Az örökkévalóság

18. fejezet: Az örökkévalóság

A környezet már fiatal korától arra készteti az összes embert, hogy minden téren tökéletesedjen. Többé-kevésbé ezt igyekszik is mindenki elérni. Higiéniával, testmozgással, táplálkozással, meg öltözködéssel is szépíti testét. Meghitté teszi otthonát, és szép, minőségi dolgokat szerez. A tökélyt és a szépséget átviszi a lélek szférájába is. Tulajdonságain és képességein igyekszik javítani, harcol a negatív hajlamokkal, alkalmazkodik az etika szabályaihoz és művelődik. Amennyiben a tökély megszerzése közben eléri vágyait is - pozíciót, vagyont, családot -, környezetében kedvelt és sikeres emberré lesz.

Közvetlenül halála előtt, de többnyire korábban, még élete folyamán, rájön ez az elégedett ember, hogy elégedettsége és kiegyensúlyozottsága csak a felszínen mutatkozik meg, hogy csak látszólagos. Belül nyomasztja egy tudattalan félelem, szorongás, néha pedig azt sajnálja, hogy egyszer mindent elveszít, amire egész életében törekedett. Aggodalmai jogosak. Hiszen teste és lelke tökéletesítésével csupán szellemburkait fejlesztette ki, melyeken valóban úrrá lesz az elmúlás. Ennek a sikeres embernek jobbára nem volt ideje megtudni, hogy a rettegett elmúlást önmaga befolyásolhatja, ezért azt gondolja, hogy semmi más nem marad hátra, mint beletörődni a végbe - az elmúlásba, és nem gondolni rá. Így egész életében kerüli a magányt és a csöndet, mert olyankor az elfojtott érzelmek felszínre törnek, és választ követelnek egy kérdésre: “Mi az értelme a tökéletesedésnek, ha egyszer minden elmúlik?” Mivel kielégítő választ nem talál, elnyomja a kellemetlen érzéseket, mint valami fölösleges, zavaró dolgot. Munkával, szórakozással, televízióval, sporttal és sok minden mással fojtja el őket, hogy ne bújjanak elő, hogy ne maradjon egyedül velük, csak hogy elfelejtkezzen róluk.

Nyugodt pillanatokban tudatalattijából felmerül a vágy: minél tovább élni, sőt, esetleg örökre, de ezt ésszerű érvekkel azonnal elhessegeti, hogy ilyesmi nem létezik. Ez az ellentét fojtogatja és kínozza. Belseje az örökkévalóságra sóvárog, de “művelt” esze az ellenkezőjét állítja: “Az örökkévalóság nem létezik, csak az elmúlás. Ezért éld ki magad, amíg csak lehet.” És így szabadidejét az élvezetekre pazarolja ahelyett, hogy választ keresne a kérdésre, honnan jött ez az örökkévalóság utáni vágy. Nem tudja, hogy az ő szelleméből fakad, amit nem akar életre kelteni, mert nem hiszi, hogy létezik.

Ha egy ilyen embert megkérdeznek, miért született, azt mondja, hogy azért, hogy elégedett legyen, vagy mert a szülei akarták így. Még csak nem is sejti, hogy ezt ő maga akarta, és hogy szülei csak segítettek abban, hogy a Földön megvalósíthassa vágyát.

Közülünk majdnem mindenkit befolyásol valamilyen elképzelés a halál utáni életről, bár ezt gyakran nem is tudatosítjuk. Van aki azt hiszi, hogy a halál után már nem létezik semmi, vagy hogy lélekként a mennybe vagy a pokolba jut. Más meg azt hiszi, hogy többször is él, azonban nem tudja, mikor fejeződnek be ismétlődő életei.

»»» «««

Valójában mi az örökkévalóság, az örök élet? A mai ember ismerni szeretné az összes okot és összefüggést, hogy hinni tudjon illetve meggyőződjön. A menny, a pokol és a purgatórium olyan fogalmak, melyek nem mondanak neki semmi konkrétumot, bár képletesen kifejezik az örökkévalóságot. De nem nyújtanak erről világos magyarázatot, és így jogos a bizalmatlanság illetve a kétségek felmerülése. Hogyan lehet megmagyarázni az örökkévalóságot? Éppúgy, mint ahogy az összes szellemi folyamatot és fogalmat magyarázzuk: az örök törvények segítségével. Az örökkévalóság megértésének legnagyobb akadálya az ismétlődő földi életek ignorálása.

Hiszen az egy életben való hit világosan bizonyítja az igazságtalanságot, amit nem lehet Isten tökéletességével egybevetni.

Vegyünk egy szélsőséges esetet: Hogyan juthat el egy szellemileg visszamaradt ember a tökéletességhez, mikor csak egy élete van, melynek során semmit sem képes megérteni vagy megtenni? Akkor meg minek született? Ha saját tökéletesedése céljából mindenki maga választhatna egy életet, bizonyára nem ilyet választana. Viszont ha ezt Isten határozza meg, biztosan csalódottnak és károsultnak érezné magát, hogy éppen ő kapott ilyen életet. Egy kínzó kérdés bántaná: Miért éppen én vagyok ilyen? Azonban minden jelenségnek oka van, és ebben gyökerezik a megismerés. Még ha az ember nem is ismeri ezt az okot, érzi, hogy létezik. Ezért kérdez rá. Ebben az esetben valamelyik előző életről van szó, amit az illető “elszúrt”. Hiszen már tudjuk, hogy kezdetben mindenki egyformán kapott.

Térjünk vissza abba a korba, mikor az ember első életét kezdte élni. Már tudjuk, hogy szellemét nem a szülőktől örökölte, hanem a Teremtő kisugárzásából származik. Ez a kisugárzás kicsapódás formájában áradt fentről lefelé, és ebből formálódtak meg a különféle világok és csírák.

Az emberi szellemcsírának saját fejlődése érdekében szüksége van arra, hogy a lehető legmesszebbre távolodjon el a Fénytől, a teremtés leghidegebb és legalacsonyabb részébe: az anyagi világűrbe, mely  e célból volt számára teremtve.

»»» «««

A szellemcsíra tudattalan állapotban legurul a szellembirodalomba. Innen a mozgás törvénye szerint lesüllyed a lényszerű birodalmon keresztül, anélkül, hogy tudatosítaná önmagát. Itt két burkot kap, melyek segítségével tudatos életre ébred. Az egyikből virág fejlődik, ami védi őt a külső hatásoktól, és a másik burokból egy gyerek -a lélek- formálódik meg. A gyereklélek a magasabb finomanyagú világokban serdül fel, női lények szívélyes gondoskodása mellett. A finomanyagúság alacsonyabb szintjein férfi gondozókkal és tanítókkal is kapcsolatba kerül. A szellemcsíra minden szinten egy azonos nemű hüvelyt ölt magára, mivel a valóságban az emberi léleknek sokkal több burka van, mint amennyit kezdetben említettünk. Mindegyiket emberformájúra kell fejlesztenie, hogy egymásba illesztődjenek. A szellemcsíra fejlődésének első fázisában tehát az ember formájú lélek alakul ki.

Felnőttkoráig úgy érlelődik, hogy áthatol a durvaanyagú világokon, ahol vastagabb és nehezebb burkokat kap. Mikor elvándorol az anyagiság legalacsonyabb bolygójára: a Földre -ami a legtömörebb és a legnehezebb-  a szellem fejlődésében fontos és döntő fordulat következik be. Felveszi a legvastagabb burkot: az anyagi testet, és emberré lesz. Sok életet kap ajándékba, hogy legyen elég ideje és lehetősége szellemének tökéletesítésére.

Az addig csak kevéssé fejlett szellemcsíra az anyagi testben a kemény ütközések hatására  ébredezni és növekedni kezd. Túlélése érdekében az embernek harcolnia kell az időjárás viszontagságaival, a természettel és az élőlényekkel, a betegségekkel és más veszélyekkel. Szellemének fejlődésére hatással vannak a pszichikai ösztönzések is: a nyelv fejlődése, de az emberek közötti nézeteltérések, a sorscsapások, a sötétséggel való harc stb. is.

Több élete által a kezdetben kisméretű szellemcsíra ember alakúra növekszik és fokozatosan betölti az egész testet és lelket.

A szellem minden földi halál után az asztrálban -ahol a mozgás törvénye szerint folytatja fejlődését- várakozik lélek formájában a következő inkarnációra.

A lélek addig jár vissza a Földre, az anyagi testbe, míg saját szellemcsíráját nem fejleszti ki önálló szellemi személyiséggé, aki ura lelkének és testének is. Az ember ezt csak akkor érheti el, ha tudatosítja, hogy szelleme is van. Amíg ezt nem tudja, és csak testi és lelki életet él, tehát főleg földi szükségleteivel és gondjaival foglalkozik, szellemét nem fejlesztheti ki, esetleg nem lesz rá ideje, hogy eléggé kifejlessze. A fejlődésre szánt idő ugyanis nem végtelen, hanem korlátozott. A Föld a legfontosabb hely a világűrben, mert itt dől el, hogy a szellem tovább fog létezni vagy elpusztul. Itt csak két lehetősége van:

a szellemi fejlődés befejezése után visszatér a szellembirodalomba, mint örök szellemi személyiség,

vagy az ítélet idején elpusztul a Földön, mint aki további szellemi fejlődésre alkalmatlan.

A szellem számára tehát az anyagi test a legnehezebb vizsga. A szellem vagy kifejlődik annyira, hogy ura legyen a léleknek, vagy -ha el van elhanyagolva- hagyja magát a test és a lélek által uralni. Ma e korszak szélén állunk.

Ahogy az embernek, úgy a Földnek is van szelleme, melynek egy adott időn belül meg kell érnie. Fejlődése folyamán a Föld bomlás útján fokozatosan megszabadul anyagi burkaitól. Akinek addig nem sikerül a Földön kifejleszteni szellemét, annak már nem lesz hol befejezni a fejlődést. A durva anyag szétesésével ugyanis megszűnik a finomanyagúság is.

»»» «««

Térjünk most vissza ahhoz az emberhez, akinek a bolygó széteséséig sikerült a kis csírából kifejlesztenie saját szellemét tudatos szellemi személyiséggé, amely kitöltötte egész lelkét és testét. Sikerült neki teljesíteni életei célját és értelmét: szellemcsírája örök személyiséggé vált, aki képes test és lélek nélkül is élni.

Azonos nemű környezetbe - a szellembirodalomba távozik. Az anyagiság magasabb világaiban fokozatosan megszabadul lelki burkaitól, melyeket lefelé menet fejlesztett ki. Ráadásul e folyamat közben tökéletesíti további képességeit, mivel a Földön nem volt lehetősége valamennyit megnyilvánítani és aktiválni. Tökéletesedése folyamán a szellem egyre ragyogóbb, fényesebb lesz, s ezáltal önműködően elhamvadnak lelkének finomabbnál finomabb burkai. Mikor átmegy az összes durvaanyagú világon, hasonló módon áthalad az összes finomanyagú világon is, mint tudatos személyiség, aki hosszú útról tér haza megjárva a világ minden táját, sok ismerettel és tapasztalattal gazdagodva. Ezek megjelölték, és az egyediség pecsétjét nyomták rá.

Az ítélet idején, amiben éppen találtatunk, a finomanyagúság megszűnik, és ezért a szellemcsírának annyira fejlettnek kell lennie, hogy a halál után képes legyen felemelkedni, “felszállni” egészen a szellembirodalomba.

Miután átlépte a szellembirodalom küszöbét szintén sok szinten halad keresztül, míg az azonneműség törvénye szerint megáll egy bizonyos helyen, ahol mint saját hazájában “letelepedik”. Az új világ, ahol már csak a tökéletesség uralkodik, szívesen látott tagjává lesz. Itt a szellem éppúgy szeret, de sokkal mélyebben és nagyobb átérzéssel mint a Földön, és a testi közeledés szükséglete nélkül, mert ez a szeretet egyenesen a tökéletesen kifejlett szellemből ered. A szellemi szeretet boldogító érzését a földi ember el sem tudja képzelni, mivel őt ebben a test, a lélek és a még nem eléggé fejlett szellem korlátozza. A szellembirodalomban is léteznek szűk és széleskörű kapcsolatok. A nevetés és az öröm a kommunikáció természetes eszközei. A munka itt nem kötelesség, és nem is adnak fizetést érte. Mindenki csak azt teszi, amire legjobban alkalmas, és ami  örömet okoz neki. Ezért jól és szívesen végzi.

Ha a szellem fejlődése közben nem zajlana le minden folyamat önműködően, az örök törvények szerint, ahol  kijátszásra, vagy előnyben részesítésre nincs lehetőség, átsurranhatna a szellemi világokba egy nem egészen tiszta szellem is, és ott káoszt illetve tökéletlenséget okozna, mint ahogy ez az anyagi világokban történik. Ezért működnek az örök törvények pontosan és kíméletlen igazságossággal. Ez a garanciája a szellemi világok biztonságának.

»»» «««

Az emberi szellem minden földi élet befejezése után átél valami ítéletszerű dolgot. Őrszellemének jelenlétében, akit a halál után fényként vagy ragyogó lényként lát, képszerűen levetítődik életének “filmje”. Újból átéli az összes szellemi fejlődése szempontjából fontos történést és eseményt. Ezzel egyidejűleg látja a másoknak okozott következményeket is: az örömet, a segítséget, de a szenvedést, a betegséget vagy a halált stb. is. Kiváltképpen azzal van szembesítve, amit földi élete során nem volt képes vagy nem akart tudatosítani, vagy tárgyilagosan elfogadni. Az ítélettel az emberi szellem megkapja az előző élet átfogó tanulságát, mert látja indítékai és tettei értelmét és következményeit. Ez a meglátás mindenkiben a hibák sajnálatának érzetét kelti, és a megérdemelt “jutalom” vagy “büntetés” érzésével vagy az asztrálba, vagy feljebb, a finomanyagúságba távozik, ahová őt a lényszerűek fonalai vezetik. Ott a visszahatások szerint folytatja fejlődését: vagy bűnhődéssel, vagy további tökéletesedéssel és művelődéssel.

A fejlettebb szellem önmaga dönthet egy új inkarnációról (megtestesülésről), ám a magasabb szellemek segítségével, akik ezt összehangolják az ő leendő szüleinek sorsával. A kevésbé fejlett szellem alá van vetve a magasabb szellemek kizárólagos döntésének. A lélek minden inkarnáció során újra anyagi testbe burkolja magát, ami azt eredményezi, hogy elfelejti feladatait, hibáit és vétkeit. Amikor valaki a Földön csak felszínesen, csak a test és a lélek szintjén tökéletesedik -alárendelve az észnek, mint egyeduralkodónak-, elfelejti minden célját és feladatát, amit a másvilágon eltökélt. Az elhanyagolt szellem az azonneműség törvénye szerint nem tud rá visszaemlékezni.

Ennek ellenére az ember mégis sokat megvalósít közülük, de ez csak annak köszönhető, hogy erre a magasabb szellemek emlékeztetik: sugallatok, álmok, véletlenek vagy váratlan szituációk által. Ha ezekre nem reagál, erősebb ösztönzésekkel -sorscsapásokkal és végzetes eseményekkel- juttatják eszébe. Bár ez gyakran nehéz és stresszhez is vezet, végső soron hasznára válik, mert szellemileg felocsúdik, és legalább egy kicsivel előbbre jut. Ennek értékét van aki még életében, van aki csak halála után érti meg.

»»» «««

A szülők nagy segítséget nyújthatnának a szellemi fejlődésben, ha gyermekkortól kezdve elég figyelmet, szeretetet és következetességet fordítanának gyermekükre. A gyerek szelleme a kellő időben könnyebben visszaemlékezne feladataira, és  nem csinálna élete során fölösleges hibákat. De ha a szülők többsége csak saját mulandó burkait -vagyis a testet és a lelket- fejleszti, hogyan is fejleszthetné akkor gyermekei szellemét? Csak az kapcsolódhat egymáshoz és nyújthat segítséget ami azonos nemű. Viszont mi már tudjuk, hogy a rossz egyúttal a jót is szolgálja, ha az ember megfelelő módon él vele. Ezért akiben erős a szellemi tökéletesedés vágya, az nem téveszt célt, még ha a segítségek, amiket erre a célra kapott, kudarcot is vallanak. Szülei közömbössége és felületessége ugyan pszichikai traumákat és sokkokat vált ki nála, de éppen ezek ébreszthetik fel szellemileg, és támogathatják fejlődését.

A negatív érzések, mint az igazságtalanság, a gyűlölet vagy a bosszú, pszichikailag megterhelik és fékezik a fejlődésben, míg a megbocsátás és a pozitív felhangoltság szellemileg a fentről jövő segítség elébe viszik. Ilyen magányos, magát soha meg nem adó harcos végül is legyőzi saját gyöngeségét. Mivel több erőfeszítést kellett kifejtenie, mint ami szándékában állt, megtakarítja más vétkek megbűnhődését. A magasabb szellemek mindenről tudnak, és a számadásnál senki sem lesz megrövidítve. Ha az ember segítők - szülők nélkül is teljesíti életcéljait, az nem jelenti azt, hogy ezzel  megszabadulnak mulasztásuk következményeitől. Hiszen az örök törvények igazságosan és következetesen működnek.

A hosszú élet ajándék, mert az embernek több lehetősége és ideje van a vétkek megbűnhődésére, és a feladatok megvalósítására. Ez még nem jelenti azt, hogy a korai halál büntetés. Valakinél ez lehet a szenvedések befejezése, másnál pedig karmikus megtorlás. Megint másnál a korai halál lehet kegyelem, ha élete során helytelen irányt vesz, és előrehaladás helyett süllyed. Ha ezt a hanyatlást nem saját hibája okozta, a halál elveszi tőle a további hibák lehetőségét, hogy ne vegyen magára ismét karmikus terhet.

Csak az az ember élhet kiegyensúlyozottan, aki teljesíti élete feladatait. Ez ad értelmet életének, bár a sors néha jobban üldözi, mint másokat. Azok, akik a Földön minden idejüket csak munkára és szórakozásra fordítják, esetleg még a test és a lélek, vagyis a mulandó burkok tökéletesítésére, nem emlékeznek vissza szellemi feladataikra, és a sötétek könnyű prédájává lesznek, akik megfosztják őket az örök élet lehetőségétől. Ezért nem minden szellem válik örökéletűvé.  A legfontosabb szerepet közben az ember szabad akarata játssza, amely eldönti, hogy fel akar-e emelkedni, akar-e világossá válni és örökre élni, vagy le akar süllyedni, sötét szellemmé akar válni, és csak néhány életet akar élni a Földön.

»»» «««

Mikor a bolygó a pusztulás útjára lép, ez sok helyen mint az anyag szétesése mutatkozik meg földrengések, tűzhányókitörések, árvizek stb. formájában. Ilyenkor az ember fordítson nagyobb erőfeszítést szellemi fejlődésre, mert sok ideje már nem marad. Aki ezt elhanyagolja, annak gyönge, kevéssé fejlett szelleme nem lesz képes a halál után, az ítélet idején, elmenekülni a magasabb szférákba. Bele kerül az anyag bomlásába, mivel az asztrál és az egész finomanyagúság -nemcsak a földi- megszűnnek. Fájó módon kell majd átélnie az anyagi és lelki burkok elvesztését, mert szelleme a testhez marad kötve - nincs hová távoznia. A test és a lélek szétesése szoros kapcsolatban áll az összes létet magába foglaló saját “filmek” vetítésével, és körülbelül ezer földi évig tart. A részben kifejlődött szellem a szörnyű fájdalmaktól és kínoktól elveszti eszméletét, fokozatosan haldoklik, míg megszűnik élő szellemi lényként létezni. Végül is összezsugorodik az öntudatlan csíra eredeti alakjára, mely a nehézkedés és az azonneműség törvénye szerint felemelkedik származási helyére - a szellembirodalomba, ahol összekapcsolódik a tudattalan szellemi kicsapódással. Az irányító szellemek kitörlik őt az Élők könyvéből, mivel az ő személyisége nem fejezte be a Földön az ígéretesnek indult fejlődést, és megszűnt létezni.

Tényleges megszűnés azonban nem létezik, csak osztályozás történik. Az azonneműség törvénye szerint az élő szellem elválik az élettelen anyagtól. Amennyiben a szellem nem fejezte be a fejlődést, az anyaggal együtt felbomlik eredeti alapelemeire. De az élő, jól fejlett szellem egységes személyiségként gyorsan megszabadul az anyagi burkoktól, és  felemelkedik a magasabb szintekre, a szellembirodalomba.

Tehát a Földön játszódik le a szellem utolsó ítélete, mert a Föld a legalsó és a legdurvább bolygó az élő bolygók közül. Alatta már csak olyan bolygók találhatók, melyek pusztulóban vannak, nehezebbek és csaknem halottak. Azok a szellemek, akik nem lesznek képesek az ítélet idején, mikor a finomanyagúság megszűnik, felemelkedni a szellembirodalomba,  ezeken az alacsonyabb bolygókon fejezhetik be fejlődésüket, de ott ez sokkal nehezebb lesz. Azoknak az embereknek és a szellemeknek, akiknek felebarátaikkal szemben nehéz karmikus vétkeik vannak, valamint a bukott angyaloknak meg lesz gátolva a belépés az alacsony bolygókra. Mivel az asztrál és a finomanyagúság megszűntek, a Föld térségében maradnak, és az ezeréves bomlásba kerülnek. Tulajdonképpen ez a célja az ítéletnek, hogy a javíthatatlan sötétek megszűnjenek, és többé már ne árthassanak az emberiségnek, mivel elég életük volt ahhoz, hogy megváltozzanak.

Aki az anyagiságban átmegy ezen a legnehezebb vizsgán, azt már nem fenyegeti bukás, mert a visszaút a szellembirodalomba már könnyebb, az akadályok pedig kisebbek, mint a Földön voltak. Örömteli visszatérés ez a hazájába.

»»» «««

A bolygó természetes bomlásánál, ami fokozatosan, hosszú fejlődés útján történik, először a szellemek távoznak el a bolygóról miután fejlődésüket befejezték, azután elpusztul a természet, és végül elbomlik az anyag. Természetellenes lesüllyedés által azonban bolygónk idő előtt került bomlásba. Még sok minden élő maradt rajta, aminek nem sikerült befejeznie saját fejlődését, s így a bomlás közben sok ártatlan lény - ember, állat és növény - károsul meg és szenved. A Föld hasonló helyzetbe került, mint az az ember, akit érett korában, alkotó ereje teljében, veszélyes mikroorganizmusok támadtak meg, és ezért halálos betegség fenyegeti. A sötét szellemek, mint az élősködők, megtámadták a Földet, és igyekeznek ezt minden élővel együtt megsemmisíteni.

A bolygó bomlása az embereken is megnyilvánul, testükön csökkent ellenálló képességgel, lelkükön valamint tetteikben az értékek elferdülésével.

A gazdaságban a bomlás különféle válságok formájában nyilvánul meg: a világ egyik részében áru- és pénzfölösleg, másutt ezek hiánya. Bár erőfeszítések történnek az egyensúly megteremtésére, kiegyenlítődésre nem kerül sor, mivel ezt a sötétek meggátolják. Akik csalnak, meggazdagodnak, s ezekre fizetnek rá azok, akik becsülettel dolgoznak. Azok az ágazatok a legsikeresebbek, melyek az emberiség szellemi fejlődése szempontjából teljesen haszontalanok, és csak lekötik a nagy pénzösszegeket. Ezek az ágazatok támogatják a bomlást, bár általánosságban az ellenkezőjét állítják, hogy nélkülük normális élet már nem is létezhet.

Gondolkodjunk el például azon, hogy milyen további fejlődés jut majd részül az olyan embernek, aki fejben illetve kézileg már nem számol, és mindent csak a kalkulátorra és a számítógépre hagy. Hogyan fejlődhet a memóriája és a kombinációs készsége, ha egyiket sem használja? E mesterséges segédeszközök nélkül már képtelen dolgozni, tervezni vagy gondolkodni. És éppen erről van szó. Miért gondolkodnának az emberek önállóan? Hogy rájöjjenek, hogy a pusztulásba rohannak, és hogy egy modernebb vágású fekete mágia áldozataivá lettek?

Az embernek a tömegkommunikációs eszközök diktálják, hogy mit tegyen, hogy számára mi a helyes, mi az egészséges, és mi a hasznos. Mivel a médiumok függnek a pénzeszközök mennyiségétől, nem az alkotók irányítják őket, hanem akik finanszírozzák. S nekik csupán földi céljaik vannak – a befektetések megtérülése és megsokszorozása. Ők határozzák meg, mit kell a médiumokban az embereknek kínálni, miként művelődjenek és szórakozzanak. A médiumok objektív ismereteket közvetítő intézetek helyett egyre inkább reklámügynökséggé válnak. Ha valakinek sikerül “becsempészni” a műsorba valami szellemit, valami értékeset, azt annyira megkopasztják, hogy a maradék több értetlenséget és kárt okoz, mint hasznot.

Akiben még maradt bizonyos szellemi önállóság az rájött arra, hogy a mindennapi életben az egész elektronika a stresszen kívül csak az eddiginél még több zavart és problémát okozott. Pedig az ágazat úttörői azt ígérték, hogy minden munkát, sőt, az egész életet leegyszerűsítik és áttekinthetőbbé teszik. Az elektronika bevezetésével az egyszerű dolgok ugyan leegyszerűsödtek, ám a fontos és összetett dolgok még komplikáltabbakká váltak és elkendőződtek. Ezért az időhiány, a káosz és a bürokrácia a számítógépes korszak szimbólumává vált. A naponként számítógép vagy televízió előtt töltött hosszú órák elrabolják az ember idejét egy másik – a szellemi – fejlődéstől.

A modern ember egyre az időhiány miatt panaszkodik, ám eszébe sem jut, hogy több ideje van mint valaha, csak nem tudja értelmesen beosztani és hasznosítani.

»»» «««

Nézzük meg közelebbről, miként hat a bomlás a társadalmi kapcsolatokon belül. Már mindnyájan annyi csalódáson, meg nem értésen és buktatón estünk át, hogy már senkinek sem hiszünk. Még annak sem, aki valóban tudna rajtunk segíteni. Az emberközti kapcsolatok minden terén társunkká lett a bizalmatlanság, és az ebből fakadó félreértések, a gyűlölködés. Elvesztettük a természetes megérzés képességét, bár kezdetben erre alapoztunk, később rájöttünk, hogy nem az érzés volt az, ami megtévesztett, hanem az ész. Egyszer világos, máskor sötét szellem vezet bennünket, ám mindkettő szinte egyforma módon nyilvánul meg. Miként ismerje fel az ember, hogy mikor melyiktől kap tanácsot? Már nem tudjuk megkülönböztetni, hogy mi az igazság, és mi a hazugság. Sajnos, a többség abban a boldog tudatban él, hogy képes rá.

A politikában az előrehaladó hanyatlás abban nyilvánul meg, hogy az emberek minden vezető szerepet betöltő személlyel elégedetlenek. Ez a jelenség már az egész világon elterjedt. A politikai pártokban a sötétek viszályokat váltanak ki, zavarokat és hibákat okoznak, melyeket aztán az ártatlanra fognak. Az a céljuk, hogy a rátermetteket megbuktassák és sötéteket iktassanak be, akik az embereket hamis ígéretekkel válságokba, háborúkba és a halálba sodorják.

Az ítélet idején az emberek úgy viselkednek, mint az elromlott óra, ami ugyan megy, de az időt rosszul mutatja. Az ember azt hiszi, hogy hasznos és értékes, ha állandóan csinál valamit. Nincs ideje a dolgokat mérlegelni és felismerni. Sokan nem is tudatosítják elferdültségüket. Csak a túlélés végett élnek. A normális ember mércéje a többség, mivel hozzájuk hasonlóan -csak a mának- él.

Az azonneműség törvénye csak megerősíti, hogy amennyiben a Föld szétesőben van, akkor az is kénytelen változáson, bomláson keresztülmenni, ami rajta található. Ezt a folyamatot csak az kerülheti el, ami nem azonos nemű az anyaggal – s ez a szellem. Az anyag bomlása nem érintheti a szellemet, ha ez eléggé fejlett és él. Csak ha alszik, és nem tudatosítja önmagát, válik az anyag áldozatává, ami akkor túlsúlyba kerül.

Tehát aki még érzékeli maga körül a káoszt és a pusztulás okait, az nem lett részese a bomlásnak, az fölötte áll. Még van esélye a menekülésre, hogy eltávolodjon a többség bomló tömegétől, mely ezt a folyamatot nem érzékeli, mivel már önmaga is részesévé vált. A szellem, mely nagyságával betöltötte az egész lelket és testet, annyira átszellemítette az embert, hogy a kezdeti bomlási folyamatokkal szemben ellenállóvá vált. Ezek az egyének lelkileg és testileg még aránylag egészségesek, és szellemileg fogékonyak. Látják és érzik azt, amit mások még csak nem is sejtenek.

A jó és a rossz közötti ellentét kiéleződése a bomlás idején a szellemek osztályozódásának természetes következménye, mikor szellemi és anyagi emberekre osztódnak. Az igazságtalanság, a hiány, a rossz és a szenvedés vagy a világosság -tehát az örök élet- oldalára állítja őket, vagy lehúzza a sötétségbe, a pusztulásba.

Azok számára, akik igyekeznek szellemüket fejleszteni, és nem maradtak alul Lucifer csábításaival szemben, a kísértő további csapdákat állított fel – szellemi tanítókat, vezetőket, gyógyítókat és intelligens, művelt mágusokat. Tudományos és szellemi ismeretekkel egybekötött csodálatos képességeik lennének a legmeggyőzőbb bizonyítékai annak, hogy az emberiség szellemileg mennyit “haladt előre”. Azt senki sem érzékeli, hogy nyilvános önmutogatásuk, és az igazság foszlányainak felszínes összetákolása csak álarc, melynek azokat kell megtévesztenie, akik eddig nem hagyták magukat félrevezetni.

»»» «««

Hogyan kerülhetett be a sötétség a vallásokba és a szellemi irányzatokba, ha ezek hívei csupán jót akarnak, és csak a tiszta igazságot akarják megismerni? Csak azonos módon – felszínességgel és hazugsággal. Mivel azok közül, akik magukat mélyen vallásosnak vagy magasan szelleminek tartják, olyannak aki csak az igazságot keresi, sokan csak a templomban vagy a szellemi irodalom olvasása közben olyanok. Ideáljaik valóban csak ideálok maradtak, nem vitték át őket a mindennapi életbe. Az ideálokat csak másoknál értékelik, mivel arra képtelenek, hogy önmagukban váltsák valóra őket. Tulajdonképpen szkizofréniások, akik másnak tartják a könyvet, és másnak az életet. Ezt a felszínességet, hazugságot és képmutatást a visszahatás törvénye szerint úgy kapják vissza, hogy őket is becsapják. Vagy hagyják, hogy téves útra vezessék őket, vagy állandó sötét befolyás alatt állnak, s így oly módon csapják be -manipulálják- őket, ahogy ők vezetnek félre másokat.

Melyik vallás vagy szellemi irányzat az igazi? Egyáltalán, miként ismeri fel az ember, hogy mi az igazság és mi a hazugság, ha mindenütt összekeverednek, csak más-más arányban? Sajnos, az ítélet idején a méter is, vagyis az ember, mellyel az igazság mindig méretett, elromlott. A jó megérzés és a helyes értékelés már szinte meghaladja az ember képességeit. Még ha meg is mutatjuk az embereknek a legtisztább, közvetlenül az Istentől való igazságot, és világosan, következetesen megmagyarázzuk, a többség akkor sem érti meg, és továbbra is kételkedni fog. Az azonneműség törvénye meggátolja az igazság általános elfogadását, mert ahhoz, hogy az ember felismerje, megértse és meg is valósítsa a tiszta igazságot szükséges, hogy önmaga eléggé tiszta és igaz legyen. De a mai embert mindenféle dogma és észbeli spekuláció ferdíti el. Nehezen fogad el valamit, ami eddigi nézeteitől eltérő, mivel mindent csak ezekhez mér.

A becstelen és hazug ember sose lesz az őszinte és igaz ember barátja, még ha ezt mindketten akarnák is. Az azonneműség törvénye ezt kizárja. Csak ha egyikük olyanná lenne mint a másik, csak akkor lehetnek egyenrangú barátok. És ugyanaz érvényes az igazság felismerésére. Az elferdült, őszintétlen ember sose ismeri és érti meg azt, ami egyenes, nyílt és igaz, mert számára ez idegen, nem azonos nemű.

Mindenki csak olyan igazságot fogad el, és csak annyit, amilyen mértékben ő maga egyenes és igaz.

Ám mindig akad kivétel. Ezért ez a kulcs sem univerzális. A jellemtelen ember is -kinek tetteit mindennek lehet nevezni, csak jónak és igaznak nem- megértheti a valódi és tiszta igazságot. Az ő “büntetése” viszont az, hogy ezt az igazságot a legjobb szándékkal sem képes megvalósítani, mivel nem ura önmagának, a sötétség irányítja. Tisztátlan tetteivel, indítékaival, esetleges rossz hajlamaival a sötétséghez kötődött. Ezért nincs semmi haszna az igazság megértéséből, nem menti meg.

Ha az ember meg akarja különböztetni az igaz tanítást a hamistól, először önmagát értékelje. Be kellene ismernie, hogy nemcsak mások, ő is hazudik és csal. Csak azután szabadul meg ferdeségétől, tisztátlanságától és válik igazzá, ha tudatosítja -de nem egyszer, hanem százszor-, hogy ő is hazudik. Az azonneműség törvénye szerint akkor már képes lesz elfogadni és alkalmazni a tisztább, áttetszőbb igazságot, mivel ő maga tisztábbá vált.

Csak egy igazság létezik, ezért mindenütt megtalálható, minden vallásban és irányzatban, néhány eltérés kivételével, melyeket elferdült vagy sötét emberek tettek hozzá ezekhez a vallásokhoz.

Ha az emberek nem tértek volna el a helyes iránytól, nem lenne szükségük annyi vallásra. A szellemi irányzatok tömkelege szellemi degenerációra utal. Az azonneműség törvénye szerint mindenki olyan valláshoz csatlakozik, ami hozzá legközelebb áll, amellyel leginkább azonos nemű.

A kényelmes, deformált és igaztalan emberek számára a tiszta igazság hihetetlen, elfogadhatatlan, sőt, kibírhatatlan. Ezt olyan emberek példáján ismertük meg, akik személyes kapcsolatba kerültek az Isten fiaival. Az ő tisztaságukat és igaz voltukat nem tudták megemészteni. Személyüket és igazságukat csak a legtisztábbak tudták elfogadni, akik hagyták, hogy ne az ész, hanem az érzés, tehát a szellem, irányítsa őket. A túlzottan anyagias, észre alapozó és álszent emberek Isten fiainak jelenlétét szinte kibírhatatlannak tartották.

Mindenki csak annyit kaphat, amennyit megérdemel és amennyit elbír. És ez így helyes és igazságos. A visszahatás törvénye mindenkit aszerint jutalmaz meg, hogy ki milyen. A jó és becsületes ember akkor is az marad, ha mások becsapják. Azért képes felismerni, elfogadni és megvalósítani az igazságot, mivel ő maga is igaz. Az ilyen ember már nem sokat tanul, inkább csak meggyőződik arról, amit legbelül érzett. Nem esik nehezére átvenni az új ismereteket, mivel kismértékű ferdültsége még kiegyenesíthető.

Aki befogott füllel túlteszi magát tudásbeli hiányosságain és bizonytalanságain, csak hogy ne nyugtalanítsa magát, az felszínes keresője az igazságnak. Ezért ajándékként majd csak részigazságot kap. Az egyetemes igazságot nem képes mindenki elfogadni, ahhoz az kéne, hogy mindenki igaz és tiszta legyen. Mivel nem ilyen, olyan igazságokra van szüksége, melyeket elbír, melyek vele azonos neműek, vagyis többé-kevésbé elferdültek. Ezért fölösleges másokat erőszakkal meggyőzni, szükségszerű, hogy mindenki maga keresse az igazságot. Aki nem keresi, az akkor sem fogadja el, ha megmentése érdekében önzetlenül felkínáljuk neki.

Az igaziság persze nem tévesztendő össze azzal, hogy az ember mindenki előtt tárja fel a teljes bensőjét. Ellenkezőleg, ezt a szeméremérzet segítségével védeni kell, mint valami szent dolgot, ami csak a miénk.