11. Isten

Miért kerülgetik oly bátortalanul az emberek e szót, melynek pedig minden másnál bensőségesebbnek kellene lennie? Mi tartja vissza őket, hogy mélyen elgondolkodjanak róla, és hogy átérezzék, hogy helyesen megértsék?

Mély tiszteletből? Nem. Egyáltalán ez a különös „bizalmatlanság” valami nagy, elismerésre méltó vagy mélységes? Semmiképp; hisz gondoljatok bele: Imádkoztok Istenhez, és az imádkozás közben képtelenek vagytok helyes elképzelést alkotni Arról, akihez imádkoztok, ellenkezőleg, össze vagytok zavarodva, mert sem az iskolától, sem az egyháztól soha nem kaptatok olyan világos magyarázatot, amely csillapította volna belső vágyatokat az Igazság után. A valódi Szentháromság alapjában véve még érthetetlen maradt számotokra, amibe végül a tőletek telhető módon próbáltatok belenyugodni.

Hát lehet ilyen körülmények között oly mélyen és bensőségesen, olyan bizalommal imádkozni, mint amilyennek egy imának lennie kellene? Lehetetlen. De ha ismeritek Isteneteket, akkor Ő közelebb áll hozzátok, és akkor nem kísérik mélyebb érzések az imát, nem sokkal közvetlenebb és bensőségesebb?

Pedig nektek kellene és kell is Istenetekhez közeledni! Nem állhattok csak a távolban. Hát mily balgaság azt mondani, hogy helytelen, ha az ember ilyen mértékben foglalkozik Istennel. A lustaság és kényelmesség ráadásul még azt is mondatja az emberekkel, hogy bűn! Én azonban azt mondom nektek: Isten azt akarja. A közeledés szükségeltetik, az benne rejlik a Teremtés egészében. Ezért aki ez alól kivonja magát, abban nem alázat van, hanem ellenkezőleg, határtalan elbizakodottság! Ezzel éppen azt kívánja, hogy Isten közeledjék őhozzá, ahelyett hogy ő próbálna meg Istenhez közeledni, hogy felismerje őt. Képmutatás, kényelemszeretet, bárhová tekint az ember, bármit hall, és mindez a hamis alázatosság köntösében!

Ti azonban, akik nem akartok továbbra is aludni, akik szívetek legmélyebb vágyával kerestek, és az Igazságra törekedtek, fogadjátok be a hírt, és próbáljátok helyesen megérteni:

Mi a te Istened? Tudod, hogy azt mondta: „Én vagyok az Úr, a te Istened, ne legyenek néked idegen isteneid én előttem!”

Csak egy Isten, csak egy erő van. De hát akkor mi a Szentháromság? Az Egyháromság? Az Atya Isten, a Fiú Isten és a Szent Szellem Isten?

Amikor az emberiség kizárta önmagát a Paradicsomból azáltal, hogy nem engedte magát az intuíció által vezetni, amely tiszta szellemi, és ezért Istenhez is közel áll, hanem önkényesen túlfejlesztette a földi észt, és alárendelte, vagyis munkaeszköze rabszolgájává tette magát, amely azért adatott neki, hogy használja, akkor teljesen természetszerűleg egyre jobban el is távolodott Istentől. Végbement tehát a szakadás azáltal, hogy az emberiség főleg csak a földi világ felé hajlott, mely szigorúan térhez és időhöz kötődik, ami Isten jellege számára teljesen idegen, és amely kötöttséggel soha nem is lehet őt felismerni. A szakadék minden nemzedékkel nagyobbra nőtt, az emberek egyre jobban hozzáláncolták magukat a Földhöz. Azokká a földhöz kötött észemberekké váltak, akik materialistáknak nevezik magukat, méghozzá büszkén, mivel nem sejtik, hogy láncba vannak verve, mert egyidejűleg a térhez és időhöz való erős kötöttségükkel természetszerűen látásmódjuk is beszűkült. Hogy lehetett volna ebből megtalálni az utat Istenhez? Semmiképpen!

Lehetetlen lett volna, ha a segítség nem Istentől jött volna. Ezért hát tőle kellett újra hidat verni, hogy segítséget lehessen nyújtani. És Ő megkönyörült az embereken. Arra már nem volt lehetőség, hogy Isten maga, az ő tisztaságában nyilatkozzon meg az alacsony szinten álló észemberek előtt, mivel ezek már nem voltak többé képesek arra, hogy megérezzék, lássák vagy meghallják küldötteit, és azon keveseket, akik még képesek voltak erre, kinevették, mert a materialisták minden olyan gondolatot lehetetlennek tartottak és elutasítottak, amely leszűkült, csupán térhez és időhöz kötött látóhatárukon túlmutatott, és ebből fakadóan nem tudták felfogni. Ezért már a próféták sem voltak elegendőek, akiknek ereje nem volt képes célt érni, mivel végül valamennyi vallási törekvésnek még az alapgondolata is teljesen materialistává vált. Így az Istenség és a megtévedt emberiség közé olyan közvetítőnek kellett érkeznie, akinek ereje sokkal nagyobb volt, mint addig bárkié, hogy képes legyen célt érni. Mondható-e az: azon kevesek miatt, akik a legnagyobb materializmus közepette még Isten után vágyódtak? Helyes lenne, de az ellenzők ezt inkább a hívők elbizakodottságának tartanák, ahelyett hogy Isten szeretetét és szigorú igazságosságát ismernék fel benne, mely szabadítást hoz jutalomban és büntetésben egyaránt.

De a közvetítőnek, akinek lenne ereje áthatolni a zavarodottságon, magának is isteninek kell lennie, mert a hitványság maga körül már mindenbe annyira beleavatkozott, hogy még a próféták, mint hírnökök sem értek el semmit. Ezért Isten szeretetében akaratának egy tette révén elválasztott önmagából egy részt, és azt húsba és vérbe inkarnálta *(testbe merítette a durvaanyagúságban), emberi testbe, férfiként: ő volt a názáreti Jézus, az immár testet öltött Ige, és a testet öltött Isteni Szeretet, Isten Fia!

Az így elválasztott, ám szellemileg mégis szorosan és szakadatlanul kapcsolódó rész ezáltal személyessé vált. Megtestesülése révén személyiség maradt továbbra is, miután félretette a földi testet, az Atya Istennel való szoros újraegyesülés pillanatában.

Az Atya Isten és Fiú Isten ezért kettő, és a valóságban mégis egy! És a „Szent Szellem”? Krisztus azt mondta róla, hogy az Atya Isten és Fiú Isten ellen elkövetett bűnöket meg lehet bocsátani, de a „Szent Szellem” ellen elkövetetteket soha!

Magasabban áll tehát a „Szent Szellem”, mint az Atya Isten és a Fiú Isten, vagy több náluk? E kérdés oly sok lelket nyomasztott és foglalkoztatott, oly sok gyermeket hozott zavarba.

A „Szent Szellem” az Atya Isten akarata, az Igazság Szelleme, aki az Atya Istenről leválasztódva, tőle különválva működik a Teremtés egészében, és aki, mint ahogy a Szeretet Isten Fiaként, mégis szoros összeköttetésben van vele, megmarad vele egynek. A rendíthetetlen törvények a Teremtésben, amelyek úgy haladnak át az egész Világmindenségen, akár az idegszálak, és a feltétlen kölcsönhatást, az ember sorsát vagy karmáját eredményezik... a „Szent Szellemtől” származnak, vagy pontosabban kifejezve: annak tevékenysége! *(Lásd 52. előadás: A Teremtés fejlődése)

Ezért mondta az Üdvözítő, hogy senki sem vétkezhet büntetlenül a Szent Szellem ellen, mivel a kérlelhetetlen és megingathatatlan kölcsönhatásában a visszahatás az okozóra, a kiindulópontra tér vissza, legyen az jó vagy rossz. Ahogy az Isten Fia, Jézus az Atyától van, úgy az Atyától van a Szent Szellem is. Tehát mindkét rész Tőle van, teljesen hozzá tartoznak, tőle elválaszthatatlanok. Mint a test két karja, önálló cselekedeteket hajthatnak végre, és mégis a testhez tartoznak, ha a testről mint egészről van szó; melyek azonban önálló cselekedeteket is csak akkor hajthatnak végre, ha össze vannak kapcsolva az egésszel, vagyis feltétlenül egyek vele.

Ilyen az Atya Isten mindenhatóságában és bölcsességében, jobbján, az ő részeként az Isten Fiú, a Szeretet, balján pedig a Szent Szellem Isten, az Igazságosság. Mindketten az Isten Atyából származnak, és egyetlen egységként hozzá is tartoznak. Ez az egy Isten háromsága.

A Teremtés előtt Isten egy volt! A Teremtés folyamata alatt választotta el akarata egy részét, hogy önállóan működjön a Teremtésben, és így vált kettőssé. Amint szükségessé vált, hogy az eltévelyedett emberiségnek egy közvetítőt adjon, mert Isten tisztasága nem tette lehetővé a közvetlen kapcsolatot az önmagát láncba verő emberiséggel, szeretetből leválasztott magából egy darabot, hogy az embereket átmenetileg megközelítse, s magát újra meg tudja értetni az emberiséggel, és így vált Krisztus születésével hármassá!

Az már sokak számára világos volt, hogy ki az Atya Isten és a Fiú Isten, de a „Szent Szellem” zavaros fogalom maradt. Ő a végrehajtó Igazságosság, melynek örök, rendíthetetlen és csalhatatlan törvényei átlüktetnek a Világmindenségen, és eddig csupán sejtve kerültek említésre: Sors...! Karma! Isten akarata!