32. Tévutak

Az emberek kevés kivétellel határtalan, és számukra nagyon végzetes tévedésben vannak!

Istennek nincs arra szüksége, hogy utánuk szaladgáljon, és arra kérje őket, hogy higgyenek létezésében. Szolgáit sem azért küldte ki, hogy folyvást figyelmeztessenek, nehogy elhagyják őt. Hiszen ez nevetséges lenne. Így gondolkodni és ilyet elvárni a magasztos Istenség meggyalázása és lealacsonyítása. Ez a téves felfogás nagy károkat okoz. Táplálja e felfogást sok valóban komoly lelkész viselkedése, akik Isten és az emberek iránti tényleges szeretetükben újra és újra megpróbálják a csak a földi dolgok felé forduló embereket megtéríteni, meggyőzni és megnyerni őket az egyház számára. Mindez csupán ahhoz járul hozzá, hogy mértéktelenül megnövelje az ember amúgy is elég nagy önhittségét saját fontosságát illetően, és hogy sokakat végül valóban abba a tévhitbe ejtsen, hogy kérlelni kell őket arra, hogy jót akarjanak. Ez eredményezi mindazon „hívők” legnagyobb részének különös beállítottságát is, akik sokkal inkább elrettentő példákat, mintsem példaképeket képviselnek. Ezrek és ezrek éreznek magukban egyfajta elégtételt, emelkedettséget abban a tudatban, hogy hisznek Istenben, hogy imáikat a tőlük telhető komolysággal végzik, és felebarátaiknak szándékosan nem okoznak károkat.

Ebben a benső „emelkedettségben” jóságuk egyfajta viszonzását érzik, Isten köszönetét engedelmességükért, összekapcsolódást vélnek érezni Istennel, akire néha egyfajta szent borzongással gondolnak, ami üdvösségérzetet vált ki vagy hagy hátra maga után, amit boldogan élveznek.

De a hívők e serege rossz úton jár. Boldogan élnek egy önmaguk által teremtett tévhitben, ami tudtukon kívül azokhoz a farizeusokhoz sorolja őket, akik kicsiny áldozataikat valódi, de téves hálaérzettel hozzák meg: „Uram, köszönöm neked, hogy én nem olyan vagyok, mint azok.” Ezt nem mondják ki, a valóságban nem is gondolják, azonban a „felemelő lelki állapot” bensőjükben nem más, mint az a nem tudatos hálaima, amit már Krisztus is helytelennek tartott.

A benső „emelkedettség” ezekben az esetekben nem más, mint egy ima vagy szándékos jó gondolatok által létrehozott önkielégítés előidézése. Akik alázatosnak nevezik magukat, legtöbbször nagyon távol állnak attól, hogy valóban alázatosak legyenek! Gyakran kíván önmegtartóztatást ilyen hívőkkel beszélgetni. Soha, de soha nem fogják ilyen hozzáállással az üdvösséget elérni, amiről úgy vélik, hogy már biztosan elnyerték! Inkább arra kellene ügyelniük, nehogy teljesen elvesszenek szellemi gőgjükben, amit alázatnak tartanak. A most még teljesen hitetlenek közül sokaknak könnyebb lesz bejutni Isten birodalmába, mint mindezeknek a seregeknek gőgös alázatukkal, akik a valóságban nem egyszerűen kérve, hanem közvetetten követelve lépnek Isten elé, hogy megjutalmazza őket imáikért és ájtatos szavaikért. Kéréseik követelések, magatartásuk képmutatás. Mint üres pelyva lesznek elfújva színe elől. Biztosan meglesz a jutalmuk, csak másmilyen, mint amilyennek gondolják. Máris eléggé jóllaktak a Földön saját értékük tudatában.

Ez a kellemes érzelmi állapot hamar elmúlik a finomanyagú világba való átlépéskor, ahol az itt alig sejtett benső intuíció lép előtérbe, míg az addig túlnyomórészt csupán gondolatok által létrehozott érzelem semmivé válik.

A benső, csendes, úgynevezett alázatos elvárása valami jobbnak a valóságban nem más, mint követelés, még ha oly szép szavakkal másként is fejezik ki. Minden követelés azonban elbizakodottság. Isten követelhet egyedül! Krisztus sem kérlelve jött üzenetével az emberekhez, hanem figyelmeztetve és követelve. Magyarázatokat adott ugyan az Igazságról, de nem tartott csábítgatva jutalmakat a hallgatók elé, hogy ezáltal ösztönözze őket arra, hogy jobbakká váljanak. Nyugodtan és szigorúan parancsolta meg a komolyan keresőknek: Menjetek, és ekképpen cselekedjetek!

Követelve áll Isten az emberiség előtt, nem csábítgatva és kérve, nem panaszkodva és szomorkodva. Nyugodtan át fog engedni a Sötétségnek minden rossz, sőt minden ingatag embert, hogy a felfelé törekvők többé ne legyenek kitéve a támadásoknak, és azért hogy hagyja, hogy a többiek alaposan átéljék mindazt, amit helyesnek tartanak, hogy tévedésük felismerésére jussanak!