49. Az ember és az állat származásbeli különbsége

Hogy világos legyen az ember és az állat származása közötti különbség, szükséges a Teremtésnek az eddiginél egy mélyrehatóbb felosztása. Az olyan divatos szavakkal, mint az állatok „csoportlelke”, szemben az ember személyes „énjével”, még nincs minden elintézve, jóllehet a gondolat önmagában véve teljesen helytálló. De ez nagy körvonalakban csak az általánost és a földi világhoz legközelebb állót jelöli, és bizony nem említi a tulajdonképpeni különbséget.

Ehhez ismerni kell a Teremtés fejlődését, mely a „Teremtés fejlődése” című előadásban nyer magyarázatot. *(Lásd 52. előadás)

A könnyebb áttekintés végett álljanak itt a fő fokozatok fentről lefelé haladva:

Az ember szellemi eredete a nem tudatos-szellemi-lényszerűségben van. Ezzel szemben az állat lényszerű eredete pedig a nem tudatos-lényszerűségben van. E két fokozat között roppant nagy a különbség. Az ember éltető magva szellem. Az állat éltető magva azonban csak lény.

A szellem ebben az esetben a lény fölött áll; az ember benső eredete ezért magasabban is van, mint az állaté, míg közös eredete csak a durvaanyagú testüknek van. Ám az ember szelleme eredetileg pusztán állati testét idővel tovább fejlesztette, mint ami az állat lénye számára lehetséges volt.

Ezért helyes a durvaanyagú test természetes fejlődésének tana, kezdve a legalacsonyabb állati testektől egészen az emberi testig. A teremtői akarat minden tekintetben hézagmentes felfelé építkező munkáját mutatja a természetben. A tökéletesség jelét.

Csak egyetlen, mindazonáltal nagy hiba csúszott e tanba: nem vették figyelembe a durvaanyagúságon túli dolgokat. Ha az ember azt mondja, hogy az emberi test, tehát az ember durvaanyagú köntöse az állat testétől származik, mely már az ember teste előtt létezett, akkor az helyes. De sem az ember, sem az állat nem egyenlő ezzel a testtel, hanem csupán a durvaanyagúságban rendelkeznek vele szükségszerűen. De ha ebből arra akarnak következtetni, hogy az ember benső élete is az állattól származik, akkor az egy megbocsáthatatlan, tévútra vezető hiba, melynek meghasonlottságot kell szülnie. E miatt a meghasonlottság miatt is támadt fel oly sok emberben az egészséges ráérzés az ilyen helytelen feltevés ellen. Egyrészt vonzza őket a feltevés helyessége, ami a testre vonatkozik, másrészt pedig taszítja a durva hanyagság, mely minden további nélkül a benső eredetre is érvényesnek tekinti az elméletet.

A tudomány azonban eddig alig tudott annál többet mondani, mint hogy a természetes fejlődésben az embernek végül állattól, mégpedig a majomfélék családjába tartozó állattól kell származnia, mely formáját tekintve legközelebb került az emberi testhez, mert a tudomány eddig kizárólag az anyagi világgal volt képes foglalkozni. Sőt túlnyomórészt csak a durvaanyagú Teremtéssel, mely a Teremtés egy egészen kicsiny részét alkotja. És ennek is csupán a legdurvább megnyilvánulásait ismeri. A valóságban tehát elenyészően keveset, majdnem semmit. Ma már ugyan képes végre különböző értékesebb dolgokat felhasználni, de tényleges valóságában még nem ismeri azokat, s a szükségtől kényszerítve meg kell elégednie néhány idegen szóval, melyet a tudás helyébe állít. E szavak pusztán a létező és már felhasználható bizonyos valamik ideiglenes osztályozását jelölik, melynek valódi jellegét nem ismerik, még kevésbé azok eredetét.

A lényszerű azonban, és még inkább a szellemi, felette áll mindennek, ami anyagi, és a Földről kiindulva felfelé, az eredet felé haladva, minden létező folytatását jelentik, vagy ami természetesebb, fentről lefelé haladva a szellemi és lényszerű az, ami a fejlődésében megelőzi az anyagit.

Meg kell fontolni, hogy minden szelleminek, ahogy minden lényszerűnek is, magától értetődően és a fejlődésből adódóan természetszerűleg feltétlenül szüksége van a durvaanyagú test köntösére, mihelyt a fejlődés törvényeinek engedelmeskedve formáló tényezőként és eleven magként behatol a durvaanyagú világba. Minden viszály azonnal elcsitul, amikor az ember végre minden kutatásban vagy tovább felfelé, tehát az anyagi világon túlra hatol, vagy föntről lefelé követi a fejlődés természetes folyamatát. Itt az idő, amikor meg kell tenni az első lépést. Ám ezt a legnagyobb elővigyázatossággal kell megtenni, nehogy a szellemi tudás, mely félreismerhetetlenül magában hordozza a logikát, véletlenül a tudatlan fantázia szintjére legyen lealacsonyítva. Figyelembe kell venni, hogy a lényszerűséghez és a szellemiséghez egyaránt csak tiszta, szabad szellemmel lehet közeledni, nem úgy, mint az anyagi világban mérlegekkel, bonckésekkel és kémcsövekkel.

De éppoly kevéssé lehet leszűkült szellemmel vagy elfogultsággal, mint azt oly gyakran próbálják. Ez a fönnálló teremtéstörvények értelmében önmagától, áthidalhatatlan módon tiltódik meg. Még a legelbizakodottabb parányi emberi teremtmény sem lesz képes valamit is elhajlítani Teremtője akaratán, mely tökéletességében sziklaszilárd.

Tehát a voltaképpeni különbség az ember és az állat között pusztán bensőjükben van. Az állat is, miután levetette durvaanyagú testét, csak a lényszerűségbe térhet vissza, míg az ember a szellemiségbe tér vissza, mely sokkal magasabban fekszik.

Az ember bizonyos vonatkozásban gyakran képes ugyan leereszkedni az állat szintjére, de ennek ellenére mindig ember marad, mert nem tudja magát kivonni a felelősség alól, mely magja szellemi származásában van; az állat viszont csupán lényszerű származásával sohasem tud felemelkedni az emberhez. A testek közötti különbség azonban csak a formában található, és az ember esetében annak nemesebb fejlődésében, melyet a szellem váltott ki, miután belépett a durvaanyagú testbe. *(Lásd 7. előadás: Az ember teremtése)