72. Éljetek a jelennek!

Ha megfigyeljük az embereket, akkor különböző csoportokat találunk. Egyik részük kizárólag a múltban él. Vagyis az ilyen emberek csak akkor kezdenek valamit megérteni, ha az már véget ért. Ezért megesik, hogy annak, ami éppen történik, nem tudnak igazán örülni, és nem tudják átérezni a dolog egész súlyosságát. Csak utólagosan kezdenek el róla beszélni, lelkendezni érte vagy sajnálkozni felette. És mivel egyfolytában csak a múltról beszélnek, abban lelik örömüket, vagy a miatt sajnálkoznak, állandóan figyelmen kívül hagyják a jelenben zajló eseményeket. Ezeket csak akkor kezdik értékelni, ha elöregedtek, ha már letűntek.

Az emberek egy másik része meg a jövőben él. Mindent csupán a jövőtől várnak és remélnek, közben pedig elfelejtik, hogy a jelen annyi mindent kínál nekik, s arról is megfeledkeznek, hogy valamire elszánják magukat, hogy sok jövőről szőtt álmuk valósággá váljon.

E két csoport, melyhez az emberek többsége tartozik, mintha a valóságban egyáltalán nem is élt volna a Földön. Elvesztegették földi idejüket.

Olyan emberek is akadnak majd, akik teljesen tévesen fogják értelmezni a felhívást: „Éljetek a jelennek”; talán úgy, hogy arra akarom az embereket ösztönözni, hogy a legteljesebb mértékig élvezzék ki életük minden egyes pillanatát, hogy valamiféle könnyelmű életre bátorítom őket. Bizony elég sokan vannak olyanok, akik az efféle utakat elfogadva tántorogják át értelmetlenül az életüket.

Igaz ugyan, hogy e felszólítással minden perc feltétlen kihasználását követelem meg, de bensőleg, nem felületesen vagy csak külsőleg. A jelenlét minden órájának valódi átéléssé kell válnia az ember számára! Úgy a szenvedésnek, mint az örömnek. Minden érzékével, gondolatával és megérzésével nyitottnak kell lennie a jelenre, és ezáltal kell ébernek lennie. Földi léte csak így jár azzal a haszonnal, mely elrendeltetett számára. Sem a múlttal foglalkozó gondolatokban, sem a jövőről szőtt álmokban nem találhatja meg a valódi átélést olyan erőteljesen, hogy az szellemében mély nyomot hagyjon, amit haszonként magával vihetne a túlvilágra.

Ha nem éli át a jelent, nem is tud beérni, mert az érlelődés csak az átéléstől függ.

Ha földi létében nem élte át bensőjében állandóan a jelent, akkor üresen tér vissza, és az így elpazarolt időt még egyszer át kell vándorolnia, mert közben nem volt éber, és az átéléssel nem tett semmit sajátjává.

Az ember egész létét tekintve a földi élet olyan, mint egy lépcsőfok, amely oly nagy, hogy az ember nem ugorhatja át. Ha nem veti meg rajta a lábát szilárdan és biztosan, akkor teljesen lehetetlen, hogy feljusson a következőre; mert ahhoz alapként szüksége van az előzőre. Ha az ember egész létét felfelé vezető lépcsőfokoknak képzeli, melyeken igyekszik feljutni a Földről vissza a Fényhez, akkor tisztában kell lennie azzal, hogy csak akkor juthat a következő fokra, ha az előzőt megfelelően teljesítette, és szilárdan áll rajta. Ez még erőteljesebben is kifejezhető: csak a mindenkori, átélendő lépcsőfok teljes, feltétlen teljesítéséből fejlődhet ki a legközelebbi magasabb fok. Ha az ember nem teljesíti azt a lépcsőfokot, amelyen áll, átélés révén, mely egyedül szolgálhatja érlelődését, akkor számára az új lépcsőfok nem lesz látható, mert ehhez az előző lépcsőfok átélésére van szükség. Csak ezzel az átéléssel felvértezve nyeri el azt az erőt, amely a következő, magasabb lépcsőfok felismeréséhez és a rá való fellépéshez szükséges.

Így megy ez tovább, egyik fokról a másikra. Ha az ember csak a magasztos célra akarja tekintetét szegezi, és nem ügyel megfelelően az egyes lépcsőfokokra, amelyek oda elvezetik, akkor sohasem éri el a célt. Azok a lépcsőfokok, amelyeket neki magának kell megépítenie a felemelkedéshez, aztán túlságosan gyengék és túlságosan ingatagok is lesznek, ha pedig megpróbál felmenni rajtuk, össze fognak omlani.

Ennek a veszélynek azonban természetes módon elejét lehet venni, mivel a következő lépcsőfok mindig csak akkor alakulhat ki, ha a jelenlegi lépcsőfok maradéktalanul teljesítve lett. Aki tehát nem akarja létének felét egyetlen lépcsőfokon eltölteni, és nem akar újra meg újra visszatérni ugyanarra a fokra, az törekedjen arra, hogy állandóan a jelenhez tartozzék, azt bensőjében helyesen megértse és átélje, hogy szellemi haszna származzon belőle.

Közben földi haszna sem marad el; hiszen az első előnye az lesz, hogy az emberektől és az adott időszaktól nem vár el mást, mint amit valóban adni tudnak neki! Így sohasem lesz csalódott, és harmóniában lesz a környezetével.

Ha azonban csak a múltat és a jövőről szőtt álmokat hordozza magában, akkor elvárásaival nagyon könnyen túlszárnyalja a jelen kereteit, és ezért saját jelenével diszharmóniába kerül, amitől nemcsak ő szenved, hanem közvetlen környezete is. Szükséges persze a múltra is gondolni, hogy az ember levonja belőle a tanulságot, és álmodozni a jövőről is, hogy az ember ösztönzést nyerjen, de élni, teljesen tudatosan, csak a jelenben kell!