67. A tisztánlátás tévedése

Tisztánlátás! Micsoda dicsfényt vonnak köré, mennyi gúnyt lehet egyesektől hallani, míg másokból félelemmel teli kíváncsiság beszél; a maradék tiszteletteljes hallgatás. Maguk a látók oly büszkén járnak-kelnek, mint pávák a baromfiudvaron. Azt képzelik, hogy Isten kegyeltjei, és gőgös alázatukban messze mások fölött érzik magukat. Nagyon szívesen hagyják magukat csodálni olyasvalamiért, ami a valóságban éppolyan idegen a számukra, mint sokat kérdezősködő környezetük számára. Tényleges tudatlanságukat semmitmondó nevetésbe burkolják, mely a beavatottság látszatát hivatott kelteni. Ám ez sokkal inkább tehetetlenségük szokássá vált kifejezése olyan kérdések esetén, melyek a folyamatról saját tudásukat kérik számon.

A valóságban nem tudnak többet, mint a kalapács és a véső, melyekkel a művész keze valamilyen művet alkot. De itt is újra csupán az emberek azok, akik a tisztánlátás adottságaival felruházott embertársaikat valami mássá akarják tenni, mint amilyenek a valóságban, és ezzel nagy kárt okoznak nekik. Ez az az egészségtelen állapot, melyet az ember jelenleg mindenhol megtalál. A „látás” a legtöbb esetben valódi, de egyáltalán nem jelent semmi különlegeset, mely csodálkozást, vagy még kevésbé borzongást érdemelne, mivel ennek tulajdonképpen teljesen természetes dolognak kellene lennie. De csak akkor marad természetes, ha magától jelentkezik és hagyják, hogy nyugodtan fejlődjék tovább minden idegen vagy saját rásegítés nélkül. A rásegítés ennél a folyamatnál éppoly elítélendő, mint amilyen az a testi halál esetén volna.

A tisztánlátás azonban csak igazi tudás által nyer értéket. Kizárólag csak a tudás képes biztonságot adni e természetes képességnek, és ezzel a helyes célra való helyes beállítottságot is. Azt, hogy ez a tisztánlátó emberek zöménél hiányzik, azonnal látni lehet a nagyravágyó túlbuzgóságon, mely elbizakodottsággal jár együtt, továbbá a kendőzetlenül közszemlére tett, és még szívesen kifejezésre is juttatott tudálékosságon.

És éppen a tudás beképzelése az, ami az ilyen embereket megakadályozza nem csupán abban, hogy előrejussanak, hanem egyenesen kárhozatukká válik azáltal, hogy törekvéseikben tévutakra vezeti őket, melyek ahelyett, hogy felfelé vezetnének, lefelé visznek anélkül, hogy az önmagát többet tudónak képzelő ember bármit is észrevenne. Az ilyenekkel csak ritkán, a legnagyobb segítségként esik meg, hogy tisztánlátásuk vagy tisztánhallásuk fokozatosan újra elgyengül és elvész. Ez megmenekülés! Azáltal, hogy beáll náluk valamilyen számukra kedvező, előnyös állapot, melyből többféle létezik.

Figyeljük most meg a tisztánlátó embereket és téves meggyőződésüket, melyet továbbadnak más embereknek. Pusztán őket terheli a vétek azért, hogy az egész területet, mint tévest és megbízhatatlant, eddig a mocsokba lehetett taposni.

Az, amit ezek az emberek látnak, a legkedvezőbb és legfejlettebb esetben is az úgynevezett túlvilágnak a második szintje, ha az ember szintekre (nem szférák értendők) akarja a túlvilágot felosztani, míg a Fény szintje körülbelül a huszadik lenne, hogy egy hozzávetőleges képét nyerjünk. Azok az emberek azonban, akik valóban el tudnak látni egészen a második szintig, azt gondolják, hogy valami hatalmas dolgot nyújtanak. Ám azok, akik csak az első fokozatig képesek ellátni, a legtöbb esetben még sokkal többre tartják magukat.

Meg kell fontolni, hogy egy ember a legmagasabb rendű képességek birtokában is valójában mindig csak olyan messze láthat, amennyire azt saját, benső érettsége engedi. Ebben kötve van saját benső állapotához! A dolog természetéből adódóan egyszerűen lehetetlen, hogy valami mást, valóban mást lásson, mint a vele azonos jelleget. Tehát azt a régiót képes csak látni, melyben földi eltávozása után akadálytalanul mozoghatna. Semmi többet; hiszen abban a pillanatban, amikor átlépné a túlvilág azon határát, melyet saját érettségi állapota ír elő, azonnal el kellene veszítenie képességét környezete tudatosítására. S magától úgysem tudná átlépni a határt.

Ha azonban lelkét, amikor az kilép testéből, magával vinné egy olyan túlvilági lakó, aki a következő szinthez tartozik, akkor annak karjaiban a magasabb szint határának átlépésekor azonnal elveszítené tudatát, vagyis elaludna. Amikor visszajött, tisztánlátó képességei ellenére, mindig csak odáig tudna visszaemlékezni, ameddig saját érettsége megengedte, hogy éberen körültekintsen. Tehát semmi haszna sem lenne belőle, inkább finomanyagú teste károsodna.

Amiről azt hiszi, hogy ezen túl látja, akár tájakat, akár személyeket, azt valójában sohasem személyesen ő maga éli át vagy személyesen látja, hanem kizárólag olyan képekről van szó, melyeket mutatnak neki, és hangokról, melyeket érzékelni vél. Ez sohasem a valóság. E képek látszólag olyan elevenek, hogy maga sem tud különbséget tenni aközött, amit csak megmutatnak neki, és amit valóban átél, mivel egy erősebb szellem képes akaratával ilyen eleven képeket létrehozni. Így történik meg, hogy sok tisztánlátó és tisztánhalló azt képzeli, túlvilági kirándulásaikkor jóval magasabban van, mint a valóságban. És ebből számtalan tévedés ered.

Még ha többen úgy is képzelik, hogy Krisztust látják vagy hallják, nagy hibát követnek el; hiszen ez a hiányzó azonos jelleg óriási nagy szakadéka révén az isteni akarat teremtéstörvényei szerint lehetetlenség lenne! Az Isten Fia nem jöhet el csak úgy, mint valamilyen spiritiszta körbe egy kávéra, hogy ily megkülönböztetett figyelemben részesítse az egybegyűlteket, s ugyanígy a nagy próféták, vagy magas szellemek sem.

Még nem adatott meg egyetlen fizikai testhez kötött emberi szellemnek sem, hogy olyan biztosan és határozottan utazzon a túlvilágon, hogy mindent tisztán halljon és lásson, és talán még szinteket is csak úgy átsiessen. Ez a dolog minden természetessége ellenére nem ilyen könnyű. A megkerülhetetlen törvényeknek van alárendelve.

És ha a tisztánhalló és tisztánlátó elhanyagolja földi feladatait, amikor csak a túlvilágba akar behatolni, akkor többet veszít, mint amennyit nyer. Mihelyt elérkezik annak ideje, hogy a túlvilágon érlelődjön, hiányosságokat fog magával vinni, melyet csakis a Földön tud behozni. Nem tud tovább, felfelé lépni, és kötve marad egy bizonyos ponthoz, és újra vissza kell térnie, hogy behozza azt, amit elmulasztott, mielőtt komolyan gondolhatna a továbblépésre. Itt is minden egyszerű és természetes, mindig csupán az előzőnek a szükségszerű következménye, ami soha és semmikor sem hagyja magát elhajlítani.

Az emberi lét minden egyes lépcsőfoka megkívánja, hogy az ember valóban átélje azt, teljes komolysággal, s a mindenkori jelen teljes felvevőképességével. Ha nem így cselekszik, fellazulást okoz, melynek a további úton mindig egyre jobban éreztetnie kell hatását, és ha az ember a megfelelő időben nem tér vissza, és a hiányos helyet ismételt átéléssel ki nem javítja, hogy erős és biztos legyen, akkor végül törést, és ebből következően összeomlást okoz. Ez érvényes minden történésre. Az ember azonban sajnos felvette azt a beteges szokást, hogy mindig önmagán túlra nyúl, mivel sokkal többre tartja magát, mint ami valójában.