52. A Teremtés fejlődése

Egyszer már utaltam arra, hogy az írásos teremtésleírásokat nem szabad földileg értelmezni. A Bibliában található teremtésleírás sem a Földre vonatkozik. A Föld megteremtése pusztán egy természetes következmény volt, mely az első Teremtés továbbfejlődéséből ered. Szinte felfoghatatlan, hogy hogyan tudtak az íráskutatók egy ilyen logikátlan és hiányosságokat maga után hagyó nagy ugrást tenni azzal a feltevésükkel, hogy Isten tökéletességéből átmenet nélkül, közvetlenül meg tudta alkotni a durvaanyagú Földet.

Nem szükséges az Írás „Igéjét” megváltoztatni ahhoz, hogy közelebb kerüljünk a történések igazságához. Ellenkezőleg, a teremtéstörténet Igéje sokkal pontosabban adja vissza ezt az Igazságot, mint bármely hiányos és téves feltevés. Csak a téves magyarázatok okozták, hogy oly sok ember képtelen megérteni azt.

Ezek az emberek, nagyon helyesen, érzik benne a hibát, melyet az okoz, hogy a Bibliában említett Paradicsomot feltétlenül az isteni világtól oly messze eltávolodott durvaanyagú Földre akarták helyezni. Pedig végül is nem annyira ismeretlen a tény, hogy a Biblia elsősorban szellemi könyv. Szellemi folyamatokat magyaráz, melyeknél az emberek csak ott kerülnek említésre, ahol közvetlen kapcsolatban állnak ezekkel a szellemi dolgokkal, azért hogy illusztrálják és érthetőbbé tegyék azokat.

Ez végül az emberi ész számára is érthető, hiszen annyira természetes, hogy a Bibliában szereplő teremtéstörténet nem a Teremtőtől oly távol található Földre vonatkozik. Aligha lesz olyan, aki kétségbe merészelné vonni a tényt, hogy Isten e közvetlen és elsőnek nevezett teremtését csupán az ő közvetlen közelében lehet keresni, hiszen az a Teremtőtől magától indult ki elsőként, és ezért szoros összefüggésben is kell vele állnia. Egyetlen nyugodtan és tisztán gondolkodó ember sem fogja elvárni, hogy ez az első és tulajdonképpeni Teremtés éppen az isteni világtól a legmesszebbre távolodott Földön játszódjék le, mely csupán a fejlődés további folytatásában keletkezett.

Ezért egy Földön lévő Paradicsomról nem lehetett szó. Amit Isten megalkotott, ahogy azt a teremtésleírás határozottan kijelenti, magától értetődően közvetlen kapcsolatban maradt vele, és közvetlen közelében kellett lennie. Az a következtetés is könnyen megmagyarázható és természetes, hogy minden, ami hozzá oly közel lett megteremtve és alakult ki, a Teremtő tökéletességéhez is a leginkább fog hasonlítani. És egyedül csak ez a Paradicsom, Isten örök birodalma!

De annak, hogy az ember a durvaanyagú Földre gondol, kételyeket kell ébresztenie. A földi Paradicsomból való „kiűzetés” gondolata, ahol a kiűzötteknek mégiscsak a Földön kell maradniuk, annyira egészségtelen, oly felismerhetően és durván földi keretek közé állított, hogy azt már bizony groteszknek lehet nevezni. Egy halott kép, mely erőszakkal kialakított dogmákat mutat, melyekkel egyetlen értelmes ember sem tud mit kezdeni.

Minél kevésbé tökéletes valami, annál messzebbre van eltávolodva a tökéletességtől. Ezért a tökéletességből teremtett szellemi lények nem lehetnek földi emberek, hanem e tökéletességhez a legközelebb kell állniuk, és ezért a legeszményibb példaképként kell szolgálniuk az emberek számára. Ők az örök szellemek, akik sohasem jönnek az anyagiságba, és nem válnak földi emberekké sem. Sugárzó, eszményi alakok, akik mágneshez hasonlóan vonzva, és ugyanakkor erősítve is hatnak az emberi szellemi csíra, és a később tudatossá váló szellem valamennyi képességére.

A Paradicsomot tehát, mely a Bibliában van így nevezve, nem szabad összecserélni a Földdel.

A részletesebb magyarázathoz szükséges, hogy a kereső ember még egyszer teljes képet kapjon mindarról, ami létezik, hogy könnyebben meg tudja találni az utat Isten örök birodalmába, a Paradicsomba, ahol szellemi őseredete található.

Az ember úgy képzelje el az isteniséget, mint azt, ami a legfelsőbb és legmagasztosabb. Isten maga, mint minden létező kiindulópontja, minden élet Ősforrása, abszolút tökéletességében lénytelen. Formát véve magára, időnként isteni-lényszerű köpenybe burkolózik, ami hozzá csatlakozik. Isten után, az ő legsajátabb lénytelensége után következik az isteni-lényszerűség köre. Innen származnak az első formát öltött lények. Ide tartozik elsősorban négy Arkangyal, másod és harmadsorban kis számban a Vének. Az utóbbiak nem léphetnek be az isteni-lénytelenségbe, ám nagy jelentőségük van a szellemi-lényszerűek további fejlődésére, miként majd később a tudatos-lényszerűeknek nagy jelentőségük van az anyagi szféra fejlődésére nézve. Lucifer az isteni-lényszerűségből küldetett ki, hogy közvetlen támasszá váljék a Teremtés további önműködő fejlődésében.

Az Isten Fia azonban az isteni-lénytelenségből, annak egy részeként érkezett, és segítői küldetése után újra vissza kellett térnie az isteni-lénytelenségbe, hogy újra egyesüljön az Atyával. Az Ember Fia éppúgy az isteni-lénytelenségből származik. Leválása az isteni-lénytelenségről a tudatos-szellemi-lényszerűséggel történt összekapcsolódás által az isteni-lénytelenségtől való maradandó elválasztottság parancsává, de ugyanakkor a közvetlen összekapcsolódás parancsává változott, hogy örökre közvetítő maradhasson Isten és műve között. Miután Lucifer, aki az isteni-lényszerű szférából érkezett, tevékenységében csődöt mondott, helyére egy nálánál erősebbet kellett küldeni, aki megkötözi őt, és segít a Teremtésnek. Ezért származik az erre kijelölt Ember Fia az isteni-lénytelenség szférájából.

Az isteni-lényszerűséghez csatlakozik a Paradicsom, Isten örök birodalma. Ez elsősorban az isteni-lényszerűséghez legközelebb álló tudatos-szellemi-lényszerűség, mely a teremtett örök szellemi lényekből áll, akiket szellemeknek is neveznek. Ezek mindannak a tökéletes, eszményi alakjai, amelyre az emberi szellemek a legtökéletesebb felé irányuló fejlődésükben törekedhetnek, és kell is törekedniük. Mint a mágnes, úgy vonzzák a magasba azokat, akik felfelé törekednek. Az önműködő kapcsolat egy gyakran megmagyarázhatatlan vágyakozásban válik érezhetővé a keresők és felfelé törekvők számára, mely a keresésre és felfelé ívelő törekvésre ösztönzi őket.

Ezek olyan szellemek, akik sohasem születtek az anyagiságba, akiket maga Isten, minden lét és élet forrása, az első tiszta szellemekként teremtett, akik tehát az ő saját tökéletességéhez is a legközelebb kerülnek. Ők azok, akiket képére és hasonlatosságára teremtett! Nem szabad átsiklani a fölött, hogy a teremtéstörténetben kifejezetten ez áll: képére. Nem véletlenül szerepel ezen a helyen sem ez az utalás; hiszen csak képe szerint lehetnek, nem maga Isten szerint, tehát csak úgy, amilyennek megmutatkozik, mivel a tiszta Istenség az egyetlen, amely lénytelen.

Hogy Isten megmutatkozzék, mint arról már szó volt, előbb az isteni-lényszerűségbe kell burkolóznia. De még ekkor sem látható a szellemi-lényszerűek számára, hanem csupán az isteni-lényszerűek számára, és azok számára is csak kis részben; hiszen mindannak, ami tisztán isteni, el kell vakítania tisztasága és ragyogása tökéletességében mindazt, ami nem isteni. Még maguk az isteni-lényszerűek sem képesek Isten arcát megpillantani! Az isteni-lénytelenség és az isteni-lényszerűség közötti különbség ahhoz még túlságosan nagy.

A tudatos-szellemi-lényszerűek e Paradicsomában él ugyanakkor a nem tudatos-szellemi-lényszerűség is. Ugyanazt a lényegi részt rejti magában, melyből a tudatos-szellemi-lényszerűség áll, pontosabban annak csíráját. De e csírákban élet van, és az élet az isteni akaratnak megfelelően a Teremtés egészében a fejlődés irányába törekszik. A tudatossá válás felé haladó fejlődés irányába. Ez egy egészen természetes, egészséges folyamat. De a tudatosodás a nem tudatos létből csupán a tapasztalatok által következhet be, és az ösztönzés, hogy a tapasztalatok által továbbfejlődjenek, végül az így érlelődő vagy így ösztönzött, nem tudatos-szellemi-lényszerű csírákat önműködően kilöki, vagy úgy is lehet mondani: kitaszítja a szellemi-lényszerűség határán túlra. Mivel a csíra kitaszítása vagy kilökődése nem történhet felfelé, ezért a számára még rendelkezésre álló lefelé vezető útra kell térnie.

És ez a természetes, a tudatosodás felé ösztönzött szellemi mag számára szükséges kiűzetés a Paradicsomból, a szellemi-lényszerűségből!

Valójában ez a bibliai jelentése a Paradicsomból való kiűzetésnek. A mondás: orcád verítékében fogod kenyered enni, ezt képileg egészen helyesen tükrözi. Ez azt jelenti, hogy a tapasztalatok keserves szerzésében, amikor védekeznie és küzdenie kell az alacsony környezetből rátörő befolyások ellen, melybe idegenként hatol be.

Ez a kilöketés, eltaszítás vagy kiűzetés a Paradicsomból egyáltalán nem büntetés, hanem egy abszolút, természetes és önműködő szükségszerűség, mihelyt a szellemi csíra a tudatossá válás fejlődésére indító ösztön által hajtva megközelíti érettségének egy bizonyos fokát. Ez a kilökődés a fejlődés érdekében történő megszületés a nem tudatos-szellemi-lényszerűségből a lényszerűségbe, és aztán az anyagiságba. Tehát előrelépés, nem visszalépés!

Az is egy egészen pontos megfogalmazás, amikor a teremtésleírásban azt olvashatjuk, hogy az ember érezte a vágyat, hogy „betakarja meztelenségét”, miután felébredt benne a jónak és rossznak a fogalma, ahogy lassan öntudatra ébredt.

Ahogy a tudatossá válás irányába hajtó ösztön egyre erősebbé válik, önműködően megtörténik az Ősteremtésből, a Paradicsomból való kitaszíttatás vagy az attól való eltaszítás, hogy a szellemi csíra a lényszerűségen keresztül az anyagi világba lépjen. Mihelyt a szellemi mag kilép a szellemi-lényszerűség területéről, akkor mint szellemi-lényszerű „mezítelenül” állna az alacsonyabb, másféle minőségű és sűrűbb környezetben. Másként kifejezve „fedetlen” lenne. Ezért nem csupán annak szükséglete, hanem feltétlen szükségessége is felébred az emberi szellemben, hogy magát védve betakarja a lényi és anyagi jellegű környezetével, egyfajta köntöst vegyen magára, felvéve a lényi burkot, a finomanyagú és végül a durvaanyagú testet is.

Csak a durvaanyagú köntös vagy test felvételével ébred fel benne az abszolút nemi ösztön és vele együtt a testi szégyen is.

Minél erősebb a szégyenérzet, annál nemesebb az ösztön, és annál magasabban áll a szellemi ember. A földi ember erősebb vagy gyengébb testi szégyenérzete belső szellemi értékének közvetlen mércéje! Ez a mérce csalhatatlan, és minden ember könnyen felismerheti. A külső szégyenérzet elfojtásával vagy eltüntetésével egy időben a sokkal finomabb, és teljesen más jellegű lelki szégyenérzet is elhal, és így az ember bensője értéktelenné válik.

A mély hanyatlásnak és biztos pusztulásnak a csalhatatlan jele, ha az emberiség haladásnak álcázott hazugsággal arra kezd törekedni, hogy a szégyenérzetnek e minden tekintetben segítő ékszere fölé „emelkedjék”! Történjen ez a sport, a higiénia, a divat, a gyermeknevelés leple alatt, vagy sok más egyéb szívesen fogadott dolognak az ürügyén. Ilyenkor a süllyedést és a zuhanást nem lehet feltartóztatni, és csak a legnagyobb szörnyűség téríthet még jobb belátásra azok közül néhányat, akik meggondolatlanul hagyták magukat erre az útra vinni.

A természetes kitaszíttatás pillanatától kezdve a további Teremtés lényszerűségén és anyagiságain át vezető pályája során az ilyen szellemi csíra létének nem csupán egy, hanem egyre több és több kényszerítő szükségessége is adódik a Teremtés ezen alacsony köreinek további fejlesztésére és fölemelésére, ami ugyanakkor visszahat e csírára, azt erősíti és szilárdítja, s nemcsak hozzájárul fejlődéséhez a tudatossá válás útján, hanem csak ez teszi egyáltalán lehetővé azt.

Ez egy óriási, ezerszeresen egymásba fonódó alkotás és szövés, de minden eleven önműködősége ellenére kölcsönhatásaival oly ellenállhatatlan logikával kapcsolódik egyik a másikba, hogy az ilyen szellemi mag egyetlen, egészen a végső pontig futó pályája olyan, mintha egy ragyogó színekben pompázó szőnyeg része lenne, melyet egy céltudatos művész keze alkotott meg, ami vagy a felfelé emelkedésben bekövetkező öntudatra ébredést hozza magával, vagy lefelé vezetve, mások védelme érdekében, bomlást idéz elő.

Annyi csöndesen és biztosan működő törvény rejlik a Teremtés csodálatos művében, hogy az emberek létében lejátszódó számtalan folyamat mindegyikéről értekezést lehetne írni, mely azonban mindig csupán az egyetlen nagy alapvonásra vezetne vissza: a Teremtő tökéletességére, mint kiindulópontra, akinek akarata az eleven, teremtő Szellem. A Szent Szellem! Minden szellemi azonban az ő műve!

Mivel az ember e szellemi-lényszerű műből származik, ezért magában hordozza e Szellem akarásának egy részecskéjét, mely jóllehet maga után vonja a szabad döntést és vele a felelősséget, de nem azonos az isteni énnel, mint azt gyakran helytelenül feltételezik és magyarázzák.

Azok számára, akik látják és értik az isteni akarat minden kihatását, mely természettörvényekként segítőn és támogatón munkálkodik a Teremtésben, ennek egy csodálatos harmóniában zengő, ujjongó énekké kell válnia. A hála és az öröm egyetlen érzésévé, mely csatornák millióiban áramlik e kiindulópont felé.

A Teremtésben örök időkig ismétlődő fejlődési folyamat, mely maga után vonja a bizonyos érettségi fokot elért szellemi csíra mindenkori kiűzetését a Paradicsomból, a földi szem számára is láthatóan mutatkozik meg a földi történésekben, mert mindenhol ugyanannak a történésnek a képmása található.

Ezt a természetes fejlődés folyamán kialakuló kitaszíttatást az ember a leválasztódás önműködő folyamatának is nevezheti. Pontosan úgy, mint ahogy egy érett alma vagy bármely érett gyümölcs lehullik a fáról, hogy a teremtői akaratnak megfelelően felbomolva fölszabadítsa a magot, mely majd csak ekkor, az így reá közvetlenül áramló külső befolyások hatására, töri fel a burkot, hogy csírává és zsenge növénnyé váljék. E növény pedig csak az eső, a viharok és a napfény hatására válik ellenállóvá, csak így tud fává erősödni. Így az érett szellemi csírák kiűzetése a Paradicsomból a fejlődés szükségszerű következménye, mint ahogy a lényszerű, anyagi és végezetül földi Teremtés is alapjában véve csak a szellemi-lényszerű Teremtés következménye, amiben ugyan a voltaképpeni Teremtés alapvonásai folyvást ismétlődnek, de mindig azzal a szükségszerű különbséggel, hogy a kihatás különböző módon, a lényszerű és anyagi jellegnek megfelelően mutatkozik meg. A durvaanyagú-földi világban is újra megtörténik a lélek kilökődése, mihelyt bekövetkezik érettségének ideje. Ez a földi halál, mely az önműködő kilökődést vagy elrugaszkodást jelenti a durvaanyagú világtól, és ezzel együtt a finomanyagú világba történő születést. Itt is úgy hullanak le a lelkek, mint egy fáról a gyümölcsök. Szélcsendben csak az érett gyümölcs hullik le, de viharban és ítéletidőben az éretlen is. Érett gyümölcsök azok, akik átmenetele a finomanyagú túlvilágba a megfelelő időben beérett belső magvakkal történik. Ezek szellemileg „készek” a túlvilágra, ezért gyorsan gyökereket vernek, és biztosan tudnak felfelé növekedni.

Éretlen gyümölcsök pedig azok, akik lehullása vagy halála, az addig védelmező durvaanyagú test ezzel együtt járó bomlása révén a túlvilági, még éretlen magot felfedi, és az ezért idő előtt ki van téve mindenféle befolyásnak, ami miatt vagy el kell csenevészednie, vagy rá van kényszerítve, hogy utólag, a lehullás után érjen, mielőtt a túlvilági talajba (körülményekbe) bele tudna gyökerezni (megbarátkozna velük), és így felfelé tudna növekedni.

Így megy ez egyre tovább. A fejlődés egyik fokáról a másikra, ha nem lép közbe rothadás, mely a nem eléggé érett magot szétbomlasztja, ami ezáltal, mint ilyen, elpusztul, s természetesen vele együtt a benne nyugvó eleven képesség, hogy önálló, gyümölcstermő fává fejlődjék ki, mely együttműködve folytatni tudja a fejlődést.

Az az ember, aki figyelmesen körülnéz, a legközelebbi környezetében sok esetben pontosan megfigyelheti a Teremtésben zajló valamennyi történés fő vonásait, melyek a legkisebben mindig a legnagyobbat is tükrözik. — — —

E szellemi-lényszerű Paradicsomtól lefelé indulva következik a lényszerűség birodalma. A lényszerűség maga pedig két részre tagozódik. Az első a tudatos-lényszerűség. Ez elemi és természeti lényekből áll, ide tartoznak olyanok is, mint a tündérek, gnómok, sellők stb. Ezek az elemi és természeti lények a további fejlődés szükségszerű előkészítését jelentették az anyagiság megteremtéséhez vezető úton; hiszen az anyagi világ csak a lényszerűséggel való összekapcsolásból tudott keletkezni.

Az elemi és természeti lényeknek az anyagiság keletkezésében alkotó módon kellett együttműködniük, ahogyan ez még ma is történik.

A lényszerűség birodalmában a második a nem tudatos-lényszerűség. Ebből a nem tudatos-lényszerűségből származik az állatok lelke. *(Lásd 49. előadás: Az ember és az állat származásbeli különbsége) Itt oda kell figyelni a szellemi-lényszerűség birodalma és a lényszerűség birodalma közötti különbségre. Csak az hordozza magában a kezdet kezdetétől a szabad akaratú döntés képességét, ami szellemi, mely következményként magával hozza a felelősséget is. Ez nincs így a lényszerűek esetében.

A fejlődés további következménye az anyagiság keletkezése volt. Ez a finomanyagúságra, ami sok fokozatból áll, és a durvaanyagúságra oszlik, ami a földi szem számára a legfinomabb köddel kezdve látható! De Paradicsomra a Földön, mint a durvaanyagúság legkülső nyúlványára, még gondolni sem lehet. A valódi Paradicsom visszfényének egyszer majd el kell jönnie a Földre, az Ember Fia keze alatt, az Ezeréves Birodalom eljövetelével, mint ahogy a Grál-vár földi mása is fel fog épülni, melynek ősképe Isten eddig egyetlen igaz templomaként a Teremtés legmagasabb pontján áll.