20. Az utolsó ítélet

A világ! Amikor az ember ezt a szót használja, gyakran csak úgy meggondolatlanul mondja ki, anélkül hogy képet alkotna arról, milyen is tulajdonképpen ez az általa megnevezett világ. Sokan azonban, akik eközben valami határozott dolgot próbálnak elképzelni, szellemükben a legkülönbözőbb természetű és nagyságú, naprendszerekbe rendezett számtalan égitestet látnak, ahogyan pályájukat róják a Világmindenségben. Tudják, hogy minél érzékenyebb és messzebbre ható műszereket készítenek, annál több újabb és újabb égitestet lehet látni. Az átlagember ezután beletörődik a „végtelenség” szóba, miáltal megfogan benne egy hibás elképzelésből fakadó tévedés.

A világ nem végtelen. A világ az anyagi teremtés, tehát a Teremtő műve. Ez a mű, mint minden mű, teremtője mellett áll, s mint olyan, behatárolt.

Úgynevezett haladó szelleműek gyakran büszkék arra, miszerint felismerték, hogy Isten benne nyugszik az egész Teremtésben, minden virágban, minden kőben, hogy a mozgató természeti erők maga Isten, tehát mindaz a kikutathatatlan, ami érzékelhetővé válik ugyan, de lehetetlen valóban felfogni. Egy állandóan ható Őserő, az önmagát örökké újra meg újra megújító erőforrás, a lénytelen Ősfény. Roppant előrehaladottnak vélik magukat abban a tudatban, hogy Istent, mint egy mindig a tökéletesség felé vezető továbbfejlődés egyetlen célja irányába működő, mindent átható hajtóerőt, mindenütt megtalálják, hogy vele mindenütt találkoznak.

Ez azonban csak egy bizonyos értelemben helyes. Az egész Teremtésben csupán az Ő Akaratával s így Szellemével, az Ő Erejével találkozunk. Ő maga messze a Teremtés felett áll. A Teremtés mint az Ő műve, mint az Ő Akaratának megnyilvánulása, már születésekor a keletkezés és széthullás megváltoztathatatlan törvényeihez lett kötve; ugyanis, amit természettörvényeknek nevezünk, az Isten Teremtésben lévő Akarata, amely kihatásában állandóan világokat hoz létre és szüntet meg. Ez a teremtő Akarat egységes az egész Teremtésben, melyhez a finomanyagú és a durvaanyagú világ egyetlen egységet alkotva tartozik. És ez az egész Teremtés nemcsak behatárolt, mint minden mű, hanem mulandó is! Az őstörvények, tehát az Ősakarat feltétlen és rendíthetetlen egységessége azt eredményezi, hogy a durvaanyagú Föld legkisebb folyamatában mindig pontosan az játszódik le, aminek minden történés során végbe kell mennie, tehát az egész Teremtés leghatalmasabb eseményeiben éppúgy, mint ahogyan magában a teremtés folyamatában is.

Az Ősakarat szilárd formája egyszerű és természetes. Ha egyszer már felismertük, könnyen rátalálunk mindenben. Oly sok folyamat kuszáltsága és érthetetlensége csupán az emberek különféle akarása által kialakított, többszörösen egymásba fonódó kerülő- és mellékutakban rejlik.

Isten műve, a világ, mint Teremtés tehát alá van vetve a mindenben változatlanul megmaradó és tökéletes isteni törvényeknek, azokból keletkezett, s így behatárolt.

A művész is benne van például alkotásában, feloldódik benne, azonban mint személy mégis mellette áll. A mű behatárolt és mulandó, ám a művész képessége ezért még nem az. A művész, tehát a mű alkotója, megsemmisítheti művét, amelyben akarása nyugszik, anélkül hogy ez őt magát érintené. Ennek ellenére még mindig ugyanaz a művész marad. A művészt felismerjük és megtaláljuk művében, s megismerhetjük őt, anélkül hogy személyesen látnunk kellett volna. Előttünk vannak művei, bennük nyugszik akarása és hatással van ránk, elébünk lép bennük, ő maga azonban mégis távol élhet tőlünk.

Az alkotóerővel bíró művész és műve halovány visszfényét adja a Teremtésnek a Teremtőhöz való viszonyáról.

Örök és vég nélküli, tehát végtelen, csupán a Teremtés körforgása a folytonos keletkezésben, elmúlásban és az ismételt újjáalakulásban.

E történésben teljesedik be minden kinyilatkoztatás és jövendölés. Végül ebben fog beteljesedni a Föld számára az „utolsó ítélet” is!

Az utolsó, azaz a végső ítélet egyszer minden anyagi égitest számára elérkezik, ez azonban nem egyidejűleg történik az egész Teremtésben.

Ez egy szükségszerű folyamat a Teremtésnek mindenkor azon részében, amely körforgásában eléri azt a pontot, ahol meg kell kezdődnie felbomlásának, hogy további útja során ismét újjá tudjon alakulni.

Ez alatt az örök körforgás alatt nem a Föld és más csillagok napjuk körüli pályája értendő, hanem az a nagy, hatalmasabb körpálya, amit minden naprendszernek be kell járnia, mialatt önmagukban külön még a saját mozgásaikat is végzik.

Az a pont, ahol minden egyes égitest felbomlásának meg kell kezdődnie, pontosan meg van határozva, szintén a természetes törvények következetessége alapján. Egészen pontosan meghatározott az a hely, ahol a szétbomlás folyamatának ki kell fejlődnie, függetlenül az adott égitest és annak lakóinak állapotától. Feltartóztathatatlanul odahajt minden égitestet a körforgás, késedelem nélkül be fog teljesedni a széthullás órája, amely, mint minden dolog esetén a Teremtésben, a valóságban csupán átalakulást jelent, alkalmat a továbbfejlődésre. Ekkor minden ember számára itt a „vagy-vagy” órája. Vagy felemeltetik a Fényhez, ha a szellemi világ felé törekszik, vagy marad az anyagisághoz láncolva, amelyen csüng, ha meggyőződéséből csupán anyagi dolgokat tart értékesnek. Ilyen esetben saját akarásának törvényszerű következményeként nem tud felemelkedni az anyagiságból, s azután az út utolsó szakaszán azzal együtt a felbomlásba lesz vonzva. Ez pedig a szellemi halál! Egyenértékű az Élet Könyvéből való kitöröltetéssel. Ezt az önmagában teljesen természetes folyamatot az örök kárhozatnak is nevezik, mert a szétbomlásba ekképpen bevonzott embernek „személyes mivoltában meg kell szűnnie”, szétporlad és összekeveredik az ősmagokkal, melyeket a szétbomlás után is szellemi erőkkel táplál. Aztán már soha nem válhat „személyiséggé”. A legrettenetesebb dolog, ami az embert érheti. Annyit ér, mint az „elvetett kő”, amelyet szellemi építkezésre nem lehet felhasználni, és ezért szét kell zúzni.

Ez a szellemnek az anyagtól való, szintén teljesen természetes folyamatok és törvények alapján végbemenő elválasztása az úgynevezett „utolsó ítélet”, amely hatalmas átalakulásokkal és változásokkal jár.

Hogy ez a felbomlás nem egyetlen földi napon megy végbe, az bizonyára mindenki számára könnyen érthető; a világesemények menetében ugyanis ezer év annyi, mint egy nap.

Azonban e korszak kezdetének kellős közepén vagyunk. A Föld most érkezik ahhoz a ponthoz, ahol letér eddigi pályájáról, aminek durvaanyagúlag is nagyon érzékelhetővé kell válnia. Ekkor majd élesebb lesz a szétválasztódás valamennyi ember között, ami az utóbbi időben már elő lett készítve, eddig azonban csupán „véleményekben és meggyőződésekben” nyilvánult meg.

Ezért drága a földi lét minden órája, drágább, mint valaha. Aki komolyan keres és tanulni akar, az minden erejét összeszedve tépje ki magát az alacsony gondolatokból, amelyeknek a földi világhoz kell láncolniuk. Különben az a veszély fenyegeti, hogy megragad az anyagiságban, és azzal együtt a teljes felbomlásba lesz ragadtatva. A Fény felé törekvők azonban fokozatosan le lesznek oldozva az anyagiságról, és végül felemeltetnek minden szellemi hazájába.

Ekkor végérvényesen megtörténik a kettészakadás a Fény és a Sötétség között, és beteljesedik az ítélet.

„A világ”, tehát az egész Teremtés, nem pusztul el közben, hanem az égitestek csak azután lesznek a felbomlási folyamatba vonzva, amikor pályájuk eléri azt a pontot, ahol a felbomlásnak, és ezáltal az előzetes szétválasztódásnak is meg kell kezdődnie. Ennek a kezdete a föld számára már működik, nemsokára minden óriási léptekkel fog majd előre gördülni.

Mindez az isteni törvények természetszerű kihatása révén valósul meg, melyek a Teremtés őskezdete óta benne nyugodtak a Teremtésben, melyek magát a Teremtést eredményezték, s ma és a jövőben is rendületlenül a Teremtő akaratát hordozzák. Örök körforgásban ez egy állandó teremtés, vetés, érés, aratás és széthullás, hogy a kapcsolódás váltakozásában frissen megerősödve ismét más formákat öltsenek, melyek egy következő körforgás felé igyekeznek.

Az ember a Teremtés eme körforgását mint egy óriástölcsért vagy egy óriásbarlangot képzelheti el, melyből feltartóztathatatlan áradatban folyamatosan ősmag tör fel, amely körző mozgásokban új kapcsolódásra és fejlődésre törekszik. Pontosan úgy, ahogyan a tudomány már ismeri és helyesen fel is vázolta. Sűrű ködök alakulnak ki súrlódás és egymásba kapcsolódás által, ezekből pedig égitestek, melyek rendíthetetlen törvények szerint biztos következetességgel naprendszerekké csoportosulnak, míg önmagukban körző mozgást folytatnak, együttesen a nagy körforgást kell követniük, amely az örök körforgás. Ahogyan a földi szem számára látható történésben a magból a fejlődés, a kialakulás, az érés és az aratás vagy a pusztulás következik, ami a további fejlődés érdekében átalakulást, szétbomlást von maga után a növényi, állati és emberi testek esetén, pontosan úgy van ez a hatalmas világtörténésben is. A durvaanyagúlag látható égitestek, melyeket egy sokkal nagyobb finomanyagú, tehát földi szemmel nem látható környezet vesz körül, örök keringésükben ugyanennek a történésnek vannak alávetve, mert ugyanazok a törvények működnek bennük.

Az ősmag létezését még maga a legfanatikusabb kétkedő sem képes letagadni, jóllehet földi szemmel nem lehet megpillantani, mert más anyagú, „túlvilági”. Nevezzük nyugodtan ismét finomanyagúnak.

Azt sem nehéz megérteni, hogy a belőle elsőként kialakuló világ természetszerűen éppúgy finomanyagú, és földi szemmel nem ismerhető meg. Majd csak az ebből később létrejövő további legdurvább lecsapódás alakítja ki fokozatosan, a finomanyagú világtól függően, a durvaanyagú világot annak durvaanyagú testeivel, s majd csak ezt lehet legkisebb megnyilvánulásaitól kezdve földi szemmel és minden további durvaanyagú segédeszközzel megfigyelni. Legyenek ezek molekulák, elektronok vagy bármi más, mindig csak a finomanyagú világ legdurvább lecsapódásához fognak tartozni, melynek már jóval azelőtt megvoltak a kész formái és a saját élete.

Nincs ez másképpen a voltaképpeni ember burkaival sem annak szellemi jellegében, akire még visszatérek. A különböző jellegű világokon át vezető vándorlásai során köpenyének, köntösének, burkának, testének vagy eszközének, mindegy ki hogyan akarja nevezni a burkot, mindig azzal a mindenkori környezettel megegyező jellegű anyagból kell lennie, amelybe belép, hogy azt védelemként és szükséges segédeszközként használja, ha azt akarja, hogy abban lehetősége legyen közvetlenül és hatékonyan tevékenykedni. Mivel a durvaanyagú világ függ a finomanyagú világtól, ebből az is következik, hogy a durvaanyagú világban lejátszódó minden történés visszahat a finomanyagú világra.

Ez a hatalmas finomanyagú környezet szintén az ősmagból lett teremtve, a durvaanyagú világgal együtt végzi az örök körforgást, s végül vele együtt hajtja majd a már említett óriástölcsér túloldalába a szívóerő, ahol végbemegy a szétbomlás, hogy a másik oldalon ősmagként kilökődve újabb körforgásba kezdhessen. Mint a szív működése és a vérkeringés, olyan a tölcsér is, mintha az anyagi teremtés szíve volna. A szétbomlás folyamata tehát az egész Teremtést érinti, a finomanyagú részt is, mivel minden anyagi újra ősmagban oldódik fel, hogy újjáalakuljon. Közben sehol sem fedezhető fel önkény, hanem minden az őstörvények magától értetődő következetességéből fejlődik ki, amelyek más utat nem engednek meg. A hatalmas körforgás egy meghatározott pontján ezért minden teremtett dolog számára, legyen az durva- vagy finomanyagú, elérkezik az a pillanat, amikor a szétbomlási folyamat a teremtett dologból kiindulva önállóan előkészül és végül elő is tör.

Ez a finomanyagú világ tehát a földileg eltávozottak átmeneti tartózkodási helye, az úgynevezett túlvilág. Szorosan kapcsolódik a durvaanyagú világhoz, amely hozzá tartozik, egy vele. A leoldódás pillanatában az ember finomanyagú testével, melyet durvaanyagú testével együtt hordoz, a durvaanyagú világnak eme finomanyagú testtel azonos jellegű finomanyagú környezetébe lép, miközben a durvaanyagú testet a durvaanyagú világban hagyja. Ez a finomanyagú világ tehát, a túlvilág, a Teremtés részeként az állandó fejlődés és szétbomlás ugyanazon törvényei alá van vetve. A széthullás kezdetével tehát ugyancsak teljesen természetes módon megtörténik a szelleminek az anyagitól való elválasztása. A szellemi embernek, a voltaképpeni „én”-nek, mindenkori szellemi állapota szerint úgy a durvaanyagú, mint ahogyan a finomanyagú világban is, vagy felfelé kell haladnia, vagy az anyagisághoz láncolva kell maradnia. Az Igazság és a Fény utáni komoly vágyódás az ezzel járó megváltozás során minden embert szellemileg tisztábbá és ezáltal fényesebbé fog tenni, olyannyira, hogy ennek az állapotnak természetszerűen egyre jobban le kell oldoznia az embert a sűrű anyagiságról, s tisztaságának és könnyűségének megfelelően a magasba kell lendítenie. De a csupán az anyagi világban hívő ember meggyőződése által saját magát köti az anyagi világhoz, és marad hozzáláncolva, s ezért nem emelkedhet felfelé. Minden egyes ember saját akaratából hozott döntése által történik meg ezért a szétválasztódás a Fény felé törekvők és a Sötétséghez kötődők között, a fennálló szellemi nehézségi erő természetes törvényei alapján.

Ez a különválasztás a végső ítélet!

Ebből tehát kitűnik, hogy az úgynevezett túlvilág tisztulási folyamatában a földileg eltávozottak fejlődési lehetőségének is van egyszer egy valódi vége. Egy utolsó döntés! Az emberek mindkét világban vagy olyannyira megnemesedtek, hogy felemeltethetnek a Fény régióiba, vagy saját akarásuk szerint kötve maradnak alacsony természetükben, s ezáltal végül az „örök kárhozatba” taszíttatnak, vagyis a szétbomlás felé ragadtatnak az anyagisággal együtt, amelytől nem tudnak megszabadulni, ők maguk is fájdalmasan elszenvedik a szétbomlást, s ezáltal megszűnnek személyes mivoltukban létezni. Szétszóródnak, szétporladnak, mint a pelyva a szélben, és ezzel töröltetnek az Élet Aranykönyvéből!

Ez az úgynevezett utolsó ítélet, vagyis a végső ítélet, tehát ugyancsak egy olyan folyamat, amely a Teremtést hordozó törvények kihatásában teljesen természetes módon megy végbe, úgy, hogy az másként nem is történhetne. Az ember itt is mindig csupán annak a gyümölcseit kapja, amit ő maga akart, amit tehát meggyőződése által előidézett.

Az a tudás, hogy minden, ami a Teremtésben végbemegy, a legszigorúbb következetességgel önműködően fejti ki hatását, hogy a vezérfonalat az emberek sorsa számára mindig csupán maguk az emberek szolgáltatják kívánságaik és akarásuk által, hogy a Teremtő nem lép ügyelve közbe, hogy jutalmazzon vagy büntessen, nem csökkenti a Teremtő nagyságát, hanem csupán arra adhat okot, hogy őt még sokkal magasztosabbnak gondoljuk. A nagyság művének tökéletességében rejlik, s ez arra kényszerít, hogy a legtiszteletteljesebb pillantással tekintsünk fel Rá, mivel a legnagyobb szeretetnek és a legmegvesztegethetetlenebb igazságosságnak kell különbség nélkül úgy a leghatalmasabb, miként a legkisebb történésben nyugodnia. Nagy az ember is, emberként a Teremtésbe állítva, mint saját sorsának az ura! Akarata által képes kiemelkedni a műből, s közben hozzájárulni annak magasabb kibontakoztatásához; vagy pedig képes arra, hogy lehúzza és úgy belegabalyítsa magát, hogy többé nem szabadul ki belőle, és vele együtt a felbomlás felé fog tartani, legyen ez akár a durvaanyagú, akár a finomanyagú világban. Ezért küzdjetek, hogy megszabaduljatok az alacsonyrendű érzelmek minden kötelékétől; hiszen itt a legfőbb ideje! Közeleg az óra, amikor lejár az erre kiszabott határidő! Ébresszétek fel magatokban a tiszta, az igaz, a nemes iránti vágyat! —

Messze a Teremtés örök körforgása felett középen, akár egy korona, egy „Azúrkék-sziget” lebeg, az üdvözültek, a megtisztult szellemek mezeje, akiknek már a Fény régióiban szabad időzniük! Ez a sziget el van választva a világtól. Nem is végzi ezért azzal együtt a körforgást, hanem magassága ellenére a kifelé áradó szellemi erők támaszát és középpontját alkotja a keringő Teremtés felett. Ez az a sziget, amelynek magaslatán az arany utcák sokat dicsőített városa, a mennyei Jeruzsálem nyugszik. Itt semmi sincs többé a változásnak alávetve. Semmilyen utolsó ítélettől nem kell többé tartani. Akik ott tartózkodhatnak, „otthon” vannak. De ezen Azúrkék-sziget legutolsó, legmagasabb pontján – a hívatlanok léptei számára megközelíthetetlenül – áll a... Grál-vár, amelyet a költészet oly sokszor megjelenített!

Mondáktól övezve, számtalanok vágyaként, áll ott a vár a legnagyobb dicsőség fényében, és a Mindenható tiszta szeretetének szimbólumát, a szent edényt rejti, a Grált!

Őrzőknek a szellemek legtisztábbjai rendeltettek, akik legközelebb állnak a Magasságos trónjához. Ők az isteni szeretet hordozói annak legtisztább formájában, amely lényegesen másként néz ki, mint ahogyan azt az emberek a Földön gondolják, annak ellenére, hogy e szeretetet minden nap, a nap minden órájában megélik. Ez a vár kaput képez a Magasságos trónjának lépcsőihez. Senki nem juthat a trón lépcsőihez, aki nem ment át a Grál-váron. Szigorú az aranykapu őrsége, marcona és kérlelhetetlen, annak érdekében, hogy fennmaradjon a Grál tisztasága, hogy áldás áradhassék belőle minden kereső számára.

Kinyilatkoztatások révén sok lépcsőfokon át érkezett a vár híre az Azúrkék-szigettől a finomanyagú világon át vezető hosszú úton, amíg végül néhány költő elmélyült ihletettségében utat nem tört a durvaanyagú földi emberekhez is. Fokról fokra egyre lejjebb adták, miközben az Igazság akaratlanul is különböző ferdítéseket szenvedett el, úgyhogy a végső ábrázolás csupán egy többszörösen elhomályosított tükörkép lehetett, ami sok tévedés alapjává vált.

Ha a hatalmas Teremtés valamely részéből szörnyű szorongatottság közepette fájdalom és heves könyörgés emelkedik fel a Teremtőhöz, akkor kiküldetik az edény egy szolgálója, hogy e szeretet egyik hordozójaként segítőn avatkozzék a szellemi ínségbe. Ami csupán mondaként és legendaként lebeg a Teremtés művében, élő valóságként lép be ekkor a Teremtésbe! Ilyen küldetések azonban nem történnek gyakran. Minden alkalommal mélyreható változások, hatalmas átalakulások kísérik őket. Az egyes üzenetek között sokszor egész évezredek vannak. Az ekképpen kiküldöttek Fényt és Igazságot hoznak a tévelygőknek, békét a kétségbeesetteknek, s üzenetükkel kezüket nyújtják minden keresőnek, összegyűjtik az összes hívőt, hogy megújult bátorságot és új erőt adjanak nekik, és minden Sötétségen át fel, a Fényhez vezessék őket.

Csupán azokhoz jönnek el, akik a Fényből érkező segítségre vágynak, nem pedig a gúnyolódó és a magukat igaznak képzelő emberekhez. A Grál egy ilyen követének a legközelebbi eljövetele legyen minden kereső számára annak a jele, hogy szerfelett törekedjen a jóra és a nemesre; ez a jel az elkerülhetetlen ítéletre emlékeztet, aminek egyszer mint az utolsó ítéletnek el kell jönnie. Boldog az, aki már nem marad tovább a korlátozott ész által az anyaghoz láncolva, és ezért felemeltethetik a Fényhez!