28. A miatyánk

Csak nagyon kevés olyan ember van, aki igyekszik tudatosítani, hogy tulajdonképpen mit is akar, amikor a „Miatyánk” imát mondja. Még kevesebben vannak azok, akik valóban tudják, hogy mi a sorok értelme, amiket közben felmondanak. Felmondanak – minden bizonnyal ez az egyedüli helyes megnevezése a folyamatnak, amit az ember ebben az esetben imádkozásnak nevez.

Aki e tekintetben kíméletlenül megvizsgálja magát, annak ezt el kell ismernie, különben arról tesz tanúbizonyságot, hogy egész életét ugyanilyen módon éli le... felületesen, és egyetlen mélyebb gondolatra sem képes, sőt soha nem is volt. Elég olyan ember van ezen a Földön, akik önmagukat ugyan komolyan veszik, mások azonban a legjobb akarattal sem képesek őket komolyan venni.

Éppen az ima elejére éreznek rá az emberek már a kezdetektől fogva helytelenül, jóllehet eltérő módon. Azok az emberek, akik igyekeznek ezt az imát komolyan venni, tehát egy bizonyos jó akarással fognak hozzá, az első szavak után vagy közben azt tapasztalják, hogy a védettség, a lelki megnyugvás egy bizonyos érzete éled fel bennük! És ez az érzet túlsúlyban marad az imádkozás után néhány másodpercig.

Ez kétféle tényt magyaráz meg. Először is azt, hogy az imádkozó csupán az első szavak közben képes komolyságát megőrizni, ami által e szavak kiváltják benne ezt az érzetet, másodsorban pedig azt, hogy éppen ennek az érzetnek a kiváltása bizonyítja, mennyire távol áll attól, hogy megértse azt, amit e szavakkal mond!

Világosan mutatja felületességét, vagy, hogy képtelen elmélyült gondolkodását huzamosabb ideig megtartani; különben a következő szavaknál, azok megváltozott tartalmának megfelelően, azonnal egy másféle érzetnek kellene keletkeznie, mihelyt azok a szavak valóban életre kelnek benne.

Tehát az marad meg az emberben, amit csupán az első szavak ébresztenek. Ha azonban a szavak helyes értelmét és valódi jelentését ragadná meg, akkor azoknak egy teljesen más érzést kellene kiváltaniuk benne, mint a kellemes biztonságérzetet.

Elbizakodottabb emberek az „Atya” szóban ismét annak a megerősítését látják, hogy közvetlenül Istentől származnak, és ezért, ha helyesen fejlődnek, végül maguk is istenivé válnak, azonban az isteni jelleget már jelenleg is feltétlenül magukban hordozzák. És még sok más tévedés is létezik e mondat kapcsán az emberek körében. A legtöbben azonban ezt a mondatot egyszerűen megszólításnak, felkiáltásnak tartják az imában! Ekkor kell a legkevesebbet gondolkodniuk. És ennek megfelelően gondolkodás nélkül el is hadarják, jóllehet már éppen Isten megszólításában is benne kellene lenni mindannak az áhítatnak, amire egy emberi lélek egyáltalán képes lehet.

Ezekkel a jelentésekkel azonban az első mondat nincs felruházva, hanem az Isten Fia már a szavak megválasztásával egyúttal magyarázatot adott vagy utalt arra, hogy az emberi lélek milyen módon kezdjen az imához, hogyan szabad és hogyan kell Istene elé lépnie, ha azt akarja, hogy imája meghallgatásra találjon. Pontosan megmondja, hogy az embernek milyen lelkiállapotban kell lennie abban a pillanatban, tiszta átérzésének milyennek kell lennie, amikor kérését Isten trónjának lépcsőfokaira akarja helyezni.

Így az egész ima három részre tagolódik. Az első részben a lélek teljesen Istene elé járul, teljesen átadja magát neki. A lélek – képletesen szólva – kitárulkozik előtte, és mielőtt kérelmét előadná, előbb bizonyságot tesz saját tiszta akaratáról. Az Isten Fia ezáltal akarja tisztázni, hogy milyen átérzésnek szabad egyedül az Istenhez való közeledés alapját alkotnia! Ezért olyan ez, mint egy hatalmas, szent fogadalom, amikor az ima kezdetén e szavak állnak: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy!” Fontoljátok meg, hogy az ima nem azonos a kéréssel! Különben egyáltalán nem létezne hálaima, amely semmilyen kérést sem foglal magába. Imádkozni nem azt jelenti, hogy kérni. Már ebben is mindig félreismerték ez idáig a „Miatyánkot”, az ember azon rossz szokásából eredően, hogy sohasem lép Isten elé anélkül, hogy egyidejűleg ne várna, sőt mi több, ne követelne tőle valamit; hiszen az elvárásban voltaképpen ott van a követelés. És az ember közben tényleg mindig elvár valamit, ezt nem tagadhatja! Legyen az akár, nagy vonalakban kifejezve, csupán az a ködös érzet, hogy egyszer majd helyet kap a mennyben. Az ember nem ismeri a hatalmas Teremtésben Isten által megkívánt, vagy joggal elvárt, környezete javára végzett közreműködésből, és megadatott tudatos léte örömteli élvezéséből fakadó ujjongó hálát! Egyáltalán nem is sejti, hogy éppen ez és csakis ez rejti magában az ő valódi boldogságát, előrehaladását, felemelkedését.

Pedig a „Miatyánk” valójában ilyen, Isten által megkívánt alapon áll! Másként egyáltalán nem is adhatta volna ezt az Isten Fia, aki csak az emberek javát akarta, ami egyedül az isteni akarat helyes figyelembevételében és teljesítésében rejlik!

Az általa adott ima tehát minden más, csak nem kérő ima, hanem az ember hatalmas, mindent felölelő fogadalma, aki ebben az imában leborul Istene lábai elé! Jézus tanítványainak adta ezt az imát, akik akkoriban készen álltak arra, hogy Isten tiszta imádásában éljenek, Istent a Teremtésben életük által szolgálják, és e szolgálatban Szent Akaratát tiszteljék!

Az embernek alaposan és komolyan meg kellene fontolnia, hogy merheti-e egyáltalán ezt az imát használni és elmondani, őszintén meg kellene magát vizsgálnia, hogy használatával esetleg nem próbálja-e Istenét becsapni!

A bevezető mondatok elég egyértelműen intenek arra, hogy minden egyes ember vizsgálja meg magát, hogy valóban olyan-e, mint ahogyan azt az imában mondja! Hogy mer-e az ima használatával őszintén Isten trónja elé járulni!

Ha azonban átélitek magatokban az ima első három mondatát, akkor azok Isten trónjának lépcsőihez fognak vezetni benneteket. E három mondat az út oda, ha valaki átéli őket lelkében! Egyetlen más út sem vezet oda. De ez biztosan! Ha azonban e mondatokat nem élitek át, kéréseitek egyike sem képes eljutni odáig.

Ha ki meritek mondani: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy!”, akkor annak egy alázatos és mindazonáltal örömteli felkiáltásnak kell lennie.

Ebben a felkiáltásban benne rejlik őszinte fogadalmatok: „Neked adok, ó Isten, minden atyai jogot felettem, melyekhez gyermeki módon meghajolva akarok igazodni! Ezáltal elismerem a Te végtelen bölcsességedet is, Isten, mindenben, amit rendelkezésed hoz, és arra kérlek, úgy rendelkezz felettem, ahogyan egy apának kell rendelkeznie gyermekei felett! Itt vagyok, Uram, hogy hallgassalak és gyermekien engedelmeskedjek Neked!”

A második mondat: „Szenteltessék meg a Te neved!” Ez az imádkozó lélek bizonyságtétele, hogy mennyire komolyan veszi mindazt, amit Istenhez intézni merészel. Hogy teljes odaadással jelen van minden egyes szavában és gondolatában, és nem él vissza felületesen Isten nevével! Mert ahhoz Isten neve számára túlságosan szent! Gondoljatok csak bele, ti, akik imádkoztok, hogy ezzel mit fogadtok meg! Ha teljesen őszinték akartok lenni önmagatokkal szemben, akkor be kell vallanotok, hogy ti emberek eddig éppen ezzel hazudtatok Isten szemébe; ugyanis sohasem voltatok az ima közben annyira komolyak, mint ahogyan azt az Isten Fia feltételként e szavakba foglalta!

A harmadik mondat: „Jöjjön el a Te országod!” ismét nem kérés, hanem egy további fogadalom! Ez az emberi lélek készségének a kinyilvánítása arra, hogy a földi világot olyanná változtatja, mint amilyen Isten országa! Ezért a szó: „Jöjjön el a Te országod!” Azaz: mi, emberek itt a Földön is olyanná akarunk fejlődni, és olyanná akarjuk a körülményeket alakítani, hogy a Te tökéletes birodalmad egészen idáig terjedhessen! Nekünk kell a talajt előkészítenünk ahhoz, hogy minden csakis a Te Szent Akaratodban éljen, tehát teljes egészében eleget tegyen a Te teremtéstörvényeidnek, hogy ezáltal minden olyan legyen, mint a Te birodalmadban, a szellemi birodalomban. Úgy történjék minden, mint ahogyan a szellemi birodalomban történik, ahol az érett, minden vétektől és minden lehúzó súlytól megszabadult szellemek tartózkodnak, akik csak az isteni akaratnak szolgálva élnek, mert a jó csakis annak feltétel nélküli teljesítéséből, a benne nyugvó tökéletesség által keletkezik. Ez tehát annak az ígérete, hogy az emberi lélek olyanná akar válni, hogy általa a Föld is az a birodalom lesz, ahol Isten akaratát teljesítik!

Ezt a fogadalmat a következő mondat még megerősíti: „Legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is!” Ez nem csupán annak a készségnek a kinyilvánítása, hogy az ember teljesen beilleszkedik az isteni akaratba, hanem benne foglaltatik az az ígéret is, hogy törődni fog ezzel az akarattal, hogy minden erejével arra fog törekedni, hogy ezt az akaratot felismerje. Hiszen e törekvésnek meg kell előznie az ebbe az akaratba való beilleszkedést; amíg ugyanis az ember nem ismeri helyesen ezt az akaratot, addig nem is képes arra, hogy átérzésével, gondolkodásával, beszédével és tettével a szerint irányuljon! Micsoda szörnyű, büntetendő könnyelműség minden ember részéről újra és újra ezeket az ígéreteket tenni Istenének, holott a valóságban egyáltalán nem törődik azzal, hogy milyen is Isten akarata, mely a Teremtésben szilárdan rögzülve nyugszik. Az ember bizony az ima minden egyes szavával hazudik, ha el merészeli mondani! Ezáltal képmutatóként áll Isten előtt! A régi vétkekre egyre újakat halmoz, s végül még sajnálatra méltónak is érzi magát, ha e teher alatt a túlvilágon finomanyagúlag össze kell roppannia. Már háromszor kapott lehetőséget arra, hogy helyesen megismerje Isten akaratát! Egyszer Mózes által, aki erre inspirálva volt *(megvilágosodott). Másodszor maga Jézus, az Isten Fia által, aki magában hordozta az Igazságot. És most harmadszor és utoljára a Grál-üzenetben, amely szintén közvetlenül az Igazságból merít. —

Csak ha a lélek előbb előfeltételként e mondatokat valóban teljesítette, akkor mondhatja tovább: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!” Ez azt jelenti: „Ha teljesítettem azt, amit megígértem, akkor szálljon áldásod földi tevékenységemre, hogy a durvaanyagú szükségleteimről való gondoskodás közepette is mindig legyen időm arra, hogy a Te akaratod szerint tudjak élni!”

„És bocsásd meg a mi vétkeinket, ahogyan mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!” Ebben a szellemi törvények megvesztegethetetlen, igazságos kölcsönhatásáról való tudás rejlik, melyek Isten akaratát tükrözik. Ugyanakkor benne rejlik az ember e törvényekbe vetett teljes bizalmának a kifejeződése is; hiszen a megbocsátás kérése, tehát a bűn alól való feloldozás, arra a feltételre épül, hogy előbb maga az emberi lélek bocsátja meg mindazt a rosszat, amit embertársai követtek el ellene. Aki azonban képes erre, aki embertársainak már mindent megbocsátott, az önmagában is olyannyira megtisztult, hogy ő maga szándékosan sohasem tesz rosszat! Ezáltal Isten előtt mentes minden vétektől, mivel ott csak az számít rossznak, amit szándékosan rosszakarattal követnek el. Csak ezáltal válik rossz cselekedetté. Hatalmas különbség rejlik ebben minden jelenleg fennálló emberi törvényhez és földi szemlélethez képest.

Így e mondat alapja tehát ismét egy ígéret, melyet minden, a Fény felé törekvő lélek Istenének tesz. Ezen ígéret a lélek igaz akaratának kinyilvánítása, melynek teljesítéséhez az elmélyülés és önmaga megértése révén remél az imában erőt kapni, ami, ha beállítottsága helyes, a kölcsönhatás törvénye alapján meg is adatik neki.

„És ne vígy minket kísértésbe!” Téves az a felfogás, mely e szavakból azt akarja kiolvasni, hogy Isten kísérti őt. Isten senkit sem kísért! Ebben az esetben csupán egy megbízhatatlan áthagyományozásról van szó, mely szerencsétlenül választotta ezt a kísértés szót. Helyes értelmében olyan fogalmakba lehet besorolni, mint eltévelyedni, tévútra térni, vagyis eltévedni, tévesen keresni a Fény felé vezető úton. E mondat annyit jelent: „Ne engedd, hogy tévutakra térjünk, tévesen keressünk, ne engedd, hogy elvesztegessük az időt! Elfecséreljük, elpazaroljuk! Hanem tarts vissza minket ettől, ha kell, akár kényszerrel is, még akkor is, ha az ilyen szükségszerűségnek bánat és fájdalom formájában kell bennünket elérnie.” Ezt az értelmet az embernek már az előbbit követő és a szó szerinti értelme alapján is közvetlenül hozzá tartozó tagmondatból is ki kell hallania: „De szabadíts meg a gonosztól!” A „de” szó elég világosan mutatja az összetartozást. Az értelme megegyezik a következőkkel: Engedd, hogy felismerjük a rosszat, bármi legyen is az ára, akár a szenvedés árán is. Kölcsönhatásaid által tégy minket erre minden egyes hibánknál képessé. A felismerésben benne rejlik a megváltás is azoknál, akikben erre megvan a jóakarat!

Ezzel ér véget a második rész, az Istennel folytatott párbeszéd. A harmadik rész alkotja a lezárást: „Mert Tiéd az ország, az erő és a dicsőség, mindörökké! Ámen!”

Mint egy ujjongó hitvallása annak a biztonságnak, melyet a lélek Isten mindenhatóságában érez, amennyiben teljesíti mindazt, amit az imában fogadalomként Isten lába elé helyez! —

Ennek az imának, melyet az Isten Fia adott, tehát két része van. A bevezetésben az ember közeledése és a párbeszéd. Végezetül, Luther által hozzátéve, azon tudás feletti ujjongó hitvallás következik, hogy mindahhoz, amit a beszélgetés magában foglal, megkapja a segítséget, ujjongó hitvallás azért, hogy a lélek megkapja az erőt mindannak a teljesítéséhez, amit Istenének megfogadott. És fogadalma teljesítésének azután fel kell vinnie a lelket Isten birodalmába, az örök Öröm és a Fény országába! Ezáltal válik a Miatyánk, ha az ember valóban átéli, támasszá és vándorbottá a szellemi birodalomba való felemelkedéshez!

Az ember ne feledkezzen meg arról, hogy az imában valójában csak az erőt kell megkapnia ahhoz, hogy önmaga meg tudja valósítani azt, amit kér! Így imádkozzon! És így kell érteni az Isten Fia által a tanítványoknak adott imát is!