41. Az elhalálozott

Értetlenül, magányosan áll egy lélek a halottas szobában. Értetlenül, mert az az ember, aki az ágyon fekszik, földi életében elutasította az élet folytatódását a durvaanyagú test levetése után, s aki ezért sohasem foglalkozott komolyan annak gondolatával, és kinevetett mindenkit, aki beszélt róla. Zavartan néz körül. Látja önmagát saját halálos ágyán, látja ismerőseit, amint körülállják ágyát és sírnak, hallja a szavakat, melyeket mondanak, és tisztán érzi a fájdalmat is, melyet éreznek, amikor halála miatt siránkoznak. Nevetni akar és kiáltani, hogy hiszen még él! Kiált hát! És csodálkozva kell látnia, hogy nem hallják. Kiáltozik, újra és újra, egyre hangosabban. Az emberek semmit sem hallanak, tovább siránkoznak. Félelem kezd úrrá lenni rajta. Hiszen elég hangosan hallja saját hangját, és világosan érzi saját testét is. Zavarában még egyszer felkiált. Senki sem törődik vele. Sírva néznek a csöndes testre, melyet sajátjának ismer fel, és amelyet mégis hirtelen, mint valami idegent, nem magához tartozót szemlél; hiszen testével mellette áll, megszabadult minden fájdalomtól, melyet eddig érzett.

Kedvesen nevén szólítja feleségét, aki eddigi ágya mellett térdelt. De sírása nem csendesül, egy szót sem szól, egyetlen mozdulattal sem adja jelét, hogy hallotta őt. Kétségbeesve lép hozzá és durván megrázza a vállát. Felesége nem veszi észre. Bizony nem tudja, hogy felesége finomanyagú testét érinti és azt rázza, nem a durvaanyagút, és, hogy a felesége, aki hozzá hasonlóan sohasem gondolt arra, hogy több is van, mint a földi test, nem is érezheti finomanyagú teste érintését.

Megborzad a kimondhatatlan félelemtől. Az elhagyatottság erőtlensége a földre nyomja és elveszti tudatát.

Egy hang, melyet ismert, lassan újra felébreszti. Látja a testet, melyet a Földön hordott, amint virágok közt fekszik. El akar menni, s mégis képtelen megszabadulni e mozdulatlan, hideg testtől. Világosan érzi, hogy még össze van vele kötve. De aztán megint hallja a hangot, mely felébresztette szendergéséből. A barátja az, aki egy emberhez beszél. Mindketten koszorút hoztak és közben, ahogy elhelyezik, beszélgetnek. Különben nincs mellette más. A barátja! Az ő figyelmét akarja magára vonni és a másik emberét, aki a barátjával együtt gyakran volt szívesen látott vendége! Meg kell nekik mondania, hogy különös módon benne még ott az élet, hogy hallja, amiről beszélgetnek. Szól hozzájuk! De barátja nyugodtan kísérőjéhez fordul, és tovább beszél. De abba, amit mond, beleborzong minden porcikája. Ez az ő barátja! Így beszél most őróla. Dermedten lesi azoknak az embereknek a szavait, akikkel oly sokat mulatozott, nevetgélt, akik csak jókat mondtak neki, mikor asztalánál ültek, és megfordultak vendégszerető házában.

Elmentek, most pedig mások jönnek. Milyen könnyen bele tud látni az emberekbe! Sokan, akiket nagyra becsült, most undort keltenek benne és haragot, és többnek, akikre sose figyelt, szívesen szorította volna meg a kezét. De nem hallották, nem érezték, annak ellenére, hogy ott dühöngött, ordítozott közöttük, hogy vegyék már észre, hogy él! —

Hosszú menetben vitték a testet a sírhoz. Lovagló ülésben ült a koporsó tetején. Most elkeseredetten és kétségbeesetten mást sem tudott tenni, csak nevetett, nevetett! De a nevetés helyébe gyorsan újra mélységes csüggedés lépett, és nagy magányosság szállta meg. Fáradt volt, elaludt. — — — —

Amikor fölébredt, sötétség vette körül. Nem tudta, meddig aludt. Mégis érezte, hogy nincs már összekötve földi testével, mint eddig; hiszen szabad volt. Szabad a sötétségben, mely sajátosan nyomasztóan nehezedett rá.

Kiáltott. Semmi hang. Nem hallotta saját hangját. Nyögve hanyatlott vissza. De közben egy éles kőbe beverte a fejét. Amikor hosszú idő után újra felébredt, még mindig ugyanaz a sötétség volt körülötte, ugyanaz a vészterhes hallgatás. Fel akart ugrani, de végtagjai nehezek voltak, fel akarták mondani a szolgálatot. A legfélelemteljesebb kétségbeesés minden erejével összeszedte magát, és tapogatózva ide-oda kúszott. Gyakran leesett, ilyenkor megsérült, mindenhol sarkokba, valaminek az élébe ütközött, de valami nem hagyta nyugton, nem hagyta várni; hiszen valami erős ösztön hajtotta, hogy tapogatózzon tovább, egyre menjen előre, és keressen. Keressen! De mit? Gondolkodása zavart volt, fáradt és reménytelen. Keresett valamit, amit nem tudott felfogni. Csak keresett!

Valami egyre tovább, folyton tovább űzte! Míg le nem rogyott újra, hogy megint felpattanjon és folytassa vándorlását. Évek múltak el így, évtizedek, míg végre rálelt a könnyekre, zokogás rázta meg a mellkasát és... egy gondolat ébredt benne, egy kérés szakadt fel belőle, mintha a fáradt lélek felkiáltása lett volna, mely azt kívánja, hogy legyen már vége a sötét reményvesztettségnek. És a mérhetetlen kétségbeesés kiáltásából, és a reménytelen fájdalomból megszületett az első gondolat és a vágy, hogy megmeneküljön ebből az állapotból. Próbált rájönni, hogy mi hozta ebbe a borzalmas állapotba, mi kényszeríti ennyire kérlelhetetlenül arra, hogy a sötétségben vándoroljon összevissza. Tapogatózott maga körül: mozdulatlan sziklák! Mi ez, a Föld, vagy netalán mégis egy másik világ, melyben sohasem tudott hinni? A másvilág! Akkor ő most földileg halott, és mégis él, ha ezt az állapotot életnek lehet nevezni. Úgy érezte, kimondhatatlanul nehéz gondolkodnia. Így hát keresve tovább tántorgott. Újra évek teltek el. Ki, ki ebből a sötétségből! A kívánság heves belső ösztönzéssé változott, mely vággyá alakult. A vágy azonban az a tiszta érzés, mely a durva belső ösztönzésből születik, és a vágyból egészen bátortalanul egy ima indul növekedésnek. A vágynak ez az imája végül úgy tört fel belőle, mint a forrás, és csöndes, jótékony békesség, alázat és odaadás költözött lelkébe. Ám, amikor felemelkedett, hogy folytassa vándorlását, testén átfutott az átélés forró áramlata; hiszen most szürkület vette körül, egyszerre csak látott! Messze, nagyon messze fényt látott, olyan volt, mint egy fáklya, mely köszöntötte. Ujjongva nyújtotta ki felé karjait, mély boldogsággal telve rogyott újra le, és csordultig telt szívvel köszönte, köszönte Annak, Aki Fényt adott neki! Új erővel ment e Fény felé, mely ugyan nem közeledett, de abban reménykedett, hogy az átéltek után egyszer eléri, még ha évszázadokig tartana is. Ami most történt vele, megismétlődhet, és ha alázatosan kérni fogja, kivezeti e kőhalmaz közül egy melegebb és fénnyel beragyogott tájra.

„Istenem, segíts oda eljutnom!” tört fel reménnyel teli szívéből. És lám, mily gyönyörűség, újra hallotta hangját! Még ha eleinte csak gyengén is, de hallotta! Ennek öröme új erőt adott neki, és reménykedve csak ment, ment újra előre. — —

Így kezdődik egy lélek története a finomanyagú világban. A lélekre nem lehet az mondani, hogy rossz volt. A Földön ráadásul nagyon jónak találták. Nagyiparos volt, nagyon elfoglalt, s szigorúan ügyelt arra, hogy minden földi törvényt betartson. —

Még egy magyarázat a folyamathoz: az az ember, aki földi életében nem akar tudni arról, hogy a halál után is van élet, és egyszer majd arra kényszerül, hogy minden cselekedetéért és mulasztásáért feleljen, az vak és süket a finomanyagúságban, amikor távoznia kell. Csak addig, amíg össze van kötve levetett durvaanyagú testével, képes átmeneti ideig észlelni, ami körülötte történik.

De ha már megszabadult az oszlásban lévő durvaanyagú testétől, elveszíti e lehetőséget. Nem hall és nem lát többé. Ez azonban nem büntetés, hanem teljesen természetes dolog, mivel nem akart sem látni, sem hallani semmit, ami a finomanyagú világról szólt. Saját akarata, mely képes a finomanyagúságot megfelelő módon formálni, akadályozza, hogy e finomanyagú test látni és hallani is tudjon. Addig, ameddig e lélekben nem jön létre lassan valamilyen változás. Hogy ez éveket vagy évtizedeket, netalán évszázadokat igényel, az minden egyes ember saját dolga. Akarata teljes mértékben megmarad. A segítség sem érkezik előbb, mint azt ő maga kívánja. Nem korábban. Soha sincs rákényszerítve.

A Fény, melyet e lélek oly nagy örömmel üdvözölt, amikor látni kezdett, mindig ott volt. Csak korábban még nem láthatta. Tisztább és erősebb is, mint azt az addig vak lélek először megpillantotta. Az, hogy a lélek hogyan látja, erősen vagy gyengén, ismét egyes-egyedül csak rajta múlik. Nem jön hozzá egy lépéssel sem közelebb, de ott van! Mindenkor élvezheti, ha komolyan és alázatosan akarja.

De az, amit itt magyarázok, csak az ilyen jellegű emberekre vonatkozik. Más jellegűekre nem. A Sötétségben magában és szintjein nincs fény. Ott nem fordulhat elő valakivel, aki előre halad, hogy hirtelen megpillanthatja a Fényt, hanem őt először ki kell vezetni a környezetből, mely visszatartja.

Biztos, hogy a lélek itt bemutatott állapotát már gyötrelmesnek lehet nevezni, főképpen azért, mert hatalmas félelem tölti el, és nincs benne remény, de önmaga sem akart semmi mást. Csak azt kapja meg, amit kikényszerített magának. Nem akart semmit sem tudni a földi halál utáni tudatos életről. Magát az élet folytatását a lélek nem tudja magában megölni; hiszen nem rendelkezik vele, de egy terméketlen finomanyagú szintet épít magának, megbénítja a finomanyagú test érzékszerveit, úgyhogy addig finomanyagúlag nem lát és nem hall, ameddig... végül is ő maga nem tér más belátásra.

Ezek azok a lelkek, melyekből jelenleg milliókat lehet látni a Földön, akiket azon kívül, hogy semmit sem akarnak tudni az örökkévalóságról vagy Istenről, még rendes embereknek kell nevezni. A rosszakaró emberek természetesen sokkal rosszabbul járnak, de itt az ilyenekről nem kell beszélni, hanem csak az úgynevezett rendes emberekről. —

Ha az áll az írásban, hogy Isten segítségre nyújtja kezét, akkor ez a segítség Igéjében van, melyet az embereknek küld, s melyben megmutatja, hogyan tudnak megszabadulni a bűntől, melybe belegabalyodtak. És kegyelme kezdettől fogva benne van mindazokban a nagy lehetőségekben, melyek szabadon az emberi szellemek rendelkezésére állnak a Teremtésben. Ez oly iszonyatosan sok, hogy a ma embere el sem tudja képzelni, mert sohasem foglalkozott vele, legalábbis nem elég komolyan; hiszen ott, ahol megtörtént, eddig csak játékból tette, vagy hiú önmagasztalás céljából!

De mihelyt az emberi szellemek felismerik Isten Igéjének valódi értékét és mély komolyságát, nagy dolgokra lesznek képesek a Teremtésben! Eddig mindig csak a saját tudásukat részesítették előnyben, ezért minden töredékes mű maradt a legalsó fokozatból Isten Igéjének tartalmához képest, amit ma ismét félre akarnak tenni anélkül, hogy felismernék; mert nincs az az ember, aki ismerné a Grál-üzenet valódi értékét. Egy sem a Földön. Bár úgy véli, hogy ismeri az értelmét, bár szellemileg már érzi az előnyöket, melyeket a részmegismerésben szerzett… nem ismeri ennek valódi értékét, és nem értette meg század részben sem! Ezt én mondom, aki ezt az Üzenetet hozza. Nem tudjátok, mit tartotok a kezetekben!

Ez az út, a kapu és a kulcs is, ami az életre vezet titeket. Olyan életre, ami felbecsülhetetlen, ami meg nem vehető e föld minden kincséért, de még az egész Világegyetem minden kincséért sem! Merítsetek hát a nektek felkínált Üzenetből. Vegyetek a legértékesebb vagyonból, amivel csak találkozhattok. Ragadjátok meg úgy, ahogy van, de ne tudálékoskodjatok, illetve ne morfondírozzatok rajta. Vájkálni benne és magyarázgatni nem hoz semmi hasznot. Nem érthetővé kell tennetek ezt az Üzenetet, a ti dolgotok helyet teremteni neki lelketek közepén. Ott kell keresnetek, ott kell bölcselkednetek, hogy megtaláljátok azt, ami nem szolgál e hely díszére, amikor ez az Üzenet maradandóan megérkezik hozzátok! Nektek kell megtalálnotok, hogy mi a zavaró még ezen a helyen, melynek bennetek templommá kell lennie. Teremtsétek meg magatokban ezt a templomot anélkül, hogy közben változtatnátok az én Üzenetemen, és mindenki meg lesz segítve, aki így cselekszik! — — — —