FÜGGELÉK
- Isten Tízparancsolata
- Az Élet
ISTEN TÍZPARANCSOLATA
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Első parancsolat
Én vagyok az Úr, a te Istened!
Ne legyenek más isteneid mellettem!
Aki képes e szavakat helyesen olvasni, az bizonyára már látni fogja bennük sokak ítéletét, akik a parancsolatok közül e legfontosabbat nem veszik figyelembe.
„Ne legyenek más isteneid!” Oly sokan képzelnek túlságosan keveset e szavak értelméről. Az ember túl könnyűvé tette önmaga számára! A bálványimádókat elsősorban minden bizonnyal olyan embereknek képzeli el, akik egy sor fából faragott alak előtt térdepelnek, melyek mindegyike egy bizonyos istent jelenít meg, talán még ördögimádók és hasonló tévelygők is eszébe jutnak, akikre legjobb esetben szánalommal emlékezik, önmagára azonban nem gondol közben. Vegyétek csak egyszer nyugodtan szemügyre magatokat, és vizsgáljátok meg, hogy vajon nem tartoztok-e mégiscsak közéjük!
Van, akinek a gyermeke az, akit tényleg mindenek fölé helyez, akiért minden áldozatot meghozna, aki miatt minden másról megfeledkezik. A másik ember a földi élvezetet helyezi messze mindenek fölé, s végül már a legjobb akarással sem lenne képes arra, hogy erről az élvezetről bármiért is lemondjon, ha egy olyan követelménnyel találná magát szemben, amely szabad akaratú döntést biztosít neki. A harmadik pedig a pénzt szereti, a negyedik a hatalmat, az ötödik egy nőt, a következő a földi kitüntetést, és mindezekben végül mindegyik ismét csupán... saját magát!
Ez a legigazibb értelemben vett bálványimádás. Ettől int az első parancsolat! Ezt tiltja! S jaj annak, aki azt nem szó szerint teljesíti! Ennek a parancsolatnak a megszegése rögtön azzal bosszulja meg magát, hogy egy ilyen embernek állandóan a Földhöz kötve kell maradnia, amikor átmegy a finomanyagú birodalomba. A valóságban azonban csupán ő maga kötötte önmagát a Földhöz egy olyan dologhoz fűződő hajlama által, ami a Földön van! Így vissza lesz tartva a további felemelkedéstől, elvesztegeti az erre biztosított idejét, és az a veszély fenyegeti, hogy nem jut ki idejében a finomanyagú birodalomból, azáltal hogy feltámad belőle, és bejut a szabad szellemek fényes birodalmába. Ekkor majd magával ragadja a teljes anyagiság elmaradhatatlan szétbomlása, amely a megtisztulást szolgálja annak újjáéledése és újjáalakulása érdekében. Ez azonban az emberi lélek számára teljes kialakult személyes öntudatának szellemi halálát jelenti, és ezzel formájának, mint ahogyan nevének megsemmisülését is örökkön-örökre!
Ettől a rettenetes dologtól hivatott megvédeni a parancsolat megtartása! Azért ez a legfőbb parancsolat, mert az ember számára a legszükségesebb marad! Sajnos az ember bizony túlságosan könnyen hajlik arra, hogy átadja magát valamilyen hajlamnak, amely végül rabszolgasorba dönti! Amit azonban hajlammá enged válni, azt ezzel aranyborjúvá teszi, amit a legfelső helyre állít, s ezáltal bálványként vagy imádatának tárgyaként egyúttal Istene mellé is helyezi, sőt nagyon gyakran még föléje is!
Sajnos túlontúl sok „hajlam” van, melyet az ember teremtett magának, s amelyeket legnagyobb gondatlanságában szívesen magáévá is tesz! A hajlam valamilyen földi dolog iránti különleges vonzalom, ahogyan azt már említettem. Természetesen azoknál még sokkal több is létezik. Aki azonban valamitől függővé válik, az „függ”, miként a szó azt helyesen vissza is adja. Hajlama által a durvaanyagúságon függ majd, amikor megérkezik a túlvilágra további fejlődése érdekében, s nem tudja majd könnyen újra leoldozni magát róla, tehát akadályoztatva lesz, vissza lesz tartva! Ezt voltaképpen átoknak is lehet nevezni, amely továbbra is terheli őt. A folyamat ugyanaz, mindegy, hogy szavakban hogyan jut kifejezésre.
Ha az ember azonban földi létében Istent mindenek fölé helyezi, nem csupán képzeletében, vagy csupán szavaival, hanem intuíciójában, tehát valóban és igazán, tiszteletteljes szeretetben, amely úgy köti őt, akár egy hajlam, akkor a kötődés révén ugyanazon kihatásban azonnal tovább fog iramodni felfelé, amikor megérkezik a túlvilágra; ugyanis magával viszi Isten iránti tiszteletét és szeretetét, amely megtartja őt, s végül a Paradicsomba emeli, a tiszta, minden tehertől megszabadult szellemek lakhelyére, akik csupán Isten fényes Igazságához kötődnek!
Ügyeljetek ezért szigorúan e parancsolat megtartására. Sok kedvezőtlen sorscsapástól óv meg benneteket, amelyek feldolgozására nem biztos, hogy marad elég idő!
Második Parancsolat
Ne élj vissza az Úrnak,
a te Istenednek nevével!
A név feléleszti és összegyűjti az emberben a fogalmat! Aki meggyaláz egy nevet, s azt meg meri fosztani értékétől, az ezáltal a fogalmat értékteleníti el! Ennek mindenkor legyetek tudatában!
Azonban az Úr e világos parancsolatát méltatják mind a tíz parancsolat közül a legkevesebb figyelemre, tehát ezt szegik meg legtöbbször. Ennek ezernyi módja van. Hiába képzeli azt az ember, hogy e parancsolat megszegésének formái közül sok teljesen ártalmatlan, csupán jelentéktelen szófordulat, az ennek ellenére akkor is e szigorúan megadott parancsolat megszegése marad! Pontosan a parancsolat ezen ezerféle, állítólag csupán ártalmatlan figyelmen kívül hagyása az, amely lealacsonyítja Isten szent nevét, s ezáltal Isten fogalmát, amely a névhez mindig szorosan kapcsolódik, s ezek azok, amelyek Isten nevét megfosztják az emberek, sőt már a gyerekek előtt is annak szentségétől, s amelyek beszennyezik annak érinthetetlenségét azáltal, hogy hétköznapivá teszik, s egy közönséges szófordulat szintjére rángatják le! Az emberek nem riadnak vissza attól, hogy közben nevetségessé tegyék magukat. Nem akarok egyetlen fordulatot sem megemlíteni a sok közül; ugyanis a név ahhoz túlságosan magasztos és fennkölt! Azonban minden embernek elég csupán egyetlen napon át figyelnie, és minden bizonnyal meg fog döbbenni a második parancsolat mindkét nem általi megszegésének iszonyatos gyakoriságán, nagyoknál és kicsiknél egyaránt, egészen azokig a gyermekekig, akik még alig képesek arra, hogy akár egyetlen helyes mondatot is alkossanak. Mert azt szajkózzák a gyerekek, amit apáiktól hallottak! Ebből az okból adódóan éppen Isten gyalázása a legelső, amit a fiatalság Isten törvényeinek csupán látszólag oly ártalmatlan megszegései közben megtanul!
Az eközben megnyilvánuló hatás azonban a legrosszabb valamennyi megszegés között! Valósággal pusztítóan terjedt el az egész emberiség körében, nem csupán a keresztényeknél, hanem a mohamedánok, zsidók és buddhisták körében is, az ember unos-untig mindenütt ugyanazt hallja! Mit jelenthet még ezek után az embernek a név: „Isten”! Elértéktelenítették, még annyira sem becsülik, mint egy lyukas garast! Sokkal kevesebbre, mint egy elnyűtt ruhadarabot. S a Föld e különben oly okosnak tűnni akaró embere ezt ártalmatlannak véli, s naponta száznál is többször vétkezik ellene! Hol marad a megfontoltság! Hol marad az intuíció legkisebb rezdülése! Ti is teljesen érzéketlenek vagytok iránta, nyugodtan végighallgatjátok, amikor valamennyi fogalom legszentebbikét a hétköznapok mocskába tapossák! De ne csapjátok be magatokat! A túlvilágon ez könyörtelenül megterheli minden egyes ember adósságszámláját, aki ebben vétkezett! S éppen ezt nem olyan könnyű levezekelni, mert olyan messzemenően rossz következményeket von maga után, amelyeknek harmad- és negyedíziglen kell megbosszulniuk magukat, ha ebben a láncolatban nem akad egyszer egy olyan ember, aki belátásra jut, s gátat vet e romlott gyakorlatnak.
Próbáljatok meg ezért e káros szokás ellen a számotokra bizalmas körökben küzdeni. Mindenekelőtt azonban először saját karmafonalaitokat vágjátok el az összes még meglévő energiátokkal, hogy adósságszámlátok e téren ne legyen nagyobb, mint amilyen már most is. Ne higgyétek, hogy könnyű lesz a feloldozás, csak azért, mert eddig azt gondoltátok, hogy nincs benne semmi rossz! A kár ettől még pontosan ugyanakkora! S a parancsolat elleni vétek feltétlenül megmarad! Hiszen azt pontosan ismertétek. Ha ennek horderejéről nem igyekeztetek komolyan tiszta képet alkotni, akkor az a ti vétketek! Ezért nem is lehet nektek semmit sem elengedni! Halljátok és cselekedjetek, hogy még a Földön képesek legyetek sok dolgot feloldani.
Ijesztő lesz különben az az ingovány, amely akkor vár rátok, amikor megérkeztek a túlvilágra, s amely majd gátlón felemelkedésetek útjába áll.
Azonban nem csupán az egyén, hanem a hatóságok is e parancsolattal szembeni ellenállásukról tettek tanúbizonyságot évszázadokon keresztül, amikor az emberektől kényszer útján különböző esküket követeltek meg, erőszakkal a parancsolat megszegésébe hajszolták őket, földi büntetésekkel fenyegetve, amennyiben a követelésnek nem tettek eleget. A túlvilági büntetés azonban sokkal súlyosabb, és azokra száll, akik az esküt megkövetelték, s nem azokra, akiknek a nyomás alatt azt meg kellett tenniük. Krisztus is újra hangsúlyozta: „Beszédetek legyen Igen vagy Nem; mert ami ezen túl van, az a gonosztól való!”
S a hatóságoknak pedig megvolt a hatalmuk ahhoz, hogy az igennek vagy a nemnek megadják a döntő súlyt, azáltal hogy a bíróság félrevezetését éppúgy büntették, mint a hamis esküt! Ezáltal képesek voltak a szavak értékét a törvényszék előtt arra a szintre emelni, amelyre egy ítélethez szükségük volt. Nem volt szükséges, hogy ezért embereket kényszer útján Isten parancsolatának megszegésébe vigyenek! Ezért a túlvilágon ítéletet kapnak. Élesebbet és szigorúbbat, mint amit valaha is a kölcsönhatásban képzeltek volna. Ez elől nincs menekvés!
Még rosszabb dolgokat műveltek azonban az egyházak és azok képviselői, akik Istenhez fohászkodva vetették alá embertársaikat a legszörnyűbb kínvallatásoknak, Istenhez intézett könyörgések közepette küldték őket a máglyára, ha kínjaikba már azelőtt bele nem haltak. Néró, a mindenki által jól ismert, és kegyetlenségéről hírhedt római császár sem volt a keresztények kínzásában annyira gonosz, annyira elítélendő, mint amennyire némelyik egyház vétett iszonyatos bűnlajstromával Isten törvényei ellen! Először is messze nem ölt és kínzott meg annyi embert, másodszor pedig mindezt nem olyan képmutatóan, közben Istenhez könyörögve tette, amit ebben a formában a legnagyobb istenkáromlásokhoz kell sorolni, amit egy ember valaha is elkövethet!
Semmit sem ér, ha ma ugyanezek az egyházak elítélik azt, amit egykor sajnos túlságosan is hosszú ideig ők maguk követtek el; mert nem önszántukból hagytak fel vele!
S még ma sem teszik ezt sokkal másképp, mint kölcsönös ellenségeskedés közepette, csak éppen halkabban, és más, modernebb formában! Az idő múlásával ebben is csupán a forma változott meg, nem az élő mag! Pedig Isten ítélőszéke előtt egyedül ez az oly szívesen rejtegetett mag számít, sohasem a külső forma!
S ez a jelenlegi, csupán látszólag ártalmatlan forma, valamennyi egyház képviselőjének ugyanazon kimondhatatlan szellemi gőgjéből született, mint eddig mindig. S ahol nem ez az elvetendő gőg van jelen, ott üres önhittség tátong, amely az egyházak földi hatalmára támaszkodik. Ezek a rossz tulajdonságok elég gyakran eredményezik a leghelytelenebb ellenségeskedéseket, melyeket még átszőnek a befolyás kiterjesztésére irányuló földhözragadt számítgatások, sőt akár a nagypolitikai tekintély utáni sóvárgás is.
S mindezt „Isten” nevével az ajkukon, oly módon, hogy az Isten Fiához hasonlóan még egyszer kiáltani szeretném: „Cselekedeteitekkel Atyám házát latrok barlangjává tettétek, hogy saját tiszteleteteket szolgálja! Isten Igéje szolgálóinak nevezitek magatokat, pedig saját gőgötök szolgálóivá váltatok!”
Minden katolikus messze jobbnak képzeli magát Isten előtt a protestánsnál, anélkül hogy erre bármilyen oka lenne, azonban minden egyes protestáns is úgy véli, hogy ő tud többet, ő a haladóbb szellemű, és ezáltal közelebb áll Istenéhez, mint a katolikus! És ezek mind olyan emberek, akik azt állítják, hogy Krisztus követői, hogy az ő Igéje szerint alakítják életüket.
Balga mindkét fél, mert olyan dologra támaszkodnak, ami Isten akarata előtt egyáltalán nem számít! Éppen ezek az emberek vétkeznek sokkal nagyobbat Isten második parancsolata ellen, mint más vallások követői; hiszen nem csupán szavaik által élnek vissza Isten nevével, hanem tetteik által is, teljes életvitelükkel, sőt úgynevezett Istennek tett szolgálatukkal is. Az ilyenek minden gondolkodó és jó megfigyelő ember számára csupán a tartalom nélküli formák, az üres gondolkodás elrettentő példáit szolgáltatják. Éppen azon határtalan önhittségükben gyalázzák Isten fogalmát a legdurvábban, hogy önmagukkal és a környezetükkel is el akarják hitetni, hogy a másként gondolkodók előtt már helyük van a mennyekben! Az egyházi szokások külsőségei, a keresztelés és oly sok más, ezt nem biztosítja! Egyedül az ember bensőjének kell az Ítélőszék elé állnia! Ezt jegyezzétek meg, ti gőgösök, akiknek már hírül adták, hogy az ítélet napján önmagukra büszkén és beképzelten, lobogókkal és pompázatos öltözékben fognak felvonulni, hogy boldogan átvegyék jutalmukat. Azonban sohasem fogják elérni a szellem birodalmát Isten trónjának lábánál, mert megkapják méltó jutalmukat, még mielőtt oda eljutnának. Jeges fuvallat fogja őket tovafújni, mint a pelyvát, aminek semmi értéke; mert bensőjükből hiányzik a tiszta alázat és az embertársuk iránt érzett igaz szeretet!
Jellemük által ők élnek vissza a legdurvább módon „Isten” nevével, és ők sértik meg legsúlyosabban a második parancsolatot!
Mindannyian Lucifert szolgálják, nem Istent! És ezzel kigúnyolják Isten mindegyik parancsolatát! Az elsőtől az utolsóig! Leginkább azonban e másodikat, melynek megsértése ebben az esetben Isten fogalmának a név által történő legsötétebb bemocskolása!
Őrizkedjetek attól, hogy továbbra is könnyelműen figyelmen kívül hagyjátok ezt a parancsolatot! Figyeljetek mostantól éberen saját magatokra és környezetetekre! Fontoljátok meg, hogy hiába tartotok be hűen kilenc parancsolatot, ha ezt az egyet figyelmen kívül hagyjátok, akkor végül mégis elvesztetek! Ha Isten ad valamilyen parancsolatot, akkor ez már annak a bizonyítéka, hogy azt nem szabad könnyelműen venni, s elengedhetetlen szükségszerűséggel teljesíteni kell! Különben soha nem adta volna nektek.
Ne merészeljetek imádkozni, ha nem vagytok képesek teljes lelketekkel együtt lüktetni a szavakkal, és óvakodjatok attól, hogy Istenetek előtt gondolat nélküli szószátyárként mutatkozzatok; hiszen így vétkeznétek előtte a nevével való visszaélés által. Mielőtt valamire megkérnétek, fontoljátok meg jól, hogy kérésetek kényszerítően szükséges-e! Ne bonyolódjatok formális imádságokba, melyek meghatározott időben történő elmormolása valamennyi vallás gyakorlatában rossz szokássá vált. Ez nem csak hogy visszaélés Isten nevével, hanem annak gyalázása is! Az örömben vagy az ínségben életre kelt szavak nélküli forró intuíció jóval értékesebb, mint ezernyi szóbeli ima, még akkor is, ha ez az intuíció csak a pillanat töredékéig tart. Hisz’ az ilyen intuíció ekkor mindig igazi és nincs benne képmutatás! Ezért sohasem él vissza Isten fogalmával. Az egy szent pillanat, amikor az emberi szellem kérést vagy hálát rebegve Isten trónjának lépcsői elé szeretné vetni magát! Ennek sohasem szabad szokványos fecsegéssé válnia! Még az egyházak szolgálói által sem!
Aki képes Isten nevét bármely valós vagy valótlan hétköznapi alkalommal a szájára venni, annak az embernek Isten fogalmáról a leghalványabb sejtelme sem volt soha! Az állat, és nem ember! Emberi szellemként rendelkeznie kell azzal a képességgel, hogy önmagában megérezve sejtése legyen Istenről, még akkor is, ha ez földi életében csupán egyetlen egyszer történne meg! De ez az egyetlen egy alkalom is elegendő lehetne ahhoz, hogy feltétlenül elvegye minden kedvét a második parancsolat könnyelmű megszegésétől! Az ember ezután mindörökre magában hordozza majd annak a szükségét, hogy az „Isten” nevet csak teljes bensőjének legnagyobb tisztaságában ejtse ki!
Akiben ez az igény nincs meg, az messze eltávolodott még attól is, hogy Isten Igéjét kiérdemelje, hát még mennyivel kevésbé méltó arra, hogy belépjen Isten országába! Élvezni az ő üdvözítő közelségét! Ezen okból az Istenatya képét sem szabad emberi elképzelés szerint ábrázolni! Minden erre tett kísérletnek csupán valamilyen szánalmas csonkításhoz kell vezetnie, mert sem az emberi szellem, sem pedig az emberi kéz nem képes arra, hogy akár csak a valóság legparányibb töredékét is látnoki módon meg tudja pillantani és azt egy képben, földileg meg tudja örökíteni! Még a legnagyobb mestermű is csupán mélységes lealacsonyítást jelentene. A szem kimondhatatlan ragyogásával egyedül sejtet mindent. – Ennyire magasztos a számotokra felfoghatatlan nagyság, amelyet az „Isten” szóban összefoglaltok, s amelyet ti könnyelmű vakmerőséggel oly gyakran merészeltek úgy a szátokra venni, mint a legszokványosabb üres és tartalmatlan szófordulatokat! Számot kell majd adnotok e cselekedetetekről!
Harmadik parancsolat
Szenteld meg az ünnep napját!
Ki veszi magának a fáradságot, hogy az egyes parancsolatokat át is érezze. Minden komolyan gondolkodó embert elfoghatna, el kellene, hogy fogjon az iszonyat, amikor látja, hogy a gyermekek, a felnőttek mily könnyelműen szoktak bánni Istenük parancsolataival. Az iskolában megtanítják és felületesen átbeszélik a parancsolatokat. Az ember örül, ha szó szerint elsajátította őket, és úgy-ahogy tud róluk beszélni, amíg fennáll annak a veszélye, hogy megkérdezik tőle. Amikor azonban kilép az iskolából a társadalmi életbe, akkor a parancsolatok e szó szerinti hangzása is hamarosan feledésbe merül, és vele együtt az értelmük is. Ez a legjobb bizonyítéka annak, hogy az embert valójában egyáltalán nem is érdekelte, hogy Ura és Istene mit vár el tőle. Ám Isten ezzel nem vár el semmit, hanem szeretetből azt adja minden embernek, amire feltétlenül szüksége van! A Fényből ugyanis látták, hogy az emberek mennyire eltévelyedtek. Ezért Isten, mint egy nevelő, akire mindig lehet számítani, megmutatta nekik az utat, amely elvezeti őket a szellem fényes birodalmában való örökléthez, tehát boldogságukhoz. Míg ha nem követik ezt az utat, annak az emberek boldogtalanságához és pusztulásához kell vezetnie! Éppen ezért voltaképpen nem is helyes parancsolatokról beszélni. Sokkal inkább nagyon jó szándékú tanácsokról, az anyagi világon át vezető helyes út megmutatásáról van szó, mely világnak a megismerésére maguk az emberi szellemek vágytak. Ám még ennek a szép gondolatnak sincs semmilyen hatása az emberre. Szó szerint túlságosan is mélyen beleásta magát saját gondolatmeneteibe, és semmi mást nem akar meglátni vagy meghallani a saját maga által felépített nézeteken kívül, melyeket csekélyke földi tudása engedett összetákolni. Nem érzi, ahogyan az anyagi világ állandóan távolabb, egyre távolabb sodorja egészen addig a határig, ahol legutolsó alkalommal kerül a vagy-vagy döntés elé, ez olyan döntés, amely ezúttal egész léte számára sorsdöntő lesz, amely után majd végig kell járnia választott útját, anélkül hogy arról még egyszer vissza tudna fordulni. Bár végül még eljut a felismerésig. A felismerés akkor már túl későn érkezik, és csak ahhoz járul hozzá, hogy tovább növelje kínjait.
Hogy Isten az embernek ebben segítsen, s az tévelygései ellenére még idejében felismerésre tudjon jutni, a harmadik parancsolatot adta neki, azt a tanácsot, hogy szentelje meg az ünnep napját! Ha az ember betartotta volna ezt a parancsolatot, idővel fokozatosan már mindenkiben felébredt volna a vágy, hogy a Fény felé törekedjen, s a vággyal végül még az az út is megmutatkozott volna, amely felvitte volna vágyai beteljesüléséhez, melyek egyre jobban megerősödve imává sűrűsödtek volna. Akkor az ember ma másként állna a világban! Átszellemülten, éretten arra a birodalomra, melynek most el kell jönnie.
Ti tehát hallgassatok a parancsolatra, és cselekedjetek úgy, hogy betartása egyengesse utatokat. Szenteld meg az ünnep napját! Neked kell megszentelni! Teljesen világosan benne van a szavakban, hogy az ünnepnek neked kell megadni az ünnepélyességet, hogy azt neked kell önmagad számára megszentelni! Az ünnepnap a pihenés ideje, tehát az, amikor kipihened a munka fáradalmait, amit utad ró rád a Földön. Az ünnep óráinak, a pihenőnapnak azonban nem adsz ünnepélyességet, ha közben csupán a testeddel akarsz foglalkozni. Akkor sem, ha a játékban, az ivásban vagy a táncban keresel szórakozást. A pihenőnapnak arra kell vezetnie, hogy nyugodtan visszavonulj gondolataidba és intuícióidba, hogy áttekintsd addigi földi életed, mindenekelőtt azonban mindig az elmúlt hét magad mögött hagyott munkanapjait, és tapasztalataidat hasznosítsd a jövőbe. Hat napot az ember mindig át tud tekinteni, ami azon túl van, azt könnyen elfelejti. Közben nem marad el, hogy intuícióid lassan feljebb emelkednek, és az Igazság keresőjévé válsz. Ha valóban kereső vagy, akkor egy út is megmutatkozik előtted. S ahogyan itt a Földön egy új, számodra addig ismeretlen úton is csak vizsgálódva, kutatva jársz, ugyanúgy kell az előtted újonnan feltáruló szellemi utakon is figyelmesen lépésről lépésre haladnod, hogy a lábad alatt mindig biztos legyen a talaj. Nem szabad ugrálnod, mert úgy nagyobb a bukás veszélye. Földi léted ilyen jellegű gondolkodással és intuíciókkal eltöltött pihenőnapjai által sohasem fogsz semmit sem veszíteni, hanem csak nyerni.
Templomba járással senki sem szenteli meg az ünnep napját, ha ugyanakkor azután a pihenés óráiban nem akar elgondolkodni azon, amit ott hallott, hogy azt helyesen magába fogadja és a szerint is éljen. A pap nem szentelheti meg neked a napodat, ha ezt te magad meg nem teszed. Mérlegeld újra és újra, hogy Isten Igéjének valódi értelme teljesen összhangban áll-e cselekedeteiddel. Ily módon szenteled majd meg az ünnep napját; ugyanis a nyugodt elmélyülés által ekkor kapja meg az ünnepnap azt a tartalmat, amelynek céljából rendeltetett. Így minden egyes ünnepnap mérföldkővé válik utadon, amely visszahatásában durvaanyagú tevékenységed napjainak is azt az értéket kölcsönzi, amelyre ezeknek a napoknak lelked éréséhez szükségük van. Ekkor nem hiába élted meg őket, és állandóan előbbre jutsz. Megszentelni nem azt jelenti, elfecsérelni. Mihelyt elmulasztod megszentelni az ünnep napját, azt az időt vesztegeted el, amely érésedre adatott, a világfordulat után pedig, melynek sugarai most lassan körülzárnak benneteket, már csak rövid idő adatik arra, hogy az elmulasztottakat behozzátok, feltéve, hogy közben minden megmaradt erőtöket latba vetitek. Szenteljétek meg ezért az ünnep napját! Akár otthonotokban, ám még jobb, ha a természetben, amely hozzásegít benneteket ahhoz, hogy gondolkodásotokban és intuíciótokban is éberek legyetek! Így teljesítsétek az Úr parancsolatát. A ti javatokat szolgálja!
Negyedik parancsolat
Tisztelj atyát és anyát!
Ezt a parancsolatot adta Isten az emberiségnek Mózes által. A parancsolat azonban kimondhatatlan lelki tusákat váltott ki. Mennyi gyermek, mennyi felnőtt küszködött keservesen, nehogy éppen e parancsolat ellen vétkezzen a legdurvább módon. Hogyan tudja egy gyermek az olyan apát tisztelni, aki korhellyé zülleszti magát, vagy az olyan anyát, aki szeszélyeskedésével, fékezhetetlen temperamentumával, az önfegyelem hiányával, s még oly sok mással súlyosan megkeseríti az apának és az egész háznak az életét, és teljesen lehetetlenné teszi a nyugodt légkör létrejöttét! Vajon tisztelheti-e egy gyermek szüleit, amikor azt hallja, hogy csúnyán sértegeti egyik a másikat, megcsalják, sőt verik egymást? Oly sok házassági jelenet tette e parancsolatot a gyermekek számára gyakran szenvedéssé, betartását pedig lehetetlenné. Elvégre mégis csak képmutatás lenne, ha egy gyermek azt akarná állítani, hogy anyját még tiszteli, mikor az az idegenekkel sokkal barátságosabban viselkedik, mint saját férjével, a gyermek apjával. Mikor a gyermek észreveszi anyja felületesség iránti hajlamát, s látja, hogy a legnevetségesebb hiúságból akármilyen divathóbort magatehetetlen rabszolgájává süllyed le, melyet oly gyakran már nem lehet összeegyeztetni a komoly, magasztos anyaság fogalmával, s amely minden szépségétől és fennköltségétől megfosztja az anyai méltóságot..., akkor miben találjon még egy gyermek szabad akaratából tiszteletet az anya iránt? Mi minden rejlik már ebben az egy szóban is: „Anya”! És mi mindent megkövetel. Annak a gyermeknek, aki még nincs megmérgezve, bensőjében akaratlanul is meg kell éreznie, hogy egy érett, komoly szellemű ember soha nem tudja rávenni magát arra, hogy csupán a divat miatt felfedje durvaanyagú testét. Hogyan maradhat ezután az anya gyermeke számára szent! A természetes tisztelet gyorsan a megszokott kötelesség üres formájává süllyed, vagy a neveltetéstől függően magától értetődő társasági udvariassággá, tehát képmutatássá, amelyből hiányzik a lélek minden magasba ívelése. Éppen a magasba lendülés az, amely az élet melegét rejti magában! Ez nélkülözhetetlen a gyermek számára, amely majd egykor, ha felnő és kilép az életbe, biztos pajzsként kíséri és védelmezi minden kísértéssel szemben, s erős benső mentsvára lesz, bármilyen kétely is törjön rá. Egészen idős koráig! Az „anya” vagy az „apa” szónak mindenkor egy forró, bensőséges érzést kellene ébresztenie, melyből a kép teljes tisztaságában méltóságteljesen lép a lélek elé, intőn vagy helyeslőn, az egész földi lét vezércsillagaként!
S bizony micsoda kincstől van megfosztva minden gyermek, ha apját vagy anyját nem tudja teljes lelkéből tisztelni!
E lelki gyötrelmek indítóoka azonban ismét csak a parancsolat helytelen emberi felfogása. Téves volt az eddigi nézet, amely behatárolta a parancsolat értelmét, és egyoldalúvá tette, holott pedig semmi sem lehet egyoldalú, amit Isten küldött. Ám még ennél is helytelenebb volt, hogy az ember eltorzította azáltal, hogy emberi felfogása szerint ki kellett igazítania, s egy toldalékkal még konkrétabbá alakította: „Tiszteld a te atyádat és a te anyádat!” Így vált személyessé. Ennek tévedésekhez kellett vezetnie; hiszen a parancsolat helyes formájában csak így hangzik: „Tisztelj atyát és anyát!”
Ez tehát nem egyes, meghatározott személyeket jelent, akik jellegét sem előre megállapítani, sem előre látni nem lehet. Ilyen fonákság sohasem fordul elő az isteni törvényekben. Isten semmiképpen sem kéri azt, hogy az ember valami olyat tiszteljen, ami nem érdemel feltétlenül tiszteletet!
Ezzel szemben e parancsolat a személyek helyett az apaság és az anyaság fogalmát öleli fel. Elsősorban tehát nem a gyermekekhez, hanem magukhoz a szülőkhöz szól, és tőlük követeli meg az apaság és az anyaság tiszteletben tartását! A parancsolat a szülőkre annak feltétlen kötelességét rója, hogy mindig teljesen tudatában legyenek magasztos feladatuknak, s ezáltal szem előtt tartsák a benne rejlő felelősséget is.
A túlvilágon és a Fényben nem szavakban, hanem fogalmakban élnek.
Ezért a szóbeli visszaadásnál könnyen előfordul e fogalmak leszűkítése, miként az ebben az esetben is látható. De jaj azoknak, akik e parancsolattal nem törődtek, és nem igyekeztek, hogy helyesen megismerjék. Nem számít mentségnek, hogy eddig oly gyakran csak helytelenül értelmezték, és rosszul érezték. A parancsolat be nem tartásának következményei már a nemzéskor és a lélek testbe történő belépésekor megmutatkoztak. Teljesen más lenne az élet a Földön, ha e lényegbevágó parancsolatot az emberek megértették és teljesítették volna. Egészen más lelkek inkarnálódhattak volna, akik által nem lett volna lehetséges az erényesség és az erkölcs oly mértékű hanyatlása, mint ami ma tapasztalható! Nézzétek az öldökléseket, nézzétek az erkölcstelen táncokat, nézzétek az orgiákat, melyeket manapság mindenki csak fokozni akar. Mintegy a Sötétség fülledt áramlatai diadalmenetének megkoronázásaként. S nézzétek az értetlen közömbösséget, mellyel az ember a hanyatlást, mint valami helyénvalót vagy mindig is létezőt elfogadja, sőt támogatja.
Hol van az az ember, aki arra törekszik, hogy helyesen megismerje Isten akaratát, aki önmagát a magasba lendítvén igyekszik megérteni a végtelen nagyságot, ahelyett hogy e hatalmas akaratot önfejűen újra és újra csak földi agyának szegényes korlátoltságába préselné, melyet az ész szentélyévé tett. Tekintetét ezáltal saját maga szegezi a földre, akár egy rabszolga, aki láncokban jár, ahelyett hogy örömteli ragyogással nyitottan emelné föl azt, hogy találkozzon a felismerés sugarával.
Hát nem látjátok, mily szegényesnek mutatkoztok a Fényből érkező valamennyi dolog megértésében! Legyenek ezek parancsolatok, ígéretek, Krisztus üzenete, vagy akár az egész Teremtés! Semmit sem akartok látni, semmit sem akartok felismerni! Egyáltalán nem igyekeztek azon lenni, hogy valamit valóban megértsetek! Nem úgy fogadjátok, ahogyan az van, hanem görcsösen azon fáradoztok, hogy folyton-folyvást mindent olyan alacsonyrendű nézetekké alakítsatok át, amelyeknek évezredek óta átadjátok magatokat. Szabadítsátok hát meg végre magatokat e hagyományoktól. Hiszen az erő a rendelkezésetekre áll hozzá. Bármely pillanatban. És anélkül, hogy áldozatot kellene hoznotok érte. De egyetlen lendülettel, akaratotok egyetlen tettével kell e hagyományokat elvetnetek magatoktól! Anélkül, hogy visszasírva bármit is megtartanátok. Mihelyt arra törekedtek, hogy átmenetet találjatok, soha nem szabadultok meg az eddigiektől, mert az szívósan egyre csak visszahúz benneteket. Csupán akkor lehet könnyű számotokra, ha egyetlen vágással megszabadultok minden régitől, s így a régi terhe nélkül léptek az új elé. Csak ezután tárul majd ki a kapu, különben zárva marad. Ehhez csupán valóban komoly akaratra van szükség. Ez a pillanat műve. Pontosan úgy, mint az alvásból való ébredés. Ha azonnal nem keltek ki az ágyból, újra fáradtak lesztek, s az új nap teendőinek szóló öröm lelohad, ha el nem vész teljesen.
Tisztelj atyát és anyát! Immár ezt tegyétek szent parancsolattá. Tegyétek az apaságot és az anyaságot tiszteletre méltóvá! Hiszen ki tudja ma már, mily hatalmas méltóság rejlik benne. S micsoda hatalom az emberiség megnemesítéséhez! Ezzel kellene az embereknek végre tisztában lenniük, akik e Földön összekötik az életüket, mert ekkor majd minden házasság valóban házasság lesz, amely a szellemiségben rögzül! S Isten törvényei szerint így lesz minden apa és anya tiszteletre méltó!
A gyermekek számára azonban szüleik által válik szentté és élővé a parancsolat. Egyáltalán nem tehetnek majd mást, mint hogy atyjukat és anyjukat szívből tiszteljék, mindegy, hogy maguk a gyermekek milyen természetűek. Már a szülők jellegének ténye erre fogja őket kényszeríteni. És akkor jaj azoknak a gyermekeknek, akik a parancsolatot nem teljesítik maradéktalanul. Súlyos karma nehezedne rájuk; hiszen az ok teljes mértékben adott hozzá. A parancsolat betartása azonban visszahatásban hamar természetessé, örömmé, szükségletté válik! Ezért menjetek, és komolyabban figyeljetek Isten parancsolataira, mint eddig! Vagyis tartsátok be, és teljesítsétek azokat! Hogy boldogok legyetek! —
Ötödik parancsolat
Ne ölj!
Verd csak a melled, ó ember, és magasztald magad fennhangon, hogy nem vagy gyilkos! Hiszen ölni azt jelenti, gyilkolni, és meggyőződésed szerint te sohasem szegted meg az Úr e parancsolatát. Büszkén léphetsz elébe, félelem és szorongás nélkül, reménnyel telve várhatod, hogy életed könyvét épp ezen az oldalon üssék fel.
De vajon elgondolkodtál-e már valaha is azon, hogy létezik elölés is, s hogy elölni ugyanazt jelenti, mint megölni?
Nincs semmilyen különbség. Egyedül te teszel különbséget kifejezésmódodban, beszédedben; hiszen a parancsolat nem azt mondja egyoldalúan: ne ölj meg semmilyen durvaanyagú földi életet! Hanem a maga nagyságában, átfogóan, röviden így szól: ne ölj!
Például egy apának volt egy fia. Az apát kicsinyes, földhözragadt becsvágy űzte, hogy fia mindenáron tanulmányokat végezzen. E fiúban azonban olyan adottságok szunnyadtak, melyek arra ösztönözték, hogy valami mást csináljon, olyat, amiben tanulmányait egyáltalán nem tudta volna felhasználni. Teljesen természetes volt tehát, hogy a fiú egyáltalán nem érzett kedvet a rákényszerített tanuláshoz, s erőt sem volt képes hozzá örömmel kifejteni. A fiú engedelmeskedett. Egészsége rovására törekedett arra, hogy teljesítse apja akaratát. Mivel azonban mindez a fiú természete, magában hordozott adottságai ellen volt, teljesen magától értetődő következményként teste is szenvedett miatta. Nem akarom tovább fejtegetni ezt az esetet, mely oly sokféleképpen ismétlődik a földi létben. Cáfolhatatlan azonban, hogy az apa itt saját becsvágya vagy önfejűsége által fiában megpróbált valamit elölni, ami a fiú földi fejlődéséhez adatott! Sok esetben valóban sikerül is elölni ezeket az adottságokat, mivel fejlesztésük a későbbiek során már aligha lehetséges, mert az erre szolgáló egészséges erő legnagyobb részét a legjobb időben törik meg, s könnyelműen a fiú természetétől idegen dolgokra pazarolják el.
Az apa ezáltal tehát súlyosan vétkezett a Ne ölj! parancsolat ellen. Arról nem is beszélve, hogy tettével megfosztotta az embereket valamitől, ami a fiú által talán nagyon is hasznukra lehetett volna! Az apának azonban szem előtt kell tartania, hogy bár a fiú vele vagy anyjával szellemi rokonságban áll, vagy állhat, ennek ellenére a Teremtő előtt mégis egy önálló személyiség marad, aki köteles saját javára fejleszteni azokat az adottságokat, melyeket földi életére kapott. Sőt, Isten kegyelméből a fiúnak talán így adatott volna meg, hogy feloldozza súlyos karmáját, azáltal, hogy olyasvalamit fedez fel, ami az emberiségnek bizonyos értelemben nagy hasznot hozott volna! Így különösen súlyosan nehezedik az akadályozás e bűne az apára vagy az anyára, akik kicsinyes földi szemléletüket a nagy sorsfonalak fölé helyezték, és ezáltal visszaéltek szülői mivoltuk hatalmával.
Nincs ez másképpen akkor sem, ha a szülők gyermekeik házassága alkalmával képesek engedni, hogy eluralkodjanak eszük kicsinyes és földhözragadt érdekszámításai. Milyen gyakran megesik, hogy közben kíméletlenül elfojtják gyermekük legnemesebb érzését, s megteremtik ugyan a gyermek földi gondtalanságát, de ugyanakkor lelki boldogtalanságát is, amely a gyermek létét tekintve meghatározóbb, mint a pénz és a földi javak.
A szülőknek természetesen nem kell gyermekük minden álmának vagy kívánságának engedniük. Nem ez jelentené szülői kötelességük teljesítését. Követelmény azonban a komoly vizsgálódás, melynek soha nem szabad egyoldalúan földinek lennie! A szülők viszont éppen ezt a vizsgálódást, s ennek is önzetlen formáját, csak ritkán vagy egyáltalán nem alkalmazzák. Ezernyi változata van az ilyen eseteknek. Nem szükséges erről tovább beszélnem. Gondolkodjatok el rajta magatok, hogy ne vétkezzetek Istennek e parancsolatban lévő ennyire jelentőségteljes Igéje ellen! Nem is sejtett utak nyílnak majd meg előttetek!
Persze a gyermek is képes szülei jogos reményeit elölni! Ha képességeit nem fejleszti a szükséges módon, hogy általuk valami nagy dolgot érjen el, miután a szülők eleget téve kívánságának, megengedték, hogy azt az utat válassza, amelyiket szeretné. Ebben az esetben a gyermek szintén elöli szülei nemes érzéseit, és durván megsérti a parancsolatot!
Akkor is ez történik, amikor az ember valamilyen módon becsap egy igaz barátot, vagy visszaél a bizalommal, amivel valaki megajándékozta. Ezáltal megöl és megsebez a másikban valamit, ami valódi életet rejt! Ez vétek Isten Igéje ellen: ne ölj! Rossz sorsot hoz neki, melyet fel kell majd oldania.
Láthatjátok, az emberek számára valamennyi parancsolat csak a legjobb barát, hogy hűségesen védelmezzen a rossztól és a fájdalomtól! Ezért úgy szeressétek és becsüljétek őket, mint a kincset, melynek őrzése csupán örömöt hoz nektek! —
Hatodik parancsolat
Ne törj házasságot!
Már önmagában az, hogy van még egy parancsolat, amely úgy szól: „Ne kívánd felebarátod feleségét!”, mutatja, hogy a hatodik parancsolat mennyire nem arról szól, mint amit a földi törvény rendel el róla.
A „Ne törj házasságot” parancsolat így is szólhat: „Ne törd meg a házasság békéjét!” A békén természetesen a harmónia is értendő. Ez egyben meghatározza, hogy a házasságnak milyennek is kell egyáltalán lennie; hiszen ahol nincs mit megtörni vagy megzavarni, ott a parancsolatnak sincs érvénye, amely nem földi vélemények és határozatok szerint irányul, hanem az isteni akarat szerint.
Házasság tehát csupán ott létezik, ahol a harmónia és a béke magától értetődő dologként uralkodik. Ahol az egyik fél mindig csak a másiknak próbál élni és örömöt szerezni. Közben az egyoldalúság és az annyira könnyen tévútra vezető, gyilkos unalom egyszer s mindenkorra eleve teljesen ki van zárva, miként a szórakozás utáni vészt hozó vágyódás, vagy a meg-nem-értettség illúziója is! Ezek minden boldogságra veszélyes gyilkos eszközök! Éppen e bajok nem tudnak egyáltalán felmerülni egy igazi házasságban, ahol az egyik valóban a másiknak él, ugyanis az, hogy valaki meg-nem-értett akar lenni, valamint a szórakozás utáni vágy is pusztán a kidomborodó önzés következménye, amely csupán önmagáért akar élni, nem a másikért!
A valódi lelki szeretetnél azonban a két ember kölcsönös és örömteli odaadása valami teljesen magától értetődő, s így a kölcsönhatás eredményeképpen teljesen kizárt a másik fél megrövidítése. Feltéve, hogy a házastársak műveltségi fokában nem mutatkozik túl nagy szakadék!
Ez egy olyan feltétel, melyet a hatalmas Világmindenségben működő azonos jellegűek vonzásának törvénye követel meg, melyet teljesíteni kell, hogy a boldogság teljes legyen.
Ahol azonban sem békét, sem harmóniát nem lehet találni, ott a házasság nem érdemli meg, hogy házasságnak neveztessen; mert ott nem is létezik házasság, csupán egy földi közösség, amely, mint olyan, Isten előtt nem nyer értéket, s ezért áldást sem hozhat abban az értelemben, ahogyan az egy valódi házasság esetében várható.
A hatodik parancsolatnak tehát az isteni akarat szerinti valódi házasság az előfeltétele! Más házasság nincs védelmezve. De jaj annak, aki bármilyen módon zavarni merészel egy valódi házasságot! A diadal ugyanis, amit itt a Földön tettével aratni vél, finomanyagúlag egészen más alakban vár rá! Rémülettel telve szeretne elmenekülni, amikor majd át kell lépnie abba a birodalomba, ahol tettei következményei várnak rá.
Sőt, házasságtörés a szó legtágabb értelmében már ott is megvalósul, ahol kísérletet tesznek arra, hogy két, lelkileg egymást valóban szerető embert szétválasszanak, ahogyan azt a szülők nagyon gyakran megteszik, ha egyik vagy másik földi körülmény nem felel meg kívánságuknak! S jaj annak a nőnek, jaj annak a férfinak is, akár fiatal, akár idős, aki egy ilyen pár között irigységből vagy kacérkodásból tudatosan békétlenséget, vagy mi több, viszályt szít! A két ember közötti tiszta szeretetnek minden egyes ember előtt megszenteltnek kell lennie, mély tisztelettel és megbecsüléssel kell eltöltenie, nem pedig sóvárgással! Hiszen ez a tiszta szeretet az isteni akarat oltalma alatt áll!
Ha az emberben ilyen tisztátalan vágyakozás próbálna támadni, forduljon el tőle, s nézzen csak szét nyitott szemmel az olyan emberek között, akik lelkileg még senkihez sem kötődnek.
Ha komolyan és türelmesen keres, biztosan rátalál majd valakire, aki Isten akarata szerint illik hozzá, akivel majd boldog is lesz, anélkül hogy előbb bűnnel terhelné magát, ami sohasem hozhat és biztosíthat boldogságot!
Az ilyen emberek gyakran azt a súlyos hibát követik el, hogy egy kezdetben mindig gyenge érzelem nyomását igyekeznek követni, azt erőszakkal magukban tartják, és mesterkélt fantáziálgatással addig táplálják, ameddig az megerősödve betölti, és gyötörve a bűnbe is űzi őket! Emberi szellemek ezreinek nem kellene elveszniük, ha közben mindig csak a kezdetre akarnának figyelni, amely ott, ahol nem az ész számítása teremtette, pusztán emberhez méltatlan kacérkodásból fakad, melynek eredete ismét csupán a földi családi és főként társadalmi élet bomlasztó szokásaiban rejlik! Bizony gyakran éppen ezek alkotják a házasság színtiszta piacait, melyek semmivel sem jobbak, mint a Keleten folytatott leplezetlen rabszolga-kereskedelem! Bennük rejlik a házasságtörés csíráinak melegágya.
Ti szülők óvakodjatok, nehogy túlságosan észbeli számításból a gyermekeitek ellen elkövetett házasságtörés bűnébe essetek! Számtalan ember gabalyodott már bele! Sok mindenre van szükségük, hogy újra meg tudjanak tőle szabadulni! Ti gyermekek legyetek óvatosak, nehogy megzavarjátok a szüleitek közötti békét, különben ti is házasságtörést követtek el! Ezt jól fontoljátok meg. Egyébként Istenetek ellenségeivé teszitek magatokat, s nincs olyan ellenség, akinek végül ne elmondhatatlan kínok közepette kellene megsemmisülnie anélkül, hogy Isten akár egyetlen ujját is megmozdítaná! Soha ne rombold szét a békét és a harmóniát két ember között.
Ezt vésd mélyen magadba, hogy figyelmeztetőn mindig lelki szemeid előtt legyen. —
Hetedik parancsolat
Ne lopj!
A tolvajt az egyik legmegvetendőbb teremtménynek tekintik. Mindenki tolvaj, aki valaki más tulajdonából annak akaratán kívül elvesz valamit!
Ebben már benne rejlik a magyarázat. Ahhoz, hogy az ember e parancsolatot helyesen teljesítse, nem kell mást tennie, mint mindig világosan megkülönböztetnie azt, ami a másé! Ez nem nehéz – mondja azonnal mindenki. S ezzel a dolog el is van intézve. Biztos, hogy nem nehéz, mint ahogyan alapjában véve mind a tíz parancsolat betartása sem nehéz, ha az ember igazán akarja. Azonban közben mindig feltétel marad, hogy helyesen ismerje őket. És sokak esetében ez hiányzik. Átgondoltad valaha is igazán a parancsolat teljesítéséhez, hogy voltaképpen mit is jelent a másik tulajdona, melyből semmit sem szabad elvenned?
Pénzét, ékszerét, ruháit, esetleg házát és állatait és mindazt, ami hozzá tartozik. A parancsolatban azonban nem áll, hogy ez csak durvaanyagú földi javakra vonatkozik! Hiszen vannak olyan értékek, melyek ezeknél sokkal drágábbak! Az ember tulajdonához tartozik hírneve is, társadalmi tekintélye, gondolatai, sajátosságai és az a bizalom is, melyet – ha nem is mindenkinél – de legalább egyik vagy másik embernél élvez! Ha egyszer eljutunk idáig, valamivel alábbhagy majd többek lelki kevélysége a parancsolattal szemben. Hiszen tedd csak fel magadnak a kérdést: még sohasem próbáltad – talán jóhiszeműen – valakinek egy másik ember iránt táplált bizalmát megingatni vagy teljesen aláásni azáltal, hogy óvatosságra intettél? Ezzel szabályosan megloptad azt az embert, aki e bizalmat élvezte! Hiszen elvetted tőle! Vagy legalábbis kísérletet tettél rá.
Akkor is meglopod felebarátodat, ha tudsz valamit körülményeiről, és az információkat az érintett beleegyezése nélkül adod tovább. Ebből felismerheted, hogy mennyire bele vannak gabalyodva a bűn hurkaiba azok az emberek, akik ilyen dolgokból próbálnak üzletet csinálni vagy ezzel üzletszerűen foglalkozni. A hurkokba való önbegabalyítás olyan iszonyatos hálót fon maga köré e tevékenység Isten törvényeinek folytonos megszegése által előidézett összes következménye révén, hogy ezek az emberek soha többé nem tudják magukat kiszabadítani; hiszen gyakran súlyosabban meg vannak terhelve, mint a durvaanyagú betörők vagy tolvajok. Vétkesek és orgazdákhoz hasonlóak azok, akik az ilyen „üzérkedőket” bűnös mesterségükben támogatják és pártolják. Minden őszintén és becsületesen gondolkodó embernek – akár magánember, akár üzletember – joga és kötelessége a hozzá valamilyen kéréssel forduló embertől egyenes magyarázatot, és ha szükséges, bizonyítékokat kérni, melyek alapján el tudja dönteni, mennyire képes bizalommal teljesíteni annak kívánságait. Minden más egészségtelen és megvetendő.
E parancsolat betartásának ugyanakkor az a további hatása, hogy az ember érzése egyre jobban felébred, s intuitív képességei erősödnek és felszabadulnak. Az ember így megszerzi azt a helyes emberismeretet, melyet csupán kényelemszeretetből veszített el. Fokozatosan elveszíti azt, ami halott, gépies, és újra élő emberré válik. Igazi egyéniségek keletkeznek, míg a jelenlegi, csordaszellemű tenyészállatnak el kell tűnnie.
Vegyétek hát a fáradságot, hogy elgondolkodjatok rajta, és ügyeljetek, nehogy végül éppen e parancsolatot találjátok sokszor megszegve adósságkönyvetek oldalain!
Nyolcadik parancsolat
Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot!
Ha valamelyik embertársadat megtámadod és úgy megvered, hogy az megsebesül, és esetleg még ki is rabolod, akkor tudod, hogy megkárosítottad és földi büntetés lesz az osztályrészed. Közben arra már nem gondolsz, hogy ezáltal egyidejűleg egy olyan kölcsönhatás szálaiba is belegabalyodsz, amely semmilyen önkényességnek sincs alávetve, hanem igazságosan nyilvánul meg egészen a lélek ama legkisebb rezdüléséig, melyet egyáltalán nem veszel figyelembe, melyet egyáltalán nem tudsz megérezni. S e kölcsönhatás nem áll semmilyen összefüggésben a földi büntetéssel, hanem teljesen függetlenül, csendesen és önállóan működik, az emberi szellem számára azonban olyannyira megkerülhetetlenül, hogy sehol az egész Teremtésben nem talál olyan helyet, amely megvédhetné és elrejthetné.
Amikor ilyen durva támadásról és erőszakos testi sértésről hallotok, fel vagytok háborodva. Ha ezt olyan emberek szenvedik el, akik közel állnak hozzátok, még meg is rémültök és el is borzadtok! Közben az már kevésbé zavar benneteket, ha időnként azt halljátok, hogy egy távollévő embert másvalaki ügyesen megválogatott rosszindulatú szavakkal, vagy gyakran csupán nagyon kifejező gesztusokkal, melyek többet sejtetnek, mint amit szavakkal el lehet mondani, rossz fénybe állít.
De jól jegyezzétek meg: egy durvaanyagú támadást sokkal könnyebb jóvátenni, mint egy lélek elleni támadást, melyet a tekintély aláásása révén szenved el.
Ezért úgy kerüljétek a rosszindulatú hírbehozás valamennyi útonállóját, mint a durvaanyagú gyilkosokat!
Ők éppúgy vétkesek, és nagyon gyakran még rosszabbak! Amilyen kevés részvétet tanúsítanak az általuk kikezdett lelkek iránt, éppoly kevéssé fog segítő kéz nyúlni feléjük a túlvilágon, amikor majd könyörögnek érte! Rideg és könyörtelen az a vészterhes késztetés bensőjükben, hogy másokat, számukra sokszor ismeretlen embereket becsméreljenek, ezért majd százszor nagyobb ridegség és könyörtelenség lesz osztályrészük azon a helyen, mely rájuk vár, mihelyt földi testüket egykor el kell hagyniuk!
A túlvilágon még a rablóknál és tolvajoknál is számkivetettebbek és mélyebben megvetettek lesznek; hiszen egy közös kárörvendő és megvetendő vonás járja át az ilyenek egész fajtáját, az úgynevezett kávézgatóktól kezdve egészen azon romlott teremtményekig, akik attól sem riadnak vissza, hogy önszántukból tett eskü alatt hamisan tanúskodjanak olyan embertársuk ellen, akinek sok mindenért lett volna okuk köszönetet mondani!
Úgy bánjatok velük, mint a mérges csúszómászókkal; hiszen mást nem érdemelnek.
Mivel az egész emberiségből teljes egészében hiányzik az a magasztos, egységes cél, hogy Isten országába jusson, ezért az emberek, ha ketten vagy hárman összejönnek, nem tudnak egymásnak mit mondani, és így a másokról való pletykálást, mint kedvessé vált szokásukat ápolják, melynek szánalmasságát már egyáltalán nem képesek belátni, mert ennek fogalma az állandó gyakorlás hatására teljesen elveszett.
A túlvilágon majd tovább fognak üldögélni egymás társaságában, és kedvenc témájuknak hódolnak, míg le nem telik a felemelkedés utolsó lehetőségére biztosított idő, amely talán szabadulást hozhatott volna számukra, és elragadja őket az örök bomlás, ahová az anyag valamennyi durva- és finomanyagú fajtája kerül, hogy megtisztuljon mindattól a méregtől, amit azok az emberi szellemek vittek bele, akik nem érdemlik meg, hogy megtarthassák nevüket!
A kilencedik parancsolat
Ne kívánd felebarátod feleségét!
Ez a parancsolat szigorúan és világosan közvetlenül az állatias, testi ösztönök ellen irányul, melyeket az ember... sajnos... gyakran túlzott mértékben hagy feltámadni, amint alkalma kínálkozik rá!
Itt rögtön rá is tapintottunk a döntő mozzanatra, amely az emberek számára a legnagyobb csapdát állítja, melybe majdnem mindenki beleesik, mihelyt kapcsolatba kerül vele: ez az alkalom!
Az ösztönt csupán a gondolatok ébresztik fel, és azok irányítják! Az ember nagyon könnyen megfigyelheti magán, hogy az ösztön nem támad fel, nem támadhat fel, ha a gondolatok hiányoznak hozzá! Az ösztön teljes egészében a gondolatoktól függ! Kivétel nélkül minden esetben!
Ne mondjátok, hogy a tapintóérzék is fel tudja kelteni az ösztönt; hiszen ez nem igaz. Ez csak ámítás. A tapintóérzék csupán a gondolatot ébreszti fel, majd a gondolat az ösztönt! S hogy az ösztönhöz gondolatok ébredjenek, a kínálkozó alkalom a legerősebb segédeszköz, amitől tartaniuk kell az embereknek! Ezért férfinak és nőnek egyaránt az a legjobb védekezés és egyben a legnagyobb védelem, ha kerüli az alkalmat! A jelenlegi ínségben ez a mentőhorgony egészen addig, amíg az egész emberiség bensőleg annyira meg nem erősödik, hogy egészséges magától értetődőséggel képes lesz tisztán tartani gondolatainak tűzhelyét, ami sajnos ma már lehetetlen! Akkor majd feltétlenül ki lesz zárva e parancsolat megszegése.
Addig még sok viharnak kell az emberiség felett tisztítóan átsüvöltenie, de ez a kapaszkodó meg fogja tartani, ha az ember kitartóan arra törekszik, hogy soha ne adjon alkalmat az ellenkező nemmel való, kísértésbe ejtő bizalmas együttlétre!
Ezt lángbetűkkel vésse minden ember magába; hiszen a parancsolat megszegésétől lelkileg nem olyan könnyű újra megszabadulni, mert közben a másik félről is szó van! S az egyidejű felemelkedésre csupán ritkán van lehetőség.
„Ne kívánd felebarátod feleségét!” Ez nem csupán a férjezett nőket jelenti, hanem a női nemet általában! Tehát a hajadonokat is! S mivel a parancsolat világosan így szól: „Ne kívánd!”, ezért az pusztán a testi ösztönre vonatkozik, nem pedig a tisztességes udvarlásra!
Ilyen világos szavakat egyáltalán nem lehet félreérteni. Itt a csábítás vagy a nemi erőszak ellen irányuló szigorú isteni törvényről van szó. Továbbá valakinek titkos vágyak keltette gondolatokkal történő beszennyezéséről! Már e gondolatok is, melyek a cselekedetben érvényre jutó teljes rossznak a kiindulópontjai, a parancsolat megszegését jelentik, ami valamilyen karma által maga után vonja a büntetést, melynek előbb bizonyos formában elengedhetetlenül meg kell nyilvánulnia, mielőtt a lélek újra meg tudna tőle szabadulni. Néha azonban ez az emberek által tévesen jelentéktelennek vélt folyamat meghatározóan befolyásolja még a lélek következő földi inkarnációjának a jellegét is, vagy jövendő sorsát jelenlegi földi létében. Ezért tehát ne vegyétek túl könnyen a gondolatok hatalmát, melyhez természetszerűleg arányos mértékben kapcsolódik a felelősség is! Felelősek vagytok a legkisebb könnyelmű gondolatért is; hiszen a finomanyagú világban már ez is kárt okoz. Abban a világban, ahová e földi életetek után érkeztek.
Ha az érzéki vágy azonban egészen a csábításig, vagyis a durvaanyagú tettig jut, akkor féljétek az elszámolás óráját, ha azt a Földön testileg és lelkileg már nem vagytok képesek jóvátenni!
Akár a leghízelgőbb módon, akár szigorú követelés útján történik is a csábítás, s ha emiatt a nő végül még bele is egyezik, a kölcsönhatás nem hagyja magát megtéveszteni, mert az a vággyal együtt már működésbe lépett, s minden okoskodás, minden ügyeskedés csupán súlyosbítja a dolgot. A végső beleegyezés sem oldja fel!
Ezért legyetek résen, kerüljetek minden alkalmat, és közben ne adjátok át magatokat a gondatlanságnak! Mindenekelőtt tartsátok tisztán gondolataitok tűzhelyét! Akkor majd sohasem fogjátok megszegni ezt a parancsolatot!
Az sem számít mentségnek, ha az ember azzal igyekszik becsapni önmagát, hogy fennállt a házasság lehetősége! Hiszen éppen ez lenne a legdurvább valótlanság. A lelki szeretet nélküli házasság Isten előtt nem érvényes. A lelki szeretet marad azonban a legjobb védelem a parancsolat megszegése ellen, mert aki igazán szeret valakit, az mindig csupán a legjobbat akarja neki, és ezért sohasem lehetnek olyan tisztátalan vágyai vagy követelései, melyek ellen a parancsolat mindenekelőtt irányul!
Tizedik parancsolat
Ne kívánd felebarátod házát, vagyonát,
jószágát, és semmit, ami az övé!
Aki tisztességes munkával és tisztességes kereskedéssel igyekszik haszonra szert tenni, az a nagy elszámolásnál nyugodtan várhatja e parancsolat sorra kerülését; hiszen elmegy majd mellette anélkül, hogy döntően érintené. Voltaképpen oly könnyű teljesíteni valamennyi parancsolatot, és mégis... nézzétek csak meg helyesen az embereket, és hamarosan arra a felismerésre juttok, hogy még e parancsolat az ember számára tulajdonképpen teljesen magától értetődő teljesítése... sem történik meg, vagy csak nagyon ritkán, és akkor sem örömmel, hanem csupán nagy fáradsággal.
Mint valamiféle csillapíthatatlan vágy, úgy telepszik minden emberre, akár fehér-, sárga-, fekete- vagy rézbőrű, hogy irigyelje embertársaitól azt, amit ő maga nem birtokol. De még pontosabban: hogy irigyeljen tőle mindent! Ebben az irigységben már benne van a tiltott vágyakozás is! A parancsolat megszegése ezzel máris megtörtént, és sok olyan rossz gyökerévé válik, mely az embert gyorsan bukásba sodorja, ahonnan gyakran már soha többé nem emelkedik fel.
Az átlagember furcsa mód ritkán becsüli azt, ami a sajátja, hanem mindig csupán azt, ami még nincs a birtokában. A Sötétség serényen hintette szét a sóvárgást, az emberi lelkek pedig sajnos túlontúl készségesen adták magukat ahhoz, hogy a szomorú vetéshez megteremtsék a legtermékenyebb talajt. Így vált idővel az emberiség legnagyobb részénél alapvetővé minden tevékenység esetén a másik javainak birtoklása utáni sóvárgó vágyakozás. Kezdve az egyszerű kívánságokkal, a ravaszságon és a rábeszélés művészetén át fokozódva egészen a folytonos elégedetlenség határtalan irigységéig és a vak gyűlöletig.
A vágy kielégítését szolgáló minden utat még egyenesen helyesnek is tartottak, ha az nem állt túl nyilvánvalóan szemben a földi törvényekkel. Isten parancsolata a nyereség növekvő hajhászásában figyelmen kívül maradt! Mindenki egészen addig valóban becsületesnek vélte magát, amíg földi ítélőszék felelősségre nem vonta. Ennek elkerülése azonban nem kívánt nagy fáradságot; hiszen esze legnagyobb óvatosságát és legélesebb okosságát alkalmazta, ha az volt a szándéka, hogy embertársait kíméletlenül megkárosítsa, amint szükségét érezte, hogy könnyűszerrel valamilyen előnyhöz jusson. Nem gondolt arra, hogy a valóságban éppen ez kerül majd neki sokkal többe, mint amennyit az összes földi vagyon használhatna neki! Az úgynevezett okosság vált a legfőbb erénnyé! A mai fogalmak szerint azonban az okosság önmagában véve nem más, mint a ravaszságnak vagy annak fokozásának hajtása. Csupán az a különös, hogy a ravasz ember iránt mindenki bizalmatlan, de az okos iránt tisztelettel viseltetik! Az általános alapbeállítottság az, amely ezt a logikátlanságot előidézi. A ravasz ember kontár saját vágya kielégítésének művészetében, míg az eszes emberek annak mesterei. A kontár nem tudja akarását szép formákba öltöztetni, s ezért csupán szánakozó megvetést arat. Ennek mestere azonban a legnagyobb irigységgel párosult csodálatot váltja ki azokból a lelkekből, akik ugyanennek a függőségnek hódolnak! Még ebben is irigység van, mert a mai emberiség talaján még az azonos jelleg csodálata sem történhet irigység nélkül. Az emberek nem ismerik a sok rossz ezen erős mozgatórugóját, egyáltalán nem tudják már, hogy különböző alakban jelenleg éppen ez az irigység uralja és irányítja teljes gondolkodásukat és cselekedeteiket! Ott van az egyes emberekben, miként egész népekben is, országokat kormányoz, pártokat irányít, háborúkat szít és örökös viszályt még ott is, ahol csupán két embernek kell valamit megvitatnia!
Hol marad az engedelmesség Isten tizedik parancsolatával szemben! – kiáltaná az ember figyelmeztetőn az egyes országoknak. A legkönyörtelenebb mohósággal csupán arra törekszik mindegyik földi állam, hogy a másik állam vagyonát megszerezze! Közben nem retten vissza a gyilkosságtól, sőt még a tömeggyilkosságtól és egész népek elnyomásától sem, csupán azért, hogy így lendítse fel magát. A tetszetős beszédek az önfenntartásról vagy az önvédelemről csupán ürügyek, mivel saját maguk is világosan érzik, valamit mondani kell, hogy valahogy enyhítsék, mentsék ezeket az Isten parancsolatai ellen elkövetett iszonyatos bűntetteket!
Ez azonban semmit sem használ nekik; hiszen kérlelhetetlen a palavessző, amely Isten parancsolatainak be nem tartását bevési a világ történéseinek könyvébe, széttéphetetlenek a karmafonalak, melyek úgy kötődnek közben minden egyes elkövetőhöz, hogy gondolkodásának és cselekedetének legapróbb rezdülése sem veszhet el anélkül, hogy ne lenne feloldozva!
Aki e fonalakat át tudja tekinteni, az látja, hogy mindez mily iszonyatos ítéletet idézett immár elő! Annak zűrzavara és összeomlása, ami eddig felépült, csupán az Isten tizedik parancsolatával szemben elkövetett legszégyenteljesebb erőszak első gyenge következménye! Senki sem lehet hozzátok irgalmas, amikor a folyamat teljes kihatása kezd egyre jobban rátok törni. Nem érdemeltetek mást. Csak az jön így el, amit kikényszerítettetek magatoknak!
Irtsátok ki lelketekből teljesen a tisztátalan vágyakat! Vegyétek számításba, hogy az államot is csupán egyének alkotják! Hagyjatok fel minden irigységgel, gyűlölettel az olyan emberek iránt, akik véleményetek szerint sokkal többet birtokolnak, mint ti magatok! Ennek megvan az oka! Azonban teljes mértékben ti egyedül vagytok felelősek azért, hogy ezeket az okokat nem vagytok képesek felismerni, mert szabad akaratotokból erőszakoltátok ki felfogóképességetek szörnyűséges és Isten által nem kívánt beszűkülését, melynek a ti ész előtti áldatlan hajbókolásotok következményeként kell megjelennie!
Aki Isten új, földi birodalmában nem akar megelégedni helyzetével, amely saját, önmaga által létrehozott karmafonalainak kihatásai révén adatott neki, az nem is érdemli meg, hogy így adassék neki lehetőség arra, hogy viszonylag könnyen feloldja a rajta függő régi vétkek terhét, s hogy ugyanakkor szellemileg még érjen, hogy megtalálja a felfelé vezető utat az összes szabad szellem hazájába, oda, ahol csak Fény és boldogság uralkodik!
A jövőben könyörtelenül eltávolíttatik minden elégedetlenkedő, mint a végre annyira áhított béke hasznavehetetlen zavarója, mint az egészséges felemelkedés akadálya! Ha azonban van még benne jó csíra, amely biztosan garantálja a mihamarabbi visszafordulást, akkor az új földi törvény által saját előnyére és utolsó mentségként megaláztatik mindaddig, míg el nem jut Isten bölcs akarata feltétlen helyességének felismeréséhez; valamint annak felismerésére, hogy az rá vonatkozóan is helyes, aki eddig csupán lelke rövidlátása és az önmaga által akart ostobaság miatt nem volt képes felismerni, hogy azt az ágyat, melyben a Földön jelenleg fekszik, egyedül ő maga készítette saját magának teljes eddigi léte több evilági és túlvilági életének feltétlen következményeként, nem pedig valamiféle véletlen vak önkénye! Közben végre majd felismeri, hogy neki pontosan arra és csak arra van szüksége, amit átél, és arra a helyzetre, amiben él, azokra a körülményekre, melyekbe született, mindazzal, ami e körülményekkel együtt jár!
Ha szorgalmasan dolgozik önmagán, úgy a szellemi téren túl földileg is felfelé fog emelkedni. Ha azonban makacsul mégis egy másik utat erőszakol ki magának, embertársai figyelembevétele nélkül és azok kárára, az sohasem hozhat neki valódi hasznot.
Nem mondhatja, hogy ehhez még Istentől kellene és kell is ismeretet kapnia, hogy ezt követhesse, és ami szerint megváltozhat! Az csak egy újabb bűn és arcátlanság, ha elvárja, sőt követeli, hogy előbb legyen neki bebizonyítva, hogy nézetében téved, hogy elhiggye és meggyőződhessen az ellenkezőjéről! Ő az, egyedül ő, aki teljesen lehetetlenné tette a felismerést, és aki letért a helyes útról, amelyen a kezdetben ott állt! A megismerés lehetőségét az Isten már megadta neki útravalóul arra az útra, amit ő maga kért, hogy mehessen rajta! Mivel ezt most gonosz önkényességgel alaposan betemette, talán az Istennek kellene szolgaként ezt a kátyút ismét megnyitnia! Gyerekes viselkedés! Éppen ez az arcátlanság, ez a követelőzés válik most a legnehezebbé, amit az így elkövetett istenkáromlás miatt meg kell bűnhődnie! Mondom néktek: minden rabló könnyebben megszabadul a bűnétől, mint az olyan emberi lélek, aki követelni meri és elvárja, hogy Isten orvosolja az ember saját és legnagyobb bűnét azzal, hogy új ajándékként megadja neki a felismerést! Éppen azt, amit az ember a legsúlyosabb bűn terheként magára vett oly módon, ami leginkább ellenszegül Isten akaratával!
Kemény küzdelmet kell majd az emberi lelkeknek vívniuk, mielőtt meg tudnak majd szabadulni Isten tizedik parancsolatának szokásos megszegésétől, azaz megváltoznak ezen a téren, hogy végre gondolatban, szóban és cselekedetben is valóban a szerint éljenek! Mindazokra azonban, akik erre nem képesek, szenvedés és pusztulás vár itt a Földön és a túlvilágon!
Amen!
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Az Élet
Az ember életéről alkotott fogalma eddig téves volt. Mindaz, amit életnek nevezett, nem több mint meghajtott mozgás, melyet csupán a valódi élet természetes kihatásának szabad tekinteni.
Az egész Teremtésben tehát csak a többé-kevésbé erős mozgás utóhatása az, ami mindent alakít, érlel, fenntart és szétbomlaszt. Az emberi ész ezt a mozgást a legmagasabb szintű erőként kutatta fel, és benne rátalált saját határára. Kutatásaiban nem tud tovább jutni, mivel ő maga is e mozgás terméke. Ezért nevezte saját megismerésének csúcsát egyszerűen „erőnek”, „eleven erőnek” vagy „életnek” is.
De ez se nem Erő, se nem Élet, hanem annak csak természetes, elkerülhetetlen kihatása; hiszen Erő csak magában az Életben van, egy vele, tőle elválaszthatatlan. Mivel az Erő és az Élet elválaszthatatlan, a Teremtés viszont egyedül a mozgásból alakult ki, általa van fenntartva és általa bomlik fel újra, a Teremtésen belül sem Erőről, sem Életről nem beszélhetünk.
Aki tehát az Őserő felfedezéséről, vagy ráadásul az Őserőnek gépek általi felhasználásáról akar beszélni, az téved, mert az a Teremtésen belül egyáltalán nem található meg. Valami mást tart annak, és csak saját véleménye szerint jelöli azt meg tévesen az „Erő” kifejezéssel. Az ilyen ember ezzel azonban azt bizonyítja, hogy sejtelme sincs a Teremtésben lejátszódó folyamatokról, vagy a Teremtésről magáról, ám ezért ő nem hibáztatható; hiszen ő ezt a tudatlanságot minden embertársával megosztja, legyen az tanult vagy tanulatlan.
Ezért beszéltem üzenetemben már kezdettől fogva a Teremtésen átáramló „erőről”, mivel sok mindent csak ily módon tudtam az emberek számára érthetővé tenni.
Különben egyáltalán nem tudták volna megérteni magyarázataimat. Most azonban tovább mehetek, és olyan képet adhatok, ami minden történés folyamatát józan módon tükrözi. Ez az ábrázolás újszerű, de semmit nem változtat korábbi magyarázataimon, hanem minden pontosan úgy marad, ahogy mondtam, és ahogy az a valóságban van. A mostani magyarázatom csak látszólag új, mivel ezúttal mindent egy más nézőpontból világítok meg.
Ezzel egy szilárd alapot, egy nagy edényt adok, melybe az ember beletöltheti mindazt az állandó mozgásban és forrásban lévő tartalmat, ami az Üzenet korábbi részeiben már elhangzott, s ami így egy feltétlenül összetartozó, összefonódó egységgé lesz. Ezáltal az ember egy kimeríthetetlen, mindenben harmonizáló, általános áttekintést nyer a számára eddig ismeretlen nagy történésről, mely az ő saját létrejöttét és létét is magában hordozza.
A hallgató és az olvasó most próbálja meg képekben megeleveníteni azt, amit kibontakoztatok előtte:
Az Élet, a valódi Élet, az valami teljesen önálló, az valami teljesen független. Egyébként nem lehetne „Életnek” nevezni. De ez egyedül csak Istenben van! És mivel Istenen kívül nincs semmi, ami valóban „élő” volna, egyedül csak Ő rendelkezik olyan Erővel, amely az Életben rejlik. Ezért egyes egyedül Ő az oly gyakran nevezett Őserő, vagy egyszerűen „Erő”! És ebben az Erőben pedig a Fény rejlik! Az „Ősfény” kifejezés ezért éppoly helytelen, mint az „Őserő” kifejezés; mert csak egy Fény és egy Erő létezik: Isten!
Az Isten, az Erő, a Fény, tehát az Élet létezése már önmagában feltételezi a teremtéseket! Hiszen az eleven Fény, az eleven Erő nem kerülheti el a sugárzást. És ezek a sugárzások tartalmaznak mindent, ami a Teremtéshez szükséges.
De a sugárzás nem maga a Fény!
Szóval minden, ami Istenen kívül létezik, csupán Isten sugárzásából ered! Ez a sugárzás azonban a Fény számára magától értetődő hatás. És ez a hatás mindig itt volt, öröktől fogva.
A sugárzás ereje természetesen a Fény közelében a legnagyobb, méghozzá olyannyira, hogy ott nem lehet semmi más mozgás, mint feltétlen, rendíthetetlen előre haladó mozgás, amely a sugárzásban rejlik. Így az Istentől messze, mesés távolságokba hatol, melyek kiterjedését az emberi szellem elképzelni sem képes.
De ott ahol ez a feltétlen előre nyomulás, mely állandó, roppant nagy nyomásnak felel meg, végül enyhül valamit, az eddig csak előre nyomuló mozgás köröző mozgássá változik. E köröző mozgást az idézi elő, hogy az eleven Erő egyidejűleg ható vonzása mindent, ami kisodródott a teljes sugárzás határán túlra, újra visszahúzza addig a pontig, ahol még kizárólag az előre irányuló mozgás uralkodik. Ezáltal jönnek létre az ellipszis alakú köröző mozgások, mivel ez valójában nem saját mozgás, hanem csak a vonzás által előidézett mozgás, amikor egy bizonyos ponton túlra történő kilökődést visszahúzás követ, s ez a vonzás az Erőben, tehát magában az Istenben rejlik.
Ezekben a köröző mozgásokban, melyekben a közvetlen sugárzás roppant nyomása már alábbhagyott, természetesen enyhe lehűlésre is sor kerül, és ebből megint bizonyos lecsapódás jön létre.
A lecsapódás mélyebbre illetve messzebbre süllyed az eredeti legerősebb sugárzástól, jóllehet még mindig vissza van tartva az Erő mindent átható vonzása által, de ugyanakkor a sugárzásból még mindig elegendő hajtóerőhöz jut, minek következtében ismét új, mindig más, de egészen pontosan meghatározott határokon belül maradó köröző mozgások keletkeznek. Így jön létre az egyik lecsapódás a másik után, s bennük folyamatosan, egymás után keletkeznek az elliptikus köröző mozgásszintek, melyek felhalmozódáshoz vezetnek és végül egyre szilárdabb formákat alkotnak, messzebbre és messzebbre távolodva a kezdeti sugárzástól és annak óriási, előre hajtó nyomásától.
Az így keletkezett fokozatok szinteket alkotnak, melyekben bizonyos jellegek, a lehűlés mértékétől függően, egyesülnek és megtartódnak. E szinteket vagy jellegeket Üzenetemben már leírtam, mint a szellemiség nagy alapszintjeit, melyek a Teremtés legfelső térségében helyezkednek el, majd az ezt követő lényszerűség szintjeit, továbbá a finomanyagúság és végül a durvaanyagúság szintjeit, minden szintet a maga sok-sok fokozatával. Nyilvánvaló, hogy minden tökéletesebb jelleg magasabban, a kiindulóponthoz legközelebb marad, mivel legjobban hasonlít hozzá, hiszen az ilyenre kell az eleven Erő vonzásának legerősebben hatnia. — —
Ahogy már mondtam, a Fénynek ez az oly felfoghatatlanul működő sugárzása mindig is jelen volt, örök időktől fogva.
Ám Isten nem engedte, hogy ez a sugárzás messzebbre hasson és érjen, mint az a határ, ahol a feltétlenül előre törő áramlás még egyenes vonalat alkotott, így a tiszta isteni sugárzás fényesen ragyogó világossága még megmaradt lehűlés és az ehhez kapcsolódó lecsapódás nélkül. Ez alkotta magával az Istennel az örökkévaló isteni szférát! Ebbe a világosságba sohasem hatolhatott zavarosság, így semmiféle eltérés vagy változás sem. Csak teljes harmónia az eredettel, magával a Fénnyel volt lehetséges. És ez a szféra elválaszthatatlanul kapcsolódik Istenhez, mivel az eleven Erőnek ezt a sugárzását, mint annak természetes megnyilvánulását, nem lehet elkerülni.
Ehhez az isteni szférához, mely az eleven Erő legnagyobb közelségében található, ahol olyan nyomás uralkodik, ami az emberi szellem számára felfoghatatlan, tartozik maga a Grál-vár, mint annak legkülső határa és rögzítési pontja, mely záró ellenpólusként is elképzelhető. Tehát még az isteniség körében áll, s ezért öröktől fogva létezik és örökké változatlan marad, akkor is, ha a Teremtésnek egyszer romba kellene dőlnie.
Így volt ez öröktől fogva. Ez az emberi szellem számára valami felfoghatatlan.
Csak amikor Isten az Ő akaratából elküldte a magasztos szavakat: „Legyen Világosság!”, akkor lövelltek a sugarak az addig megszabott határon túlra, ki a fénynélküli mindenségbe, mozgást és meleget víve magukkal. És ekkor vette kezdetét a Teremtés, mely aztán megszülte az emberi szellemet és otthonává válhatott.
Istennek, a Fénynek, nincs szüksége erre a Teremtésre. Ha a sugárzást újra az óhatatlanul szükségesre korlátozná, hogy csak az isteni tisztaság szférája maradjon meg, ahová sohasem hatolhat be a zavarosság, ahogyan az korábban volt, akkor minden más számára bekövetkezne a vég. Ám ezzel megszűnne az ember léte is, aki csak a Teremtésben lehet tudatos! —
A Fény közvetlen kisugárzása csak tökéleteset alkothat. Ám a kezdeti nyomás változásaival, melyek az egyre növekvő távolságból adódnak, ez az eredeti tökéletesség gyengül, mivel a folytatódó lehűlésben az egyes részek folyamatosan elkülönülnek és vissza maradnak. A tökéletességbeli tisztaság az isteni sugárzás legerősebb nyomását követeli meg, ahogyan az csak Isten közelében lehetséges. A nyomás mozgást hoz létre, s ebből hőség, forróság és izzás keletkezik. De a nyomás csak az Erő megnyilvánulása, nem maga az Erő; mint ahogy a sugárzások is csupán az Erő nyomására keletkeznek, de ez nem maga az Erő. Ezért a teremtésbeli sugárzások is csak a megfelelő mozgás következményei, mely viszont az adott nyomástól függ. Ahol tehát a Teremtésben nincsenek sugárzások, ott mozgás sincs, vagy ahogy az ember tévesen mondja, nincs „élet”. Hiszen minden mozgás sugároz, és a tétlenség egyenlő a semmivel, a mozdulatlansággal, amit az emberek halálnak neveznek. Így a nagy ítélet is csak egy isteni sugár megnövekedett nyomására történik meg, melyet Istennek a durvaanyagúságba inkarnálódott követe fog közvetíteni, akinek Isten saját eleven Erejéből egy szikrát adott. Az eleven Erő-szikra nyomását, mely természetesen nem lehet oly erős, mint magában az Isten Atyában található eleven Erő hatalmas nyomása, csak az tudja kiállni, ami helyesen rezeg az Isteni Erő törvényszerű megnyilvánulásaiban! Mivel azt az Erő megerősíti, de nem hevíti egészen a fehér izzásig, mivel ahhoz az Erő-szikra sugárzása már nem elegendő. Az Erő-szikra sugárzása azonban bőven elegendő ahhoz, hogy minden zavaró ki legyen forgatva a sarkaiból, ki legyen taszítva hamis mozgásából, szétzúzassék és felbomlasztassék. Így teljesen önműködően történik meg a nagy Istenítélet, és egyáltalán nem lesz az isteni küldött önkényének alárendelve. Egyszerűen a sugárzás törvénye alapján fog megtörténni, melynek az Isteni Erő sugárzásának következményeként ki kellett alakulnia; mert minden, ami a gondolkodásban és a cselekvésben helyesen mozog, lila színben sugárzik a durvaanyagúságban.
De ami sötétség, ami a gonosztól való, vagy feléje törekszik, akár gondolkodásban akár vágyakozásban, az zavaros sárga. Ez a két szín alapvető az ítélethez! Attól függően, hogy milyen az akarás vagy a cselekvés ereje, a sugárzások is gyengék vagy erősek. Isten küldöttével az isteni Fénynek egy fénysugara jön most le változatlanul a Teremtésbe, így ide a Földre is! Az isteni Fény megerősíti és felemeli a jót, vagyis minden földi lilát, míg a földi zavaros sárgát szétbomlasztja és elpusztítja.
Az akarás vagy cselekvés jellegétől és erejétől függően a sugárzás erősebb vagy gyengébb. És ennek megfelelően alakul majd ki tévedhetetlen igazságosságában az isteni fénysugár ítélő hatásának jellege és ereje is!
Egészen találó azt mondani, hogy a Teremtést körülzárja és áthatja a sugárzás óriási, sokszínű szerteágazása. Ezek a sugárzások azonban csak a különféle mozgások megnyilvánulásai, melyeket az Istenben lévő eleven Erő nyomása okoz. Más szavakkal: Isten az Ő eleven Erejében tartja fenn a Teremtést. Ez mind helyes, nem számít, hogy milyen kifejezési formát választunk, csak pontosan ismerni kell a valódi eredetet és a fejlődés további folyamatát, ha ezzel valamit kezdeni akarunk.
Ahogy itt a legnagyobb fokú hő fehér izzást okoz, úgy van ez az isteni szférában is, míg a hőfok csökkenésével fokozatosan más színek keletkeznek, és a lehűléssel minden egyre sűrűbbé válik!
Ebben a földi értelemben folytatva a további magyarázatokat azt akarom mondani, hogy az emberi szellem soha nem éri el a fehér izzás állapotát, mivel olyan szinten keletkezett, ahol a nyomás csökkenőben volt, és így többé már nem volt képes a legmagasabb fokú hőt előállítani. Ezért eredetéből adódóan olyan fajtához tartozik, amely az Erő e legmagasabb fokát már nem képes tudatát megtartva elviselni. Vagy azt is lehet mondani: a szellemi csak egy egész pontosan meghatározott lehűlésnél jöhet létre és válhat tudatossá. Az a fajta is, melyből a „szellem” származik, már csak egy lecsapódás az isteni szférából, melynek az enyhe lehűlés által kellett kialakulnia, és így tovább.
Most minden lépcsőzetesen még tovább terjed. Az első lecsapódást az isteni szférából a tiszta szellemi alkotja, melyből az ősteremtettek származnak. És csak ennek a lecsapódása hozza meg azt a fajtát, amelyből az emberi szellemek kifejlődhetnek. Ennek a fajtának a lecsapódása pedig a lényszerűséget eredményezi, melyről leválik a finomanyagúság, ami aztán utolsóként a durvaanyagúságot hozza. Ám közben az itt megnevezett alapfajtákon belül még nagyon sok közbenső fokozat található, melyeknek mint átmeneteknek lehetővé kell tenniük a kapcsolódást, ez így van az isteniségben is.
Az első lecsapódás az isteni szférából tartalmilag a leggazdagabb is, ami könnyen érthető, és ezért azonnal tudatossá válhatott, és létrehozta az úgynevezett ősteremtetteket, míg ebből az első lecsapódásból következő további lecsapódás már nem annyira erős, és csak fokozatosan, fejlődés útján kell eljutnia a tudatossá válásig. Ebből származnak az emberi szellemek.
Az ősteremtettek fajtájuk gazdagabb tartalmának köszönhetően a Teremtés legmagasabb helyén állnak, mivel ők alkotják az isteni szférából az első lecsapódást, míg az emberi szellemek csak a további lecsapódásból jöhettek létre, és így természetesen még teljes érettség mellett sem érhetik el azt a magasságot, amit a fajtájukból adódóan tartalmilag gazdagabb ősteremtettek, hanem saját fajtájuk szintjén kell maradniuk. Ahhoz, hogy magasabbra emelkedjenek, hiányzik nekik valami, amit nem lehet kiegészíteni. Hacsak nem egyenesen Isten eleven Ereje juttatja őket hozzá, ami azonban nem mehet végbe szokványos természeti úton, hanem Isten eleven, a Teremtésbe helyezett részéből kellene kiindulnia, mivel az e résszel azonos valóban eleven Erő mentesül a sugárzásnak az átmenet során egyébként feltétlenül fellépő lehűlése alól. Egyedül Isten eme eleven része képes saját közvetlen sugárzása által hozzáadni az emberi szellemhez azt a valamit, ami lehetővé teszi számára, hogy átlépje az ősteremtettek térségének határát.
Amikor a kisugárzás kilövellt az isteni szféra határán túlra, vagyis a Teremtés kezdetén, a legszélső határon található örök Grál-vár másik oldalán, tehát a Teremtés legszellemibb részében egy bővítmény jött létre, hogy az ősteremtettek is látogathassák a vár új részét saját oldalukon a szellemiségben, fel egészen a fajtájuk által számukra kiszabott határig. Egy lépés feljebb, vagyis az isteni szférába, a tudat azonnali elvesztését, a fehér izzásban való felolvadást jelentené, ha... megtehetnék ezt a lépést. De ez lehetetlen, mivel az isteni szféra számukra szokatlan, sokkal erősebb nyomása egyszerűen visszavetné őket, vagy más szóval, ez a nyomás nem engedi belépni őket. Egészen természetes módon akadályozza meg a belépést anélkül, hogy közben még valami másnak is történnie kellene.
Valami hasonló történik a kifejlődött emberi szellemek és az ősteremtettek, valamint az ő tartózkodási szintjük tekintetében.
Így áll ma a Grál-vár, kiegészítve a szellemi résszel, mint közvetítő az isteniség és a Teremtés között. Rajta keresztül kell minden, a Teremtés számára szükséges sugárzásnak átáramlania, és az Ember Fia, a Grál királyaként az egyetlen közvetítő, aki származásánál fogva, mely egyesíti az isteniséget a szellemiséggel, képes átlépni a határt a Teremtésből az isteniségbe. Emiatt volt szükség az egyesítés misztériumára.
Csak messzebb, e Grál-vár és az ősteremtettek régiója alatt fekszik a Paradicsom, mint a legmagasabb és a legszebb hely az emberi szellemek számára, akik alávetették magukat az isteni akarat törvényeinek, az Ő sugárzásának, és elérték a teljes érettséget. — —
Nem akarok itt részletekbe bocsátkozni, nehogy a történés képe túlságosan kiszélesedjék. A földi tudomány számára erről még kiadok könyveket, hogy tanulmányozhassák az egyes folyamatokat, mint például az egyes szintek fejlődését, az egymással való kapcsolatukat stb. Semmit sem szabad átugrani, különben hézag keletkezik, ami azonnal megálljt parancsolna az emberi tudásnak.
Ha tehát a földi ember szelleme hosszú vándorlás után éretten visszatér a számára saját fajtája által megszabott határra, vagyis oda, ahol az erősebb nyomás kezdődik, akkor nem hevülhet fel még erősebben, mint ahogy azt a teljes érettség már lehetővé tette. Az egyre erősebb erő fokozott nyomása az ő lényegének fajtáját feloldaná és felégetné, átalakítaná a megnövekedett izzás fokozatává, ami énjének elvesztéséhez vezetne. Többé már nem létezhetne emberi szellemként, és az őt felemésztő fehér fényben el kellene égnie, közben már az ősteremtettek régiójában az ott uralkodó magasabb nyomás hatására elveszítené az eszméletét.
A fehér fény, azaz Isten kisugárzása, melyben csak az isteni létezhet tudatosan, magában hordozza tehát a Teremtés összes alapelemét, melyek a lassú lehűléskor lefelé haladva leülepednek, a mozgásban megformálódnak és megformálódva összekapcsolódnak, de már nem olvadnak egybe, mert az ehhez szükséges nyomás hiányzik. A lehűlés minden fokán kiválasztódik egy bizonyos rész és visszamarad. Először az isteni, később a szellemi, majd a lényszerű, míg végül csak a finomanyagú és a durvaanyagú süllyed tovább.
Tehát a Teremtés voltaképpen a fehér fénynek, az eleven Fény sugárzásának a fokozódó lehűléssel létrejövő lecsapódása. A szellemi, valamint a lényszerű csak a lehűlés bizonyos fokán tud megformálódni és tudatossá válni, ami egyet jelent az Isteni sugárzás nyomásának csökkenésével.
Ha itt az emberi szellem szétfoszlásáról vagy feloldódásáról beszélek, amikor a Fény sugárzásának nyomása túlságosan megnő, ez a határ nem a buddhisták nirvánájának tekintendő, ahogy magyarázatomat ők talán szívesen értelmeznék. Ez a magyarázatom csak a Fényből lefelé irányuló történésre utal, míg a nirvána a felfelé vezető út csúcspontjának tekintendő.
Itt az út el lenne torlaszolva; hiszen ahhoz, hogy a Földről feljusson egészen a szellemi birodalomig, a Paradicsomig, melynek legmagasabb határán található ez a pont, minden emberi szellemnek, mint „tudatos énnek” már el kellett érnie a legmagasabb érettséget. Az érettséget Isten akarata szerint, nem az emberi látásmód szerint. Különben nem juthat be ebbe a birodalomba. De ha öntudatra ébredt szellemként már annyira érett, akkor az isteni szféra magasabb nyomása a határon szigorúan visszatartja, visszataszítja. Nem tud tovább menni! És nem is akar. Az isteni szférában sohasem élvezhetné az örömöket, mivel ott többé már nem lehet emberi szellem, hanem szétfoszlana, míg a szellemi birodalomban, a Paradicsomban, megtalálja az örök boldogságot, és hálával telve már eszébe sem jut, hogy szeretne teljesen feloldódni.
Emellett a teljesen érett emberi szellem szükséges az alatta fekvő szintek felemeléséhez és tökéletesítéséhez, melyek további lecsapódásokként még nálánál is gyengébb nyomásnak képesek csak ellenállni. Ott ő, az emberi szellem a legnagyobb, mert erősebb nyomásnak áll ellen, mi több erre szüksége is van. — — —
Az emberi szellemnek ezekben az alsó régiókban az a feladata, hogy mindent, ami alatta áll, a benne rejlő erő segítségével annyira megnyisson a Fény tiszta sugárzásai számára, amennyire csak lehet, és ezáltal mint közvetítő, akin az erősebb nyomás áthatolhat, áldást hozóan hasson minden másra, mivel ő ezt a magasabb nyomást képes befogadni, elosztani és tovább adni, hogy tisztító elemként elbomlasszon minden tisztátalant.
Ebben a tekintetben az ember sajnos rosszul gazdálkodott. A Teremtésben ugyan kifejlődött minden, aminek a nyomást illetve a késztetést követve mostanáig ki kellett fejlődnie, de rosszul, mert az ember itt nem csupán csődöt mondott, hanem megtévesztően lefelé irányította a fejlődést ahelyett, hogy felfelé irányította volna! Ezért természetes szépség helyett mindenből csak csúf karikatúrák jöttek létre.
De természetesnek lenni azt jelenti, felfelé haladni, felfelé törekedni, követni az eleven Erő vonzását. Hiszen ha valami természetes, akkor csak felfelé törekszik, mint minden fűszál, minden virág, minden fa. Így sajnos mindaz, amit az emberi akarás vezetett, csak külsőleg hasonlít ahhoz, amit támogatnia kellett volna.
A gazdag belső életet például felületes megfigyelés alapján, külsőleg gyakran össze lehet téveszteni az ürességgel, ami fásultságban és életuntságban nyilvánul meg. Az összes szépség iránti tiszta hódolat megnyilvánulásai kezdetben szintén hasonlítanak az alacsony vágyakozáshoz; hiszen mindkettő bizonyos fokú lelkesedést mutat, ám csak az egyik valódi, a másik hamis, és csak a cél elérését szolgáló eszköz. Így az igazi bájt a hiúság helyettesíti, és a törtetés megjátssza az igaz szolgálatot. Így van ez mindennel, amit az ember művelt. Az ő útjai csak ritkán vezetnek a Fény felé. Szinte minden a sötétség felé hajlik.
Ezt ki kell irtani, hogy ebből a Szodomából és Gomorából most létrejöjjön Isten országa a Földön! Végre minden a Fény felé forduljon, és ehhez az ember a közvetítő!
— — —
Magáról a Fényről, az Istenről itt nem beszélek. Ez számomra túl szent! Különben is ezt az ember sohasem tudná megérteni, örökre meg kell elégednie azzal, hogy Isten van!