6. Sors

Az emberek megérdemelt sorsról és meg nem érdemelt sorsról, jutalomról és büntetésről, fizetségről és karmáról beszélnek. *(Sors)

Mindezek csupán részelnevezései egy Teremtésben nyugvó törvénynek: a kölcsönhatás törvényének!

Egy olyan törvény, amely a kezdet kezdetétől ott rejlik a Teremtés egészében, s kitörölhetetlenül beleszövődött a keletkezés és a fejlődés szükséges részeként a hatalmas, soha véget nem érő alakulásba. Mint a legfinomabb idegszálak óriási rendszere, úgy tartja és élteti a roppant mindenséget, és segíti elő a folytonos mozgást, örökös adást és vételt!

Egészen egyszerűen, és mégis oly találóan mondta ezt már az Igazság nagy hírnöke, Jézus Krisztus: „Amit az ember elvet, azt fogja learatni!”

Oly ragyogóan tükrözi e pár szó a működés és az élet képét a nagy Teremtésben, hogy azt másként aligha lehet elmondani. A szavak értelme kitörölhetetlenül bele van szőve a létbe. Megrendíthetetlenül, érinthetetlenül, megvesztegethetetlenül ott van a szakadatlan kihatásban.

Láthatjátok, ha látni akarjátok! Kezdjétek a számotokra most látható környezet megfigyelésével. Amit természettörvényeknek neveztek, azok voltaképpen az isteni törvények, a Teremtő akarata. Gyorsan fel fogjátok ismerni, hogy mily rendületlenül, folytonosan működnek; hiszen ha búzát vettek, nem fogtok rozsot aratni, és ha rozsot hintetek el, nem kelhet ki belőle rizs! Ez minden embernek olyan természetes, hogy a voltaképpeni történésről közben egyáltalán nem gondolkodik el. Ezért a benne nyugvó szigorú és hatalmas törvény egyáltalán nem válik számára tudatossá. És közben mégis egy rejtély megoldása előtt áll, amelynek nem kellene számára rejtélynek lennie.

Ugyanaz a törvény, tehát az, amelyet a vetésnél megfigyelhettek, ugyanolyan biztonsággal és erővel nyilvánul meg a legfinomabb dolgokban is, amelyeket csupán nagyító lencsék alatt figyelhettek meg, és ezen még továbbmenve, a Teremtés egészének finomanyagú részében, amely sokkalta nagyobb, mint annak durvaanyagú része. Megváltoztathatatlanul benne van minden történésben, a gondolataitok legfinomabb alakulásában is, amelyeknek még van bizonyos anyagiságuk, mert máskülönben nem válthatnának ki hatást.

Hogyan gondolhattátok azt, hogy pont ott kellene másképpen lennie, ahol ti szeretnétek másképpen? Kétségeitek a valóságban nem egyebek, mint kimondott belső vágyak!

A teljes, számotokra látható és láthatatlan létben nem történik másképpen, minthogy minden jelleg a vele azonos jelleget hozza létre, mindegy, hogy milyen anyagiságból származik. Éppen ilyen állandó a növekedés és a fejlődés, a terméshozatal és az azonos jellegnek a létrehozatala. Ez a folyamat egységesen vonul át mindenen, nem tesz különbséget, nem hagy egyetlen hézagot sem, nem torpan meg a Teremtés egyetlen más része előtt sem, hanem keresztülviszi a hatásokat, mintha egy eltéphetetlen fonal lenne, anélkül hogy megszűnne vagy megszakadna. Még ha az emberiség nagyobbik része korlátoltságában és beképzeltségében el is különítette magát a Világmindenségtől, az isteni vagy természettörvények azért még nem szűntek meg őket hozzátartozóknak tekinteni, és változatlanul, nyugodtan és egyenletesen dolgoznak tovább.

A kölcsönhatás törvénye azonban feltételezi azt is, hogy az embernek le kell aratnia mindent, amit elvetett, tehát ott, ahol okot ad a hatásra vagy a kihatásra!

Az embernek mindig minden dolog kezdetekor csupán a szabad elhatározása, szabad döntése van meg arról, hogy merre, melyik irányba vezesse a rajta átáramló mindenható erőt. Az akarata által megszabott irányban működő erőből eredő következményeket aztán neki kell viselnie. Ennek ellenére sokan kitartanak azon véleményük mellett, hogy az embernek pedig nincs szabad akarata, ha alá van vetve valamiféle sorsnak!

E balgaság célja csupán az önámítás, vagy a zúgolódó alkalmazkodás valamihez, a háborgó belenyugvás valamibe, ami elkerülhetetlen, legfőképpen azonban önigazolás; hiszen a reá visszahulló kihatások mindegyikének megvolt a maga kiindulópontja, és e kezdetkor a később bekövetkező kihatásra szolgáló ok az ember azt megelőző szabad döntésében rejlett. Minden kölcsönhatást, tehát minden sorsot megelőzött egykor ez a szabad döntés! Az ember eredeti akarásával minden alkalommal előállított, megteremtett valamit, melyben később, hosszabb vagy rövidebb ideig magának kell élnie. De hogy ez mikor történik meg, az nagyon eltérő. Megtörténhet még ugyanabban a földi létben, amelyben az eredeti akarás megteremtette hozzá az indíttatást, de ugyanígy megtörténhet a finomanyagú világban, a durvaanyagú test levetése után, vagy még később, újra egy durvaanyagú földi létben. Ezek a változások itt nem számítanak, nem szabadítják meg az embert a következményektől. Addig állandóan magával hordozza az összekötő szálakat, ameddig a végső kihatás meg nem szabadítja tőlük, azaz „fel nem oldozza”, ami a kölcsönhatás törvénye révén történik meg.

Az, aki valamit létrehozott, annak formát adott, saját művéhez kötődik még akkor is, ha azt mások számára gondolta ki!

Ha tehát az ember ma eldönti, hogy egy másik embernek valami rosszat tesz, akár gondolattal, szóval vagy tettel, akkor így „világra hozott” valamit, teljesen mindegy, hogy az általában látható-e vagy sem, tehát, hogy az durvaanyagú-e vagy finomanyagú, mert erő és ezáltal élet van benne, amely a kívánt irányban fejlődik tovább és nyilvánul meg.

Az, hogy ez milyen hatást vált ki annál, akinek szánták, teljes mértékben az érintett személy lelkiállapotától függ: okozhat neki nagyobb vagy kisebb kárt, talán még mást is, mint amit eredetileg akartak, vagy egyáltalán semmit sem; hiszen ezt megint egyedül az érintett ember lelkiállapota határozza meg. Tehát senki sincs ilyen dolgoknak védtelenül kiszolgáltatva.

Más történik azzal, aki döntése és akarása által okot adott e mozgáshoz, vagyis aki ezt megteremtette. Az ilyennel teremtménye feltétlenül kapcsolatban marad, és a Világmindenségben történő hosszabb vagy rövidebb vándorlás után, az azonos jellegűek vonzása által visszatér hozzá, megerősödve, megrakodva, mint a méh. Közben működésbe lép a kölcsönhatás törvénye, azáltal hogy a Világegyetemen át történő mozgása során minden alkotás magához vonz különféle azonos jellegű alkotásokat, vagy őt magát vonzzák az ilyenek magukhoz, s eme összekapcsolódás révén azután egy olyan erőforrás keletkezik, mely – akár egy központból – az azonos jellegűség fokozott erejét küldi vissza mindazokra, akik alkotásaik által, melyek mintha zsinórokon függenének rajtuk, össze vannak kötve az azonos jellegű gyűjtőhelyekkel.

E megerősítés révén megkezdődik egy egyre fokozódó sűrűsödés is, míg végül egy durvaanyagú lecsapódás alakul ki belőle, amelyben az egykori alkotónak most az általa valamikor kívánt módon kell magát kiélnie, hogy végül meg tudjon tőle szabadulni. Ez az annyira rettegett és félreismert sors keletkezése és fejlődési folyamata! Igazságos egészen a legkisebb és legfinomabb árnyalatáig, mivel azzal, hogy csupán az azonos jellegűt vonzza, a visszasugárzásban sohasem hozhat mást, mint amit eredetileg ténylegesen maga az ember akart. Hogy mindez egy meghatározott személynek szólt vagy általánosan, az közben egyre megy; hiszen természetesen ugyanaz a fejlődési folyamat játszódik le akkor is, amikor az ember akarását nem feltétlenül egyetlen vagy több emberre irányítja, hanem amikor egyáltalán valamilyen jellegű akarásban él.

Az akarás jellege, amely mellett az ember dönt, meghatározza a termést is, amelyet a végén le kell aratnia. Így számtalan finomanyagú szál függ az emberen, vagy ő azokon, amelyek mindegyike azt áramoltatja rá vissza, amit egykor ő maga akart. Ezek az áramlatok olyan mozgásban lévő egyveleget eredményeznek, amely folytonosan és erősen hat jelleme alakulására.

Így sok minden akad a Világmindenség roppant gépezetében, ami szintén alakítja az ember „hogylétét”, de nincs semmi sem, amihez az ember előbb maga okot ne adott volna.

Ő szolgáltatja a fonalakat, amelyekből a lét fáradhatatlan szövőszékén a köpeny készül, melyet viselnie kell.

Krisztus ugyanazt fejezte ki szigorúan és világosan, amikor azt mondta: „Amit az ember elvet, azt fogja learatni”. Nem azt mondta, „learathatja”, hanem azt, hogy „le fogja aratni”. Ez ugyanaz, mintha azt mondta volna: le kell aratnia azt, amit elvet.

Mily gyakran hallani különben nagyon értelmes emberektől: „Felfoghatatlan, hogy Isten ilyesvalamit megenged!”

Az a felfoghatatlan azonban, hogy az emberek egyáltalán képesek ilyet mondani. Mily kicsinynek képzelik el – e kijelentésük szerint – Istent. Ezzel azt bizonyítják, hogy Istent „önkényesen cselekvőnek” gondolják.

Isten azonban az emberek kisebb-nagyobb problémáiba, a háborúkba, az ínségbe és mindabba, ami még földi, egyáltalán nem avatkozik be közvetlenül! Még a kezdet kezdetén beleszőtte a Teremtésbe tökéletes törvényeit, melyek önműködően és megvesztegethetetlenül végzik munkájukat, melynek következtében hajszálpontosan beteljesedik minden, örökké változatlanul működve, és ezért valakinek az előnyben részesítése éppúgy ki van zárva, mint megkárosítása, mindennemű igazságtalanság lehetetlen. Istennek tehát nem kell mindezzel külön törődnie, az ő műve hibátlan.

Megannyi ember súlyos hibája azonban, hogy csupán a durvaanyagú világot figyelembe véve mondanak ítéletet, és magukat annak középpontjának vélik, és hogy egyetlen földi élettel számolnak, miközben a valóságban már több földi élet van mögöttük. Ezek a földi életek, miként a finomanyagú világban eltöltött köztes időszakok is, egyetlen egységes létnek számítanak, amelyen át megszakítás nélkül, feszesen húzódnak a szálak, így tehát a mindenkori földi lét kihatásaiban e szálaknak csupán kis része válik láthatóvá. Nagy tévedés ezért azt hinni, hogy a születéssel egy teljesen új élet kezdődik, hogy a gyermek ekképpen „ártatlan”, *(Lásd 15. előadás: A születés titka) és hogy valamennyi történést csupán a rövid földi életre szabad vonatkoztatni. Ha ez valóban így lenne, akkor a létező igazságosság szerint, az okoknak, hatásoknak és visszahatásoknak körüket bezárva, magától értetődően egyetlen földi lét idejére kellene esniük.

Vessétek el ezt a tévedést. Akkor majd valamennyi történésben gyorsan felfedezitek a most még oly gyakran nélkülözött logikát és igazságosságot!

Közben sokan megrémülnek, és attól rettegnek majd, amire e törvények értelmében korábbi dolgok visszahatásaként még számítaniuk kell.

Persze ezek szükségtelen aggodalmak azoknál, akik komolyan veszik a jó akarást; hiszen az önműködő törvényekben egyidejűleg a kegyelem és a megbocsátás biztos záloga is megtalálható!

Nem is beszélve arról, hogy a jó akarás megszilárdulása rögtön meghúzza a határvonalat, amikor egy ponton a rossz visszahatások láncolatának vége szakad, és működésbe lép egy másik folyamat is, melynek roppant nagy értéke van. A gondolkodás és a cselekvés egészében folytonosan megnyilvánuló jó akarás révén a visszahatás által szintén állandó erősítés áramlik az azonos jellegű erőforrásokból, s ezért az emberben egyre erősebbé válik a jó, kilép belőle, és végül ennek megfelelően alakítja finomanyagú környezetét, mely úgy veszi őt körül, akár egy védőburok, hasonlóan, ahogyan a levegőréteg is ezt a védelmet biztosítja a Föld körül.

Ha az ilyen emberre az oldozás végett korábbról rossz visszahatások érkeznek, akkor ezek az ő környezetének vagy burkának tisztaságáról lecsúsznak, és így el vannak tőle hárítva.

Ha a rossz sugárzások mégis behatolnak e burokba, akkor vagy azonnal megsemmisülnek, vagy jelentősen meggyengülnek, ami által a káros kihatás egyáltalán nem, vagy csak egész csekély mértékben következik be.

Ezen felül, a megtörtént változás révén, a tényleges benső ember is, akire a visszasugárzások irányulnak, a jó akarásra irányuló folytonos törekvés által sokkal kifinomultabbá és könnyebbé vált, ezért a rossz vagy alacsony áramlatok nagyobb sűrűségével többé nem azonos jellegű. Hasonlóan a drót nélküli távíróhoz, amikor a vevőkészülék nem az adókészülék hullámhosszára van beállítva.

Ennek az a természetes következménye, hogy a sűrűbb áramlatok, más jellegűek lévén, nem tudnak rögzülni, és ártalmatlanul illetve hatástalanul áthaladnak.

Ezért haladéktalanul lássatok munkához! A Teremtő mindent a kezetekbe adott a Teremtésben. Használjátok ki az időt! Minden pillanat a pusztulást vagy a győzelmet rejti magában!