35. A hipnózis bűne
Különös! Valamikor az emberek, közöttük sok orvossal az élen, még zúgolódtak azon állítás ellen, hogy a hipnózis tényleg létezik. Képesek voltak a hipnózist szélhámosságnak és csalásnak nevezni, mint azt nem olyan rég még a gyógyító magnetizmussal is tették, mely mára sokak számára nagy áldássá vált. Gyakorlóit a leghevesebben támadták, szemfényvesztőknek és csalóknak nevezték.
A mai időkben pedig éppen az orvosok azok, akiknek nagy része megtanulta a hipnózis használatát. Amit egykor a legerősebb kifejezésekkel tagadtak, azért ma síkra szállnak.
Ezt két oldalról lehet megítélni. Aki az egykori elkeseredett harcot egészen tárgyilagosan figyelte, az ma természetesen nem tudja megállni, hogy ne nevessen, amikor azt kell látnia, hogy az egykori ellenséges vakbuzgók ma az általuk megvetett hipnózist még nagyobb buzgalommal próbálják alkalmazni. Másrészt viszont el kell ismerni, hogy egy ilyen, majdnem groteszk fordulat mindazonáltal figyelmet is érdemel. Hiszen szükség van bizonyos bátorságra ahhoz, hogy az ember kitegye magát a nevetségesség veszélyének, mely éppen ebben az esetben nagyon valószínű lenne. Az embernek fel kell benne ismernie a komolyságot, amellyel az orvosok tényleg szeretnének az emberiség hasznára válni, és ezért nem rettennek vissza attól, hogy maguk vállalják föl ennek a veszélyét.
Csak az a szomorú, hogy az ember a jövőre nézve nem vont le belőle tanulságot, nem lett elővigyázatosabb, amikor valamiről ítéletet akar mondani, és – mondjuk ki nyugodtan – ellenséges viselkedésével, ha olyan dolgokról van szó, melyek ugyanahhoz a területhez tartoznak, ahová a hipnózis is tartozik. Sajnos az ember ennek a területnek sok más ágával is minden tapasztalata ellenére éppen így jár el, szinte még rosszabbul. Ennek ellenére a végén ugyanannak a jelenetnek kell megismétlődnie: az ember átmenet nélkül egyszerre csak buzgón síkra száll valamiért, amit eddig oly csökönyösen próbált tagadni. Sőt kíméletlenül, mindenféle eszköz bevetésével oly sok mindent próbál kizárólag saját használatára megkaparintani, jóllehet a jelenség kutatását, mely végül eredménnyel járt, óvatosságból és a folyamatos támadások közepette korábban másnak engedte át, főképpen az úgynevezett „laikusoknak”. Hogy vajon ezt mégiscsak érdemnek és bátor tettnek lehet-e nevezni, azt ne firtassuk. Ellenkezőleg, sokkal valószínűbb, hogy ezek az örökös ismétlődések a már érdemként megemlített cselekedeteket is teljesen más fénybe állíthatják. Ez az eredménye a felületes értékelésnek.
A dolog azonban sokkal komolyabbra fordul, amikor az ember tényleg ismeri a hipnózis alkalmazásának hatásait. Az jó, hogy a hipnózis létezése végre el lett ismerve, és be lett bizonyítva, és következésképp a sokatmondó, de a jelenlegi tapasztalatok szerint csak a tudomány tudatlanságáról árulkodó támadások megszűnnek. De hogy az egyszerre beavatottakká változott korábbi ellenségek segítő védelme alatt a felhasználás is oly széles körű elterjedésre talált, arról tanúskodik, hogy a szakavatottak sokkal távolabb állnak a tényleges felismeréstől, mint kezdetben a keresők, és a sokat becsmérelt laikusok álltak.
Megrendítő tudni, mennyi baj keletkezik abból, hogy jelenleg ezrek bízzák magukat hiszékenyen az úgynevezett elhivatott kezekre, hogy önszántukból vessék alá magukat a hipnózisnak, vagy rábeszéljék őket, vagy ami még megvetendőbb, rákényszerítsék őket anélkül, hogy tudnának róla. Még ha mindez a legjobb szándékkal történne is, jót akarva tenni, mit sem változtat azon a mérhetetlen káron, melyet a hipnózis gyakorlása minden esetben okoz! Nem elhivatottak azok, akik a hipnózist alkalmazzák. Csak az lehet elhivatott, aki tökéletesen ismeri a területet, amelybe mindaz tartozik, amit használ. A hipnózis esetében ez a finomanyagúság területe volna! És aki azt tényleg ismeri, anélkül hogy elbizakodottságában csak beképzelné, az sohasem alkalmazna hipnózist, ha embertársainak a legjobbat akarná. Hacsak szándékosan nem akar súlyos kárt okozni a rendelkezésére álló tudással. Ezért mindenhol vétkeznek, ahol a hipnózist használják, mindegy, hogy laikusokról van szó vagy sem! Egyetlen kivétel sincs!
Már akkor is, ha az ember megpróbál egyszerűen és logikusan gondolkodni, arra a következtetésre kell jutnia, hogy a valóságban mégis határtalan könnyelműség valami olyannal dolgozni, melynek hatókörét csak kezdeti fokozataiban képes áttekinteni az ember, és végső kihatásait még nem ismeri. Hogy az ilyen könnyelműség, amely az embertársak jó és balsorsát érinti, nemcsak a kísérletben résztvevő személynek okoz kárt, hanem a felelősség kétszeres súllyal nehezedik annak gyakorlójára is, nem változtat a lényegen. Az embereknek inkább nem kellene annyira hiszékenyen olyasvalamibe belemenniük, amit saját maguk nem ismernek elég alaposan. Ha ez tudtukon kívül, akaratuk ellenére történik, akkor az szabályszerű bűncselekmény, még ha úgynevezett elhivatottak végezték is.
Mivel feltehetően nem minden hipnózissal dolgozó embernek áll szándékában, hogy embertársait megkárosítsa, így másra nem lehet gondolni, mint hogy fogalmuk sincs arról, mi a hipnózis lényege, és egyáltalán nem ismerik tevékenységük következményeit. Erről a legcsekélyebb kétely sem merülhet fel; hiszen vagy az egyik vagy a másik jöhet csak számításba. Tehát hiányzó tudásról lehet csak szó.
Ha valaki embertársával szemben hipnózist alkalmaz, akkor ezáltal megköti annak szellemét! E megkötözés önmagában szellemi vétség vagy bűncselekmény. Az nem mentség, hogy a hipnózis valamilyen testi betegség gyógyításának érdekében lett alkalmazva, vagy, hogy lelki javulást segítsen elő. Éppoly kevéssé lehet a hipnózis védelmére felhozni, hogy az így elért jóra irányuló lelki változások az illető akarását is jobbá tették, így a hipnózissal kezelt személynek haszna származott belőle. Ebben a hitben élni és cselekedni önámítás; hiszen csak az, amire tökéletesen szabad akaratából, befolyásolatlanul vállalkozik, hozhatja meg a szellemnek azt a hasznot, melyre valódi felemelkedéséhez szüksége van. Minden más csak külsőség, mely csak átmenetileg képes neki látszólagos hasznot hozni vagy kárt okozni. A szellem bármilyen célból történő megkötése elkerülhetetlenül feltartóztatja azt, és gátolja a szükséges előrelépésben. Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen kötés sokkal több veszélyt hordoz magában, mint előnyt. Az ilyen kötött szellem nem csupán a hipnotizőr befolyásának van kitéve, hanem bizonyos mértékig – a hipnotizőr esetleges tilalma ellenére – védtelenül ki van szolgáltatva még más finomanyagú befolyásoknak is, mivel megkötöttségében hiányzik ellenük az a feltétlenül szükséges védelem, melyre csak a mozgás teljes szabadságában van lehetőség. Az, hogy az emberek ezekből az állandóan zajló harcokból, támadásokból és saját eredményes vagy eredménytelen védekezésükből mit sem vesznek észre, nem zárja ki azt, hogy a finomanyagú világban eleven erők működnek, és ők maguk is részt vesznek benne.
Minden egyes embert, akit hatásos hipnózisnak vetnek alá, többé vagy kevésbé tartósan akadályozzák legbensőbb magva igazi előrelépésében. A külső állapotnak, akár még rosszabbá vált a hipnózis által, akár látszólag átmenetileg javult, csak másodlagos szerep jut, ezért nem szabad, hogy döntőek legyenek az ítéletalkotásban. A szellemnek minden körülmények között szabadnak kell maradnia, mert végső soron csakis róla van szó!
Tegyük fel, hogy külsőleg észrevehető javulás áll be, amire a hipnózissal dolgozó emberek oly szívesen támaszkodnak, de az érintett embernek a valóságban akkor sincs semmi haszna belőle. Kötött szelleme nem képes finomanyagúlag oly teremtő módon működni, mint egy teljesen szabad szellem. A finomanyagú alkotások, melyeket kötött vagy elnyomott akarása hoz létre, erőtlenek, mert csak másodkézből alakultak, és a finomanyagú világban nagyon gyorsan elhervadnak. Ezért tehát még megjavult akarása sem hozhatja meg neki a kölcsönhatásban azt a hasznot, melyet a szabad szellem alkotásai esetében feltétlenül várni lehetne. Éppúgy az is természetes, ha a kötött szellem hipnotizőre parancsára rosszat akar vagy cselekszik. A finomanyagú alkotások a gonosz durvaanyagú cselekedetek ellenére erőtlenségük miatt hamarosan elenyésznek, vagy más azonos jellegű alkotások szippantják őket fel, és így a finomanyagú kölcsönhatás egyáltalán nem tud fellépni, ezért bár azt, akit így kényszerítettek, földileg még felelősségre lehet vonni, szellemileg azonban semmilyen felelőssége sem származik belőle. Pontosan így játszódik le a folyamat az elmebajosoknál is. Ebben ismét a Teremtő tökéletes igazságossága látható, mely a finomanyagú világban a tökéletességükben utolérhetetlen s eleven törvényekben nyilvánul meg. Az így kényszerített embert idegen akarat indíttatta, gonosz cselekedete ellenére nem terheli felelősség, de áldás sem érheti azért, mert nemesebb cselekedeteit idegen akarat hatása alatt végezte, melyekből mint önálló „én” nem vette ki a részét.
Ehelyett azonban valami más történik: a szellem hipnózis általi erőszakos megkötése a hipnózist végrehajtó embert is áldozatához köti, mintha a legerősebb láncokba volna verve. Addig nem szabadulhat, ameddig a saját szabad fejlődésükben erőszakkal visszatartott embereknek nem segít eljutni egész odáig, ahová el kellett volna jutniuk, ha nem kötötte volna meg őket. Földi halála után oda kell mennie, ahová az általa kötött szellem kerül, legyen az akár a legmélységesebb mélység is. Könnyű tehát kitalálni, hogy mi vár az olyan emberekre, akik sokat foglalkoznak a hipnózis alkalmazásával. Amikor a Föld elhagyása után újra magukhoz térnek, elszörnyedve veszik észre, hogy mennyi kötéssel rángatják őket, olyanokkal, melyek a már eltávozottaktól indulnak ki, vagy amelyek még a Földön vándorlókhoz kötik. Egyetlen egyet sem lehet nekik elengedni. Egyiket a másik után kell az embernek feloldania még akkor is, ha évezredeket veszít vele. De valószínű, hogy többé nem tud a végére jutni, és be lesz vonzva a bomlásba, mely megsemmisíti személyiségét, saját „énjét”;
hiszen súlyos bűnt követett el a Szellem ellen!