46. A sötétség régiói és a kárhozat

Ha az ember olyan képeket lát, melyek az életet hivatottak ábrázolni az úgynevezett pokolban, akkor egy vállrándítással, félig ironikus, félig együtt érző mosollyal megy el mellettük, és azt gondolja, hogy ilyen jellegű jeleneteket csak a beteg fantázia vagy fanatikus vakhitűség találhat ki. Kevés olyan akad, aki az Igazságnak akár a legapróbb magvait is keresné bennük. És mégis a leghátborzongatóbb fantázia sem képes arra, hogy egy olyan képet alkosson, mely megközelítőleg ki tudná fejezni az élet kínjait a sötét régiókban. Szegény elvakultak, akik azt hiszik, hogy egy gúnyos vállrándítással könnyelműen átsikolhat felettük! Eljön majd a pillanat, amikor a könnyelműség az Igazság megrendítő eljövetelével keservesen megbosszulja magát. Akkor majd nem segít az ellenállás, az elfordulás, elragadja őket az örvény, mely rájuk vár, ha nem vetik el még időben tudatlanságban gyökerező meggyőződésüket, mely mindig csak az ilyen ember ürességét és korlátoltságát jellemzi.

Még alig történt meg a finomanyagú test leoldozása a durvaanyagú testről, *(Lásd 40. előadás: A halál) s máris itt az első nagy meglepetés, amikor megtapasztalják, hogy a tudatos lét és élet ezzel még nem fejeződött be. Első következménye a zavar, melyhez soha nem sejtett szorongás csatlakozik, s ez gyakran tompa megadásba vagy a legfélelemteljesebb kétségbeesésbe csap át! Aztán már hiába az ellenszegülés, hiába minden jajgatás, de hiába a könyörgés is; hiszen le kell aratniuk azt, amit földi életükben elvetettek.

Ha kinevették az Igét, melyet Isten küldött nekik, s amely rámutat a földi halál utáni életre és a vele együtt járó felelősségre, az intenzív gondolkodás és cselekvés felelősségére, akkor a legkevesebb, ami rájuk vár, az az, amit akartak: mélységes Sötétség! Saját akarásuk zárta le finomanyagú szemüket, fülüket és szájukat. Új környezetükben süketek, vakok és némák. Ez a legkedvezőbb, ami velük történhet. Egy túlvilági vezető és segítő nem tudja magát megértetni velük, mert saját maguk tartják magukat elzárva előle. Szomorú állapot ez, melybe csupán az illető személy egyre erősödő kétségbeesésén át vezető lassú belső érése vihet fokozatos változást. A Fény utáni növekvő vággyal – mely úgy emelkedik föl az ilyen levert és megkínzott lélekből, mint egy megszakítás nélküli kiáltás a segítségért – aztán végül fokozatosan egyre világosabb lesz körülötte, míg másokat is megtanul látni, akiknek hozzá hasonlóan segítségre van szükségük. Ha megvan benne az igyekezet, hogy támogassa azokat, akik még mélyebb sötétségben várakoznak, hogy körülöttük is világosabb lehessen, akkor a segítésre tett kísérletek végzésében szükséges erőfeszítés révén egyre jobban megerősödik, mígnem valaki, aki már nála előrébb jutott, mellé állhat, hogy őt is tovább segítse a fényes régiók felé.

Így gubbasztanak búsan mindenfelé, mert finomanyagú testük a semmit-akarás miatt túl erőtlen ahhoz, hogy járni tudjanak. Ezért marad a fáradalmas, tétova csúszás-mászás a földön, ha valamilyen mozdulatra egyáltalán sor kerül. Mások viszont ide-oda botorkálnak, megbotlanak és elesnek e sötétségben, majd újból és újból összeszedik magukat, hogy hol itt, hol ott valaminek a sarkába ütközzenek, ami nem mentes a fájdalmas sebektől; hiszen új környezete azért lesz ugyanolyan megfogható, érzékelhető és áthatolhatatlan, mint ahogyan azt egy durvaanyagú test a durvaanyagú környezetben tapasztalja, mert az emberi lélek mindig csupán saját sötétségének jellege révén – mely kéz a kézben jár a különböző sűrűséggel, ami pedig ennek megfelelő súlyt von maga után – süllyed le abba a régióba, mely pontosan megfelel finomanyagú nehézségi erejének, tehát a finomanyagúság ugyanolyan jellegéből van. Ezért a lélek ott minden ütközést, minden zuhanást, vagy minden sebet éppolyan fájdalmasan érez, mint azt durvaanyagú teste érezte földi pályája során a durvaanyagú Földön.

Így van ez minden régióban, mindegy milyen mélységbe vagy magasságba tartozik. Ugyanaz az anyagiság, ugyanaz az érzékelhetőség, ugyanaz a kölcsönös áthatolhatatlanság. Azonban mindegyik magasabb régió, vagy minden más anyagi jelleg akadály nélkül tud áthatolni az alacsonyabb, sűrűbb anyagi jellegen, ahogy minden, ami finomanyagú, át tud hatolni a más jellegzetességekkel bíró durvaanyagún.

Más a helyzet azokkal a lelkekkel, akiknek ezen felül még valamilyen elkövetett igazságtalanságot is fel kell oldozniuk. Ez egy külön kérdés. Feloldódhat abban a pillanatban, amikor az elkövető a másik féltől teljes, komoly szándékú megbocsátást nyer. De az, ami az emberi lelket súlyosabban köti, az a késztetés vagy hajlam, mely a mozgatórugóját alkotja egy vagy több tettnek. E hajlam tovább él az emberi lélekben azután is, miután eltávozott, amikor már levált durvaanyagú testéről. Ráadásul a finomanyagú testben, ahogy a durvaanyagúság korlátai lehullanak, azonnal még erősebben jut érvényre, mert az intuitív érzések hatásai sokkal elevenebbek és féktelenebbek. Másfelől az ilyen jellegű hajlam az, mely a finomanyagú test sűrűségét, tehát súlyát is meghatározza. Ennek az a következménye, hogy a finomanyagú test, miután kiszabadult a durvaanyagú testből, abba a régióba süllyed, mely pontosan megfelel súlyának és ezért ugyanaz a sűrűsége. Ott majd ennek folytán rátalál mindazokra, akik azonos hajlamnak hódolnak. Kisugárzásaik a sajátját még táplálják, fokozzák, és így hajlama gyakorlásában szó szerint tombolni fog. Éppen így természetesen a többiek is, akik ott vannak vele együtt. Nem nehéz megérteni, hogy az ilyen gátlástalan tombolásnak a környezet számára kínnal kell járnia. Mivel ez az ilyen régiókban mindig kölcsönös, minden egyes léleknek keservesen el kell szenvednie a többitől mindazt, amit maga is egyfolytában igyekszik a többieknek okozni. Így az élet ott pokollá válik, míg az ilyen emberi lélek lassan bele nem fárad, és meg nem undorodik tőle. Végre aztán hosszú idő után lassan felébred benne a vágy, hogy kijusson az ilyen helyről. A kívánság és az undor a javulás kezdete. Egyre erősödni fog, előbb segélykiáltássá, majd végül imává erősödik. Csak ekkor lehet a léleknek kezet nyújtani a fölemelkedéshez, ami gyakran évtizedekig vagy évszázadokig, néha még tovább is várat magára. Tehát a hajlam a legerősebb kötelék az emberi lélekben.

Ebből adódik, hogy egy meggondolatlan tett sokkal könnyebben és sokkal gyorsabban leoldható, mint az emberben gyökeret vert hajlam, mindegy hogy tetté változott vagy sem!

Annak az embernek, aki ugyan tisztátalan hajlamot hordoz magában, ám sohasem hagyja azt tetté válni, mert a földi viszonyok kedvezőek a számára, keservesebben kell majd ezért bűnhődnie, mint annak az embernek, aki figyelmetlenül egy vagy több cselekedete révén hibát követett el anélkül, hogy közben gonosz szándék vezérelte volna. A nem előre megfontolt szándékú cselekedete azonnal bocsánatot nyerhet, anélkül hogy rossz karma fejlődne ki belőle, de a hajlam csakis akkor nyer bocsánatot, amikor az emberből teljesen kitörlődött. És ennek sok különböző fajtája van. Akár a birtoklási vágy és a vele rokon fösvénység, akár a piszkos érzékiség, a lopási vagy gyilkolási, gyújtogatási kényszer, vagy akár csak mások rászedése és könnyelmű hanyagság, mindegy, a hasonló hajlam mindig oda süllyeszti vagy oda ragadja az illető személyt, ahol olyanok vannak, mint ő. Nincs értelme az ottani életet ábrázolni. Gyakran olyan félelmetes, hogy a Földön az emberi szellem el sem hinné, hogy ilyen dolgok valóban léteznek, ha nem látná. És még akkor is azt gondolná, hogy csak a fékevesztett, túlfűtött, lázas fantázia szüleményei. Érje hát be azzal, hogy minden ilyen dolog láttán erkölcsi szégyent érez, ami megszabadítja őt valamennyi alantas béklyótól, hogy semmilyen akadály se álljon többé a fölemelkedés útjába a Fény felé.

Így a sötét régiók annak az elvnek a kihatásai, melyet Lucifer igyekszik bevezetni. A Teremtés örök körforgása egyre tovább gördül, és elérkezik arra a pontra, ahol megkezdődik a bomlás, melyben elveszti formáját minden, ami anyagi, hogy újra ősmaggá morzsoltassanak, és további útján friss erejű és szűzies talajú új keverékeket, új formákat hozzon létre. Azt, ami a durva- és finomanyagúságról eddig a pontig nem tudta magát leoldani, hogy átlépve a legmagasabb, legfinomabb és legkönnyebb határon, maga mögött hagyva az egész anyagiságot a szellemi-lényszerűségbe lépjen, azt feltétlenül magával ragadja a felbomlás, s így formája és az, ami személyes benne meg fog semmisülni. És ez az örök kárhozat, minden tudatos személyes megszűnése!