12. A belső hang

Az úgynevezett „belső hang”, a szellemi az emberben, amire hallgathat, az intuíció!

Nem ok nélkül mondja a népnyelv: „Mindig az első benyomás az igazi”. Mint minden ilyen és hasonló szólásban és szófordulatban, úgy ebben is mély igazság rejlik. A benyomáson az ember általában az intuíciót érti. Amit egy ember például egy számára eddig idegen emberrel való első találkozás alkalmával ösztönösen érez, az vagy egyfajta elővigyázatosságra intő figyelmeztetés, mely egy teljes egészében visszataszító érzésig terjedhet, vagy valami kellemes, ami a teljes szimpátiáig fokozódhat, néhány esetben pedig közömbösség is lehet. Ha ez a benyomás a beszélgetés és a további kapcsolat folyamán az ész megítélése által eltolódik vagy egészen elmosódik, olyannyira, hogy felmerül annak a gondolata, hogy az ember eredeti megérzése téves volt, akkor az ilyen ismeretségek végén szinte mindig a legelső megérzés helyessége derül ki. Gyakran azok keserves fájdalmára, akik megengedték, hogy az eszük mások színlelt viselkedése miatt megtévessze őket.

Az intuíció, mely nincs térhez és időhöz kötve, és kapcsolatban áll az azonos jellegűvel, a szellemivel, azonnal felismerte a másik valódi jellegét, s nem hagyja, hogy megtévessze az ész ügyeskedése.

Az intuíciónál a tévedés teljes mértékben ki van zárva.

Valahányszor megesik, hogy az emberek meg vannak tévesztve, akkor annak két oka van: vagy az ész vagy az érzés!

Mily gyakran hallja az ember ezt is: „Ebben vagy abban a dologban néha hagytam, hogy az érzéseim vezessenek és becsapódtam. Az embernek mégiscsak az eszére kell hallgatnia!” Az ilyenek azt a hibát követték el, hogy az érzést gondolták a belső hangnak. Dicsérik az észt, és nem is sejtik, hogy pontosan az ész játszik nagy szerepet az érzések esetén.

Ezért legyetek éberek! Az érzés nem intuíció! Az érzés a durvaanyagú testből indul ki. A test ösztönöket hoz létre, melyek az ész által vezetve érzéseket ébresztenek. Az intuícióhoz viszonyítva ez egy nagy különbség. Az érzés és az ész együttes munkája pedig a fantáziát hozza létre.

A szellemi oldalon tehát csupán a tér és idő fölé emelkedő intuíciónk van. *(Lásd 86. előadás: Intuíció) A földi oldalon elsősorban a térhez és időhöz kötődő durvaanyagú test áll. E testből ösztönök indulnak ki, melyek az ész közreműködése által érzésekben nyilvánulnak meg.

Az ész, a térhez és időhöz kötődő agy terméke, a legfinomabb és legmagasabb szintű anyagként képes arra, hogy az érzés közrehatásával létrehozza a fantáziát. A fantázia ezért az érzés és az ész együttműködésének az eredménye. Finomanyagú, de nincs benne szellemi erő. Ezért a fantázia csak visszafelé tud hatni. Mindig csupán saját létrehozója érzéseit képes befolyásolni, önmagából kiindulva másokra sohasem képes erőhullámot küldeni. Tehát csak visszafelé, annak az érzésére hat, akinek a fantáziája, csak az ő saját lelkesítésére lángolhat fel, környezetére sohasem képes hatni. Ezáltal világosan felismerhető az alacsony szint jegye. Más a helyzet az intuíció esetében. Az intuíció szellemi, teremtő és éltető erőt hordoz magában, és ezért kifelé áradva másokra is hat, magával ragadja és meggyőzi őket.

Az egyik oldalon van tehát az intuíció, míg a másik oldalon a test – ösztönök – ész – érzés – fantázia.

Az intuíció tiszta szellemi, a földi tér- és időfogalmak felett áll. Az érzés finom durvaanyagúság, az ösztönöktől és az észtől függ, tehát alacsonyabb szintű.

Az érzés e finom durvaanyagúsága ellenére sem keveredhet soha a szellemi intuícióval, ezért az intuíció zavarossá válása sem történhet meg. Az intuíció mindig tiszta és világos fog maradni, mert szellemi. Az emberek mindig világosan érzékelhetik vagy „meghallhatják”, ha... tényleg az intuíció az, amely szól! A legtöbb ember azonban elzárkózott ezen intuíció elől azáltal, hogy az érzést vastag burokként, falként vonták maguk köré, ezután pedig tévesen az érzést tartják belső hangjuknak, ami miatt sok csalódást élnek meg, ezután pedig egyre jobban csak az eszükre hagyatkoznak, miközben nem is sejtik, hogy éppen az ész közrehatása tudta őket megtéveszteni. E tévedésből kifolyólag meggondolatlanul elvetnek minden szellemit, melyhez tapasztalataiknak egyáltalán semmi köze sem volt, és még inkább az alacsonyabb rendűhöz csatlakoznak.

A rossz gyökere itt is, mint sok másban, megint csak az, hogy ezek az emberek szabad akaratukból alárendelik magukat a térhez és időhöz kötődő észnek!

Az az ember, aki teljesen aláveti magát eszének, az teljesen kiszolgáltatja magát az ész korlátainak is, mely ész a durvaanyagú agy termékeként szorosan térhez és időhöz kötött. Így az ember azután teljesen a durvaanyagúsághoz láncolja magát.

Minden, amit az ember tesz, az tőle indul ki, és szabad akaratából történik. Így nem őt láncolják, hanem ő láncolja meg saját magát! Hagyja, hogy az ész uralkodjék felette (mert hiszen, ha ő maga nem akarná, akkor sohasem történhetne meg), amely saját jellege által őt is térhez és időhöz köti, nem engedi többé, hogy tér és idő felett álló dolgokat felismerjen, megértsen. Ezért rakódik a leszűkült felfogóképesség révén a téren és időn túl álló intuícióra egy szorosan térhez és időhöz kötődő burok, valamiféle határ, és az ember ezáltal vagy egyáltalán semmit sem képes már meghallani, „tiszta, belső hangja” elhalkul, vagy már csak arra képes, hogy intuíciója helyett az eszével összefüggő érzéseket „hallja”.

Téves fogalmat alkot az ember, ha azt mondja: az érzés elnyomja a tiszta intuíciót; hiszen nincs semmi, ami erősebb lenne az intuíciónál, az intuíció az ember legfőbb ereje, sohasem tudja valami más elnyomni, vagy akár csak ártani is neki. Helyesebb azt mondani: az ember teszi magát képtelenné arra, hogy felismerje az intuíciót.

Az, hogy az ember elbukik, mindig csupán az emberen múlik, soha nem azon, hogy mennyire erősek vagy gyengék az egyén adottságai; hiszen éppen az alapadottság, a voltaképpeni erő, a legerősebb mindazok közül, ami az emberben van, amely minden életet magában hordoz és halhatatlan, egyformán adatott meg minden egyes embernek! Ezért senkinek sincs a másikkal szemben semmiféle előnye. Bármilyen különbség pusztán a felhasználásban rejlik!

Ezt az alapadottságot, a halhatatlan szikrát, zavarossá tenni, vagy beszennyezni sem lehet! Tiszta marad még a legnagyobb fertőben is. Csak a burkot kell áttörnötök, melyet ti magatok, felfogóképességetek szabad akaratú korlátozásával építettetek köré. Akkor majd egyszerre csak ugyanolyan tisztán és világosan fog lángra lobbanni, mint amilyen a kezdetben volt, frissen és erősen fog kibontakozni, és összekapcsolódni a szellemiséggel! Örvendezzetek e kincsnek, mely érinthetetlenül nyugszik bennetek! Mindegy, hogy embertársaitok majd értékesnek tekintenek-e benneteket vagy sem! Őszinte jó akarással bármilyen szennyet le lehet rázni, mely gátként gyülemlett fel e szellemi szikra körül. Ha már elvégeztétek a munkát, és a kincset újra felszabadítottátok, akkor majd ti is újra ugyanolyan értékesek lesztek, mint az, aki e kincset sohasem ásta el!

De jaj annak, aki újra és újra lustaságból keményen elzárkózik a jóra irányuló akarás elől! Attól e kincs az ítélet órájában elvétetik, és ezáltal megszűnik létezni.

Ezért ébredjetek fel, ti, akik elzárva tartjátok önmagatokat, akik az ész takaróját felfogóképességetek korlátozásával intuíciótokra terítettétek! Figyeljetek és hallgassatok a hívó szóra, mely titeket megérint! Legyen az hatalmas fájdalom, erős lelki megrázkódtatás, nagyon nagy szenvedés, vagy magasztos, tiszta öröm, amely az alacsony érzés elsötétítő takaróját át tudja törni, ne engedjétek, hogy egy ilyen lehetőség kihasználatlanul menjen el mellettetek. Segítségek mind, melyek az utat mutatják! Jobb azonban, ha erre nem vártok, hanem komoly akarással hozzáláttok mindahhoz, ami jó, és szellemi felemelkedéseteken dolgoztok. Így az elválasztó réteg hamarosan újra vékonyabbá és könnyebbé válik, míg végül szertefoszlik, és a még mindig tiszta, érintetlen szikra lobogó lángra lobban. De ezt az első lépést csak maga az ember teheti meg, és neki is kell megtennie, különben nem lehet rajta segíteni.

Itt szigorúan különbséget kell tennetek a vágy és az akarás között. A vággyal még semmi sincs elintézve, nem elegendő az előrelépéshez. Akarásnak kell lennie, amely magával vonja a tettet is, s azt már magában hordozza. A komoly akarással együtt megkezdődik a cselekvés is.

Még ha oly sok embernek mellékutakon is kell járnia, mert eddig csak az észhez kötötte magát, akkor se riadjon vissza. Ő is győzni fog! Az ilyen embernek az elméjét kell megvilágosítania, minden egyes mellékút átélésével lassan minden akadályozó dolgot lehántania, és feloldania.

Előre hát, ne csüggedjetek. A komoly akarással végül minden út célba vezet!