7. Az ember teremtése

„Isten saját képmására alkotta meg az embert, és lelket lehelt belé!” Ez két esemény: a Teremtés és az életre keltés!

Mindkét folyamat, mint minden, szigorúan alá volt vetve a fennálló isteni törvényeknek. Azok kereteit semmi sem lépheti át. Az isteni akarat egyetlen cselekedete sem fog szemben állni e rendíthetetlen törvényekkel, amelyek magát az isteni akaratot hordozzák. E törvényekkel összhangban történik és teljesedik be minden kinyilatkoztatás és ígéret is, nem másképpen!

Így történt az emberré válás is a Földön, amely az egész hatalmas Teremtés előrelépését, a durvaanyagúság egy teljesen új, a fejlődés emelkedettebb szakaszába való átmenetét jelentette.

Annak, hogy az emberré válásról beszéljünk, az a feltétele, hogy a finomanyagú világról szóló tudás birtokában legyünk; hiszen a földi testben lévő ember a Teremtés finomanyagú és durvaanyagú részei közé segítő, összekötő kapocsként lett állítva, míg gyökere a tiszta szellemiségben marad.

„Isten saját képmására alkotta meg az embert!” Az ember teremtése a fejlődés hosszú láncolata volt, s ez szigorúan a Teremtésbe maga Isten által beleszőtt törvények keretein belül játszódott le. E törvények, melyeket a Legmagasztosabb rendelt el, megváltoztathatatlanul, rendületlenül az ő akarata teljesítésén dolgoznak, önműködően, a Teremtő részeként, a tökéletesség irányába haladva.

Így történt az emberrel, az egész mű koronájának a teremtésével is, akiben egyesülnie kellett minden jellegnek, amely a Teremtésben rejlett. Ezért a durvaanyagú világban, azaz a földileg látható anyag világában, a fejlődés során fokozatosan kialakult az az edény, amelybe egy halhatatlan szikra tudott inkarnálódni a tiszta szellemiségből. A folytonosan előrehaladó alakulás révén idővel kialakult a legmagasabb fejlettségi szintet elért állat, amely gondolkodása révén a létfenntartásra és a védekezésre már különböző segédeszközöket használt. Ma is megfigyelhetünk olyan állatfajokat, melyek az életükhöz szükséges dolgok megszerzésére és megőrzésére bizonyos segédeszközöket használnak, a védekezéskor pedig gyakran megdöbbentő ravaszságot mutatnak.

A fentebb már említett legmagasabb fejlettségi szintet elért állatokat, melyek a Föld átalakulásai során kihaltak, ma „ősembereknek” nevezik. Az ember elődeinek nevezni őket azonban nagy tévedés! Ugyanilyen jogon lehetne a tehenet az emberiség „fél-anyjának” nevezni, mivel a gyermekek többségének életük első hónapjaiban testük növekedéséhez a tehén tejére van szükségük, tehát annak segítségével maradnak életképesek, és növekednek. Több köze a voltaképpeni emberhez a nemes és gondolkodó „ősemberi” állatnak sincs; hiszen az ember durvaanyagú teste nem több mint az a nélkülözhetetlen segédeszköz, amelyre szüksége van, hogy a durvaanyagú földi világban bármilyen irányban működhessen, és érthetővé tegye magát.

Azzal a kijelentéssel, hogy az ember a majomtól származik, a szó szoros értelmében „kiöntik a gyereket a fürdővízzel”! Ezzel messze túllőnek a célon. Úgy felnagyítják ezt a résztörténést, mintha maga a teljes folyamat lenne. Közben pedig hiányzik belőle a legfontosabb dolog!

Mindez akkor lenne helyes, ha az ember teste valóban „az ember” lenne. A durvaanyagú test így azonban csupán az öltözéke, melyet levet, mihelyt visszatér a finomanyagúságba.

Hogyan történt hát az első emberré válás?

Amikor a durvaanyagú világ fejlődésének csúcspontja a legtökéletesebb állat létrejöttével bekövetkezett, a továbbfejlődés biztosítása érdekében változásnak kellett történnie, nehogy nyugalmi állapot álljon be, ami veszélyeivel visszaesést jelenthetett volna. És e változás tervbe volt véve, és el is érkezett: az ember szellemi szikraként útra kelve alámerült a finomanyagú világba, melyet aztán keresztülvándorolt, közben nemesítőn hatva mindenre, s ott állt a finomanyagúság határán, amikor a durvaanyagú-földi edény fejlődésében elérte csúcspontját, és a finomanyagú-szellemi ember is készen állott arra, hogy összekapcsolódjon a durvaanyagúsággal, hogy azt támogassa és emelje.

Mialatt tehát az edény a durvaanyagúságban érlelődött, a lélek olyannyira kifejlődött a finomanyagúságban, hogy midőn belépett a durvaanyagú edénybe, elég ereje volt ahhoz, hogy megőrizze önállóságát.

E két rész összekapcsolódása a durvaanyagú világnak a finomanyagú világgal való szorosabb egyesülését jelentette egészen fel a szellemiségig.

Csupán e történés volt az ember születése!

Maga a nemzés az embereknél még ma is tisztán állati aktus. Magasztosabb vagy alacsonyabb érzéseknek magához az aktushoz ugyan semmi közük sincs, ám szellemi következményeket idéznek elő, melyek hatásainak nagy jelentősége van a szükségképpeni azonos jelleg vonzásában.

A test fejlődése is tisztán állati természetű egész a terhesség félidejéig. A tisztán állati voltaképpen nem a megfelelő kifejezés, ezért egyelőre tisztán durvaanyagúnak fogom nevezni, és csupán a későbbi előadásokban fejtem majd ki bővebben.

A terhesség félidején, a fejlődő test egy meghatározott érettségi fokán inkarnálódik a születésre rendelt szellem, amely addig sokat tartózkodik a leendő anya közelében. A szellem belépése okozza a kicsiny, fejlődő durvaanyagú test első rándulásait, vagyis a gyermek első mozdulatait. Ekkor keletkezik az állapotos nő áldott állapotának jellegzetes érzete is, akiben e pillanattól kezdve teljesen másféle érzések ébrednek: egy benne lévő más szellem közelségének a tudatosulása, annak megérzése. És ezek az érzések a benne lévő új, másik szellem jellege szerint alakulnak.

Ez történik minden ember kifejlődésekor. De most térjünk vissza az első ember kifejlődéséhez.

Elérkezett tehát a Teremtés fejlődésének egy nagy fejezete: az egyik oldalon, a durvaanyagú világban állott a legmagasabb fejlettségi szintet elért állat, ez szolgáltatta az érkezendő ember számára edényként a durvaanyagú testet, a másik oldalon, a finomanyagú világban a kifejlődött emberi lélek, amely már várva várta az összekapcsolódást a durvaanyagú edénnyel, hogy így adjon újabb lendületet minden durvaanyagú átszellemiesítéséhez.

Amikor e magas fejlettségi szinten álló állatok legnemesebb párjai között megtörtént a nemzés, az inkarnálódás pillanatában nem egy állati lélek *(Lásd 49. előadás: Az ember és az állat származásbeli különbsége) inkarnálódott, mint eddig, hanem ennek helyébe egy készen álló emberi lélek, amely a halhatatlan szellemi szikrát hordozta magában. A túlnyomóan aktív jellegű képességeket kifejlesztett finomanyagú emberi lelkek, az azonos jellegnek megfelelően, hímnemű állati testekbe inkarnálódtak, míg a túlnyomóan passzív, finomabb képességekkel rendelkezők a saját jellegükhöz közelebb álló, nőnemű testekbe. *(Lásd 78. előadás: Nemek)

E folyamat nem támasztja alá azon állítást, hogy az ember, akinek valódi eredete a szellemiségben van, az „ősembernek” nevezett állattól származik, amely csupán a durvaanyagú átmeneti edényt szolgáltathatta neki. Még ma sem jutna eszébe a legkeményebb materialistának sem, hogy közvetlen rokonságba hozza magát egy állattal, jóllehet még ma is, mint egykor, létezik egy közeli testi rokonság, tehát egy durvaanyagú azonos jellegűség, míg a valóban „élő” ember, azaz az ember tényleges szellemi „énje” és az állat között semmiféle azonos jellegűség vagy származásbeli kapcsolat nem létezik.

Az első földi ember születése után valójában egyedül, szülők nélkül állott, mert az állatokat magas fejlettségük ellenére sem tudta szüleinek tekinteni, és nem tudott velük kapcsolatot kiépíteni.

A nőnek, értékesebb szellemi tulajdonságai révén, a valóságban tökéletesebbnek kellett volna lennie, és lehetett is volna, ha egy kicsit is azon lett volna, hogy egyre tisztábbá és harmonikusabbá tegye a neki adatott intuíciókat, melyek segítségével olyan hatalommá válhatott volna, melynek az egész durvaanyagú Teremtésben forradalmasítóan és rendkívül serkentőleg kellett volna hatnia. De sajnos elsősorban ő bukott el, mivel hagyta magát elragadtatni a neki adott intuíciók hatalmas erői által, melyeket érzéseivel és fantáziájával még meg is zavart és tisztátalanná tett.

Micsoda mély értelme van a bibliai elbeszélésben a tudás fájáról való evésnek! Annak, hogy a kígyó által biztatva a nő nyújtotta át az almát a férfinak. Képileg ki sem lehetett volna jobban fejezni a durvaanyagúságban lezajlott folyamatot.

Az alma átnyújtása, ami a nőtől indult ki, a nő saját, a férfira ható csáberejének a tudatosítása volt, és annak szándékos felhasználása. Az viszont, hogy a férfi az almát átvette és megkóstolta azt jelenti, hogy felébredt a belső vágya, hogy kizárólag magára irányítsa a nő figyelmét, és kincsek halmozása és különböző értékek megszerzése révén kezdte kívánatossá tenni magát.

Így kezdődött meg az ész túlzott gondozása olyan mellékjelenségekkel, mint a haszonlesés, hazugság és elnyomás, melyeknek az emberek végül teljesen alávetették magukat, és önszántukból saját eszközük rabszolgájává váltak. Azzal azonban, hogy az észt uralkodóvá emelték, annak saját természetéből adódóan elkerülhetetlenül maga után kellett vonnia, hogy az emberek szorosan a térhez és az időhöz láncolták magukat, és ezzel elvesztették azon képességüket, hogy felfogjanak vagy megtapasztaljanak valamit, ami tér és idő fölé emelkedik, mint minden, ami szellemi, finomanyagú. Ez volt a teljes kiűzetés a voltaképpeni Paradicsomból és a finomanyagú világból, amit magukra vontak; hiszen elkerülhetetlen volt, hogy az ész által szorosan a földi dolgokhoz kötött, és ezért szűken behatárolt felfogóképességük látóhatárával nem tudtak többé „megérteni” semmiféle finomanyagú dolgot, amely nem ismeri a földi idő vagy tér fogalmát. Így váltak az intuitív emberek élményei és látomásai, miként a meg nem értett hagyományok is, az észemberek számára „mesékké”. A számukat tekintve egyre jobban gyarapodó materialisták, vagyis azok az emberek, akik már csak a durva, földi térhez és időhöz kötött anyagot képesek elismerni, végül nevetve gúnyolták ki az idealistákat, akik előtt a sokkal nagyobb és tágabb benső életük révén a finomanyagú világhoz vezető út még nem volt teljesen elzárva, s ábrándozóknak, ha nem bolondoknak vagy szélhámosok­nak nevezték őket.

Ám ma végre közvetlenül az előtt az óra előtt állunk, amikor a Teremtés­ben elérkezik a következő nagy korszak, amely feltétlen felemelkedést jelent, és azt hozza, amit az emberré válással már az első korszaknak el kellett volna hoznia: a teljes, szellemmel áthatott ember megszületését!

Annak az embernek a megszületését, aki jótékonyan és nemesítőn hat az egész durvaanyagú Teremtésre, ami az emberek voltaképpeni célja a Földön. Ekkor nem lesz többé helye az alacsonyan tartó, csupán a földi tér- és időfogalmakhoz láncolt materialistáknak. Idegen lesz valamennyi országban, hontalan. Elszárad és eltűnik, mint a pelyva, amely különválik a búzától. Vigyázzatok, nehogy e különválasztásnál túl könnyűnek találtassatok!