57. Ez az én testem! Ez az én vérem!

„Aki igémet befogadja, az engem fogad be”, szólt az Isten Fia tanítványaihoz, „az a valóságban az én testemet eszi, és az én véremet issza!”

Ez a szavak értelme, melyeket az Isten Fia az úrvacsora alapításakor mondott, és melyeket földi vándorlásának emlékére az étellel szimbolizált. Hogyan történhetett meg mégis, hogy heves viták lángoltak fel róla a tudósok és az egyházak között. Az értelme oly egyszerű és világos, ha az ember azt veszi alapul, hogy az Isten Fia, Jézus Krisztus, Isten megtestesült Igéje volt.

Hogyan beszélhetett volna erről világosabban, mint ezekkel az egyszerű szavakkal: „Aki befogadja Igémet, az az én testemet eszi, és az én véremet issza!” Akkor is, amikor ezt mondta: „Az Ige valóban az én testem és az én vérem!” Így kellett szólnia, mivel ő maga volt a testet öltött élő Ige. Minden továbbhagyományozásnál mindig csupán a lényeget hagyták ki: az utalást az Igére, aki a Földön járt! Mivel nem értették meg, mellékesnek tartották. Ezzel azonban Krisztus teljes küldetését félreértelmezték és megcsonkították, eltorzították.

Annak ellenére, hogy hittek, az Isten Fiának tanítványai sem voltak képesek Mesterük szavait helyesen megérteni, mint ahogy oly sok mindent abból, amit mondott, sohasem értettek meg helyesen. Már maga Krisztus is elég gyakran állapította meg ezt szomorúan. Egyszerűen olyanná formálták át az úrvacsora értelmét, ahogy azt gyermeki egyszerűségükben megértették. Magától értetődő, hogy a számukra nem teljesen világos szavakat is a saját megértésüknek megfelelő módon adták tovább, nem úgy, ahogyan azt az Isten Fia értette. —

Jézus volt Isten megtestesült Igéje! Aki tehát helyesen fogadta be Igéjét, az őt magát fogadta be.

És ha egy ember úgy eleveníti meg magában Isten Igéjét, melyet neki adott, hogy gondolkodásában és cselekvésében ez egy magától értetődő dologgá válik, akkor az Igével a krisztusi szellemet is életre kelti, mert az Isten Fia Isten megtestesült, eleven Igéje volt!

Az embernek csak azon kellene fáradoznia, hogy végre egyszer helyesen értse meg e gondolatmenetet. Nem szabad csak olvasgatnia és csevegnie róla, hanem meg kell próbálnia e gondolatmenetet képekben is megeleveníteni, vagyis az értelmét élő képekben csendesen, nyugodtan átélni. Akkor majd valóban átéli az úrvacsorát is, feltéve hogy benne Isten élő Igéjének befogadását ismeri fel, melynek értelmével és szándékával természetesen már előtte tisztában kell lennie.

Ez nem olyan kényelmes, mint ahogy azt sok hívő gondolja. Ha az úrvacsorát érzéketlenül, eltompultan veszi magához, az nem hozhat neki hasznot; hiszen az, ami élő, mint amilyen Isten Igéje, azt akarja, hogy élőn fogadják be, és így is kell befogadni. Az egyház nem tud valaki más számára életet lehelni az úrvacsorába, ha az, aki az úrvacsorát magához veszi, nem készített helyet magában már előtte, hogy helyesen vehesse magához.

Olyan képeket is lehet látni, melyek e szép mondást akarják visszaadni: „Kopogtatok!” A képek teljesen megfelelőek. Az Isten Fia a kunyhó ajtaja előtt áll, és kopogtat, bebocsátást kér. De ennél az ember már ismét hozzátett valamit a saját felfogásából, hogy a résnyire nyitva hagyott ajtón át a kunyhóban terített asztalt lehet látni. Ennek láttán az a gondolat ébred az emberben, hogy senkit sem szabad elutasítani, aki ételt és italt kér. A gondolat szép, és meg is felel annak, amit Krisztus mondott, de értelmezése túl kicsinyes. A „Kopogtatok” sokkal többet jelent! A jószívűség csak egy kis része annak, ami Isten Igéjeként elhangzott.

Amikor Krisztus azt mondja: „Kopogtatok”, akkor azt fejezi ki ezzel, hogy Isten általa megtestesített Igéje kopogtat az emberi lélek ajtaján, nem bebocsátást kérve, hanem bebocsátást követelve! Az embereknek az Igét a maga teljességében kell befogadniuk, úgy, ahogyan az nekik adatott. A léleknek kell ajtaját az Ige bebocsátására tágra nyitnia! Ha engedelmeskedik ennek a követelésnek, akkor a földi ember durvaanyagú tettei magától értetődően olyanok, amilyeneknek az „Ige” kívánja.

Az ember mindig csak arra törekszik, hogy ésszel fogja fel a dolgokat, ami elemzést és egyben megkicsinyítést is jelent, szűk határok közé ékelést. Ezért újra és újra annak a veszélynek van kitéve, hogy minden magasztos dologból csak töredékeket fog felismerni, mint ahogy az ebben az esetben is történt.

Isten élő Igéje megtestesülésének mindig is misztériumnak kell a földi ember számára maradnia, mivel a történés az Isteniségben vette kezdetét. Egészen az Isteniségig azonban az emberi szellem felfogóképessége képtelen eljutni, és ezért a későbbi megtestesülés első láncszeme mindig rejtve marad az emberek megértése előtt. Ezért nem is meglepő, hogy az Isten Fiának éppen e szimbolikus cselekedetét, mely a kenyér és a bor megosztásában rejlett, az emberiség eddig nem érthette meg. Aki azonban e magyarázat után, mely lehetővé teszi, hogy képet tudjon róla alkotni, még uszítani akar ellene, az ezzel csak azt bizonyítja, hogy felfogásának határa a szellemiség határán véget ér. Ha e krisztusi szavak eddigi, kimondottan természetellenes magyarázatának a védelmére kelne, csupán gátlás nélküli csökönyösségéről tanúskodna.