69. A démonok és fantomok birodalmában

 

A magyarázat megértéséhez szükséges előzetesen tudni, hogy a földi ember nem az Ősteremtésben található, hanem egy Utóteremtésben. Az Ősteremtés az egyetlen és egyedüli ténylegesen önálló, az emberek által Paradicsomnak nevezett szellemi birodalom, csúcsát a Grál-vár alkotja a Teremtésen kívül lévő isteniség felé vezető kapujával. Ezzel szemben az Utóteremtés az úgynevezett „világ”, mely örök körforgást végez az Ősteremtés alatt, s az egyes naprendszerei alá vannak vetve a keletkezésnek és a pusztulásnak, tehát az érésnek, öregedésnek és széthullásnak, mivel nem közvetlenül az isteniség által keletkeztek, mint az örök Ősteremtés, a Paradicsom. Az Utóteremtés az ősteremtettek akarása által keletkezett, és ki van téve a fejlődő emberi szellemek hatásának, akiknek fejlődési útja áthalad az Utóteremtésen. Ezért van az Utóteremtésben a tökéletlenség, ami nem létezik az Ősteremtésben, mely nyitva áll az isteni Szent Szellem közvetlen hatása előtt.

Az Utóteremtésben egyre jobban növekvő és érezhetővé váló tökéletlenség miatt teljesen kétségbeesett ősteremtettek vigasztalására egy hang szólt az isteniségből: „Várjátok Őt, akit kiválasztottam... hogy segítsen nektek!” Ahogy azt a Grál-legenda az Ősteremtésből átvéve bizonyos mértékig pontosan ábrázolja. —

Most pedig térjünk rá a tulajdonképpeni témánkra: minden földi cselekedetet csak egy benső folyamat külső megnyilvánulásának lehet tekinteni. „Benső folyamaton” a szellem intuitív akarása értendő. Minden intuitív akarás szellemi cselekedet, mely döntő jelentőségűvé válik az ember létében, mivel felemelkedést vagy hanyatlást eredményez. Semmi esetre sem szabad egyenértékűnek tekinteni a gondolati akarással. Az intuitív akarás az ember tényleges magvát érinti, míg gondolati akarása csak egy gyengébb, külső kört. Ám annak ellenére, hogy mindkettőnek hatása van, egyiknek sem szükséges földileg is láthatóvá válnia. A földi, durvaanyagú cselekedet nem szükséges ahhoz, hogy valaki karmával terhelje meg magát. Ezzel szemben azonban nincs olyan földi-durvaanyagú tett, melyet ne kellene, hogy megelőzzön a gondolati vagy az intuitív akarás. Ezért a földileg látható tett vagy a gondolati akarástól, vagy az intuitív akarástól függ, viszont ez fordítva nem igaz.

Ami azonban valóban döntő az emberi szellem életében, ami felemelkedését vagy hanyatlását eredményezi, az legerősebben az intuitív akarásában gyökerezik, abban, amire az ember a legkevésbé figyel, ám melynek feltétlen bekövetkező, soha csődöt nem mondó kihatása elől nincs menekvés, melyet nem lehet szépítgetni vagy meghamisítani. Egyedül ebben rejlik az emberi szellem valódi „tapasztalása”; hiszen az intuitív akarás az egyedüli kapcsoló, mely képes a Teremtő művében rejlő szellemi erőhullámokat beindítani, melyek csak az emberi szellemek intuitív akarásának az ösztönzésére várnak, hogy ez az ösztönző erő hatásukra többszörösen felerősödve azonnal megnyilvánuljon. Éppen ezzel az annyira fontos, sőt a legfontosabb folyamattal nem törődött eddig az emberiség.

Ezért a látszólag egyszerű, de mindent magába foglaló lényegre szeretnék újra és újra rámutatni: a Teremtés művén átvonuló szellemi erő csak az emberi szellem intuitív akarásával kerülhet kapcsolatba, minden más számára lehetetlen a kapcsolatlétesítés!

Már a gondolati akarás sem tud semmilyen kapcsolatot felvenni a szellemi erővel, hát mennyivel kevésbé tud akkor a gondolati akarás valamilyen terméke. E tény kizár minden reményt, hogy a tényleges főerőt a Teremtésben valamikor is összefüggésbe lehetne hozni valamilyen „találmánnyal”! Ezt egy elmozdíthatatlan retesz teszi lehetetlenné. Az ember nem ismeri a főerőt, még kevésbé annak hatásait, habár benne áll. Amit egyik-másik gondolkodó vagy feltaláló őserőnek vél, az nem az őserő! Mindig csupán valamilyen sokszorosan alárendelt energiáról van szó, melyekből még sok további, megdöbbentő hatású energiát lehet felfedezni anélkül, hogy az ember akár egyetlen lépéssel is közelebb kerülne a tényleges erőhöz, melyet az emberi szellem tudtán kívül maga is naponta használ. Sajnos gyermekded módon, anélkül hogy felfigyelne határtalan könnyelműségének félelmetes következményeire! A felelősséget a következményekért teljes tudatlanságában mindig megpróbálja elítélendő módon Istenre hárítani, ami nem szabadítja meg a súlyos vétektől, melyet azzal vesz magára, hogy... tudatlan akar lenni.

Próbálok erről egy világos képet adni. Az ember például irigységet érez. Általában ezt mondják: „Irigység ébred benne!” Ez először egy általános intuíció, melynek az emberi szellem gyakran nincs is igazán tudatában. Ez az intuitív érzés az, mely még bár egyáltalán nem öltött gondolati formát, tehát még nem „emelkedett” egészen az agyig, mégis magában hordozza azt a kulcsot, mely az egyetlen, ami képes arra, hogy érintkezésbe lépjen „az eleven erővel”, hidat alkosson hozzá. A Teremtésben rejlő „eleven erőből” azután azonnal annyi árad át a szóban forgó érzésbe, amennyi annak befogadóképessége, ami mindig az intuíció erősségétől függ. Az emberi, vagyis az „átszellemiesített” intuíció csak ezáltal elevenedik meg és nyer hatalmas nemzőképességet (nem alkotóerőt) a finomanyagú világban; ez teszi az embert az összes teremtmény urává, a legfelsőbb teremtménnyé a Teremtésben. E folyamat azonban óriási befolyást tesz lehetővé számára az egész Utóteremtésre nézve, amivel... személyes felelősség jár együtt, mely rajta kívül egyetlen teremtménynek sem lehet az Utóteremtésben, mert csak az embernek van meg hozzá az a kulcsfontosságú képessége, mely a szellem természetében rejlik.

És az egész Utóteremtésből csupán egyedül ő hordoz legbenső magvában szellemet, és ezért egyedül ő kap összeköttetést az Utóteremtésben rejlő legfelső eleven erővel. A Paradicsomban lévő ősteremtettek pedig másmilyen szellemek, mint a világok vándorai, az úgynevezett földi emberek, és ezért másmilyen, magasabb és sokkal erősebb erőhullámmal képesek kapcsolatot teremteni és azt tudatosan használni, és ezért természetesen egészen másfajta dolgokat tudnak alkotni, mint a világok vándorai, akikhez a földi emberek tartoznak, hiszen az ő legmagasabb erőhullámaik csupán az Ősteremtésben rejlő erőnek egy fokozata, mint ahogyan maguk a földi emberek is csak az ősteremtettek fokozatai.

Mindannak, ami az Ősteremtésben található, az Ősteremtés szintje alatt sok, egyre gyengébbé váló fokozata van, ez az, ami az emberi tudásból eddig leginkább hiányzott, és annak felismerése, hogy maguk az emberek csak ezekhez a fokozatokhoz tartoznak. Ha ez a felismerés egyszer igazán beléívódik, akkor összeomlik az eddigi gőg, és szabaddá válik az út a felemelkedéshez.

Az ostoba beképzeltség, hogy az ember egy legmagasabb rendű, sőt isteni jelleget hordoz magában, szánalmasan összeomlik, és végül csak a felszabadító szégyen marad utána. A sokkalta magasabb szinten lévő, sokkal értékesebb ősteremtettekben nincs ilyen beképzeltség. Csak elnézően nevetnek e megtévedt földi ivadékokon, mint ahogy sok szülő nevet gyermekei fantasztikus csacsogásán.

Most azonban térjünk vissza az intuícióhoz. Az ember ily módon felerősített intuitív érzése a következő szinten rögtön önműködően egy képződményt hoz létre, mely egészen pontosan megtestesíti az intuitív érzés jellegét! Ebben az esetben tehát az irigységet. A képződmény kezdetben létrehozójában, majd később mellette található, s egy zsinóron keresztül kapcsolódik hozzá, melyen táplálékot kap. De ezzel egy időben az azonos jellegűek vonzásának törvénye hatására önműködően összeköttetésbe lép az azonos jellegű képződmények gyűjtőhelyeivel, és onnan erős áramlatok érkeznek hozzá, melyek az új képződménnyel immár az illető ember finomanyagú környezetét alkotják.

Ezalatt az intuitív érzés feljebb emelkedik, egészen az agyig, és ott azonos jellegű gondolatokat ébreszt, melyek határozott célra irányulnak. Így a gondolatok csatornákká vagy utakká válnak, melyeken útra kelnek a képződmények egy pontosan kijelölt cél felé, hogy ott, ha megfelelő talajt találnak erre, kárt okozzanak. De ha abban az emberben, akire az érzés irányul, csak tiszta talaj van, tehát tiszta akarás, akkor nem kínál támadási felületet, horgonyzási pontot e képződménynek. De ezzel még nem váltak úgymond újra ártalmatlanná, hanem egyedül bolyonganak tovább, vagy az azonos jellegű képződmények gyűjtőhelyeivel egyesülnek, melyeket „szinteknek” lehet nevezni, mert hiszen alá vannak vetve a szellemi nehézség törvényének, és ezért meghatározott szinteket kell alkotniuk, melyek mindig csak az azonos jelleget képesek beengedni és megtartani. Így azonban mindenképpen veszélyesek maradnak minden olyan emberi szellemre nézve, akik az erős jó akarás tisztaságából nem elegendőt hordoznak magukban, és végül pusztulást hoznak alkotóikra is, mivel mindig kapcsolatban maradnak velük, és lehetővé teszik, hogy a tápláló zsinóron keresztül az irigység egyre újabb energiái áramoljanak vissza hozzájuk, melyeket maguk a képződmények is az erőközpontokból nyernek. Így az olyan valakinek, aki létrehozott ilyen képződményt, nem könnyű újra átadnia magát a tiszta intuícióknak, mivel az irigység rá visszaáramló energiái ebben nagyon erősen akadályozzák. Újra és újra elszakítják tőlük. Arra kényszerül, hogy a felemelkedés érdekében sokkal nagyobb erőfeszítést tegyen, mint az olyan emberi szellem, aki nincs ilyen módon gátolva. És a rossz táplálózsinórja csak az állandó tiszta akarás által sorvad el fokozatosan, míg végül elszáradva, erőtlenül lehullik róla. Ilyen a felszabadulása annak, aki valamilyen rosszat hozott létre, feltéve, hogy képződménye addig semmilyen kárt sem okozott; hiszen akkor azonnal új kötelékek lépnek életbe, melyeket szintén fel kell majd oldania.

Az ilyen fonalak leoldásához feltétlenül szükséges, hogy itt, vagy akár a túlvilágon útja újra kereszteződjék annak a személynek az útjával, akinek rosszat okozott, egészen addig, amíg a felismerés és megbocsátás meg nem születik. Ennek következtében az ilyen képződmények előállítójának a felemelkedése nem történhet meg a megkárosított személy felemelkedése előtt. A sorsfonalak vagy kötelékek addig visszatartják, amíg a jóvátétel és a megbocsátás által meg nem történik az oldozás.

De ez még nem minden! Ezen intuitív akarásnak van még az élő „erő” felerősítése révén egy messze nagyobb kihatása; hiszen nem csupán a finomanyagú világot népesíti be, hanem irányítja az egész Utóteremtés sorsát is, amelyhez tartozik a Föld és a környező csillagképek. Vagyis ez behatol a durvaanyagúságba is. Építőn vagy pusztítón! Az embernek fel kellene végre ismernie, hogy mennyi ostobaságot csinált már, ahelyett hogy teljesítette volna kötelességét, amit szelleme képességei tesznek lehetővé, áldást hozva az Utóteremtésnek és valamennyi teremtménynek. Az ember gyakran kérdezi, miért van harc a természetben, és a lényszerűség az Utóteremtésben mégis... az emberek jellege szerint irányul! Az ősteremtett-lényszerűek kivételével. – De menjünk tovább:

Az emberi szellemek intuitív akarásának az alkotásai, az előbb említett képződmények, azonban nem szűnnek meg létezni, miután előállítóik leoldozták őket magukról, hanem önműködően tovább léteznek addig, amíg a jellegükben azonos lelkületű emberi szellemektől táplálékot kapnak! Nem szükséges, hogy maga az előállító legyen. Alkalmat keresnek arra, hogy ráakaszkodjanak erre vagy arra a befogadásra kész emberre, vagy akár csak azokra, akiknek meggyengült a védelme. Rossz esetben ezek a démonok, s irigységből, gyűlöletből és minden hasonlóból keletkeztek. Jó esetben jótékony lények, akik csak szerető békét teremtenek, és a fölemelkedést támogatják.

Mindeme folyamatoknál egyáltalán nem szükséges az emberek földileg látható cselekedete, egy ilyen cselekedet csupán további láncokat vagy szálakat fűz a korábbiakhoz, melyeket a durvaanyagú világban le kell oldani, és ha a leoldozás egyetlen földi életben nem történhet meg, szükségessé teszik az újra megtestesülést.

Az ember intuitív akarásának e képződményei erőt rejtenek magukban, részben azért, mert a „semleges főerőhöz” kapcsolódó szellemi akarásból alakulnak ki, és ami a legfontosabb, mert kialakulásukkor ez által vesznek magukba valamit a lényszerűből, mely az a minőség, amelyből a gnómok stb. fejlődnek ki. Az állat akarása ezt nem tudja véghezvinni, mert az állat lelkében nincs semmi szellemi, csupán lényszerű. Ez tehát olyan folyamat, mely csak az ember intuitív akarásának a képződményeinél játszódik le, s ezért jó akarás esetén erős áldást kell hoznia, de rossz akarás által kiszámíthatatlan bajt, mert az ilyen képződmény lényszerű magvának saját hajtóereje van, melyhez hozzájön még azon képessége is, hogy befolyást gyakorol minden durvaanyagúra. És ezért nő meg iszonyúan az emberi szellem felelőssége. Intuitív akarása mindenkor saját jellege szerint megteremti a jóakaró lényeket, ahogy a démonokat is.

Mindkettő pusztán az emberi szellem képességének a terméke az Utóteremtésben. Önálló hajtóerővel rendelkező, és ezért kiszámíthatatlanul működő belső magjuk azonban nem az akarat képességével bíró lényszerűségből származik, mint az állatok lelke, hanem annak egyik alfajából, mely nem képes saját akaratának a kinyilvánítására. A lényszerűségben is, mint ahogy a szellemiség e felett található részlegeiben is, sok fokozat és különös jellegek vannak, melyekről még külön kell beszélnem. *(Lásd 49. előadás: Az ember és az állat származásbeli különbsége)

További magyarázatként szolgáljon még, hogy a lényszerű is kapcsolatot talál egy eleven, a Teremtésben rejlő erővel, mely azonban nem ugyanaz az erő, melyhez az emberi szellem akarása csatlakozik, hanem annak egy fokozata.

Éppen a különböző kapcsolódások kialakulásának lehetséges és nem lehetséges volta a rend legszigorúbb őre az Utóteremtésben, és szilárd, rendíthetetlen tagolódást eredményez mindenben, ami kialakul és felbomlik.

Ilyen messzire nyúlik tehát az emberi szellem működése. Csak figyeljétek meg most helyesen az embereket, és el tudjátok képzelni, milyen bajt okoztak már. Főleg akkor, ha figyelembe veszitek ezen élő képződmények tevékenységének további következményeit, melyek rá vannak szabadítva az összes teremtményre! Olyan ez, mint a kő, mely ha egyszer kirepül a kézből, már nincs az eldobó felügyelete alatt, az ő akarata többé nem irányítja.

E képződmények mellett, melyek messze ható tevékenységének és befolyásának az ábrázolása egy egész könyvet igényelne, létezik még egy másféle jelleg, mely bár szoros kapcsolatban van velük, mégis a gyengébb részleget képezi. Mindazonáltal még éppen elég veszélyes ahhoz, hogy sok embert nyomasszon, akadályozzon, vagy akár bukását okozza. Ezek a gondolati képződmények. Vagyis a gondolati formák, a fantomok.

A gondolati akarásnak, tehát a földi agy termékének, az intuitív akarással ellentétben, nincs meg az a képessége, hogy közvetlen kapcsolatot létesítsen a Teremtésben rejlő semleges főerővel. Ennek következtében ezekből az alakzatokból hiányzik az önállóan működő mag, mely a „lényszerű lélekárnyaknak” is nevezhető érzés-képződményekben megtalálható. A gondolati formák feltétlenül függni fognak alkotójuktól, akivel összeköttetésben vannak, hasonlóan az intuitív akarás képződményeihez. Tehát egy táplálózsinóron keresztül, mely ugyanakkor utat alkot a visszafelé futó kölcsönhatás számára. E jellegről már írtam a „Gondolati formák” *(Lásd 22. előadás) című előadásban. Ezért itt nem szükséges megismételnem.

A gondolati formák a kölcsönhatás törvényében a leggyengébb fokot jelentik. De ennek ellenére még elég vészt hozóan hatnak, és hozzájárulnak nem csupán az egyes emberi szellemek, hanem ráadásul nagy tömegek, miként egész világrészek pusztulásához is, mihelyt az emberek túl sokat táplálják, és túl nagyra növesztik őket, és így nem sejtett hatalomra tesznek szert, ahogyan az az utolsó évezredekben történt.

Így tehát minden rossz egyedül az emberek által jött létre. Az ő gátlástalan, téves intuitív akarásuk és gondolati akarásuk által, valamint az ilyen dolgokban tanúsított könnyelműségük által is! —

Kizárólag e két terület – az emberi intuitív akarás képződményeinek a birodalma, és az emberi gondolati akarás képződményeinek a birodalma, ahol természetesen valódi emberi szellemek is kényszerülnek élni – alkotta minden idők legnagyobb „mágusainak” és „mestereinek” a munka- és látóterületét, akik eltévedtek benne, és végül haláluk után benne is ragadnak. És ma?

És az „okkultizmus nagy mesterei”, a megannyi szekta és páholy „megvilágosultjai”... ők sem járnak jobban! Csupán ezekben a birodalmakban mesterek. Saját struktúráik közt élnek. Csak ott tudnak „mesterek” lenni, és nem a tényleges túlvilági életben! Hatalmuk és mesteri tudásuk sosem ér tovább.

Szánalomra méltó emberek, mindegy, hogy rossz vagy jó akarásuk jellege szerint a fekete vagy a fehér mágia mellett kötelezték el magukat..., azt képzelték és képzelik, hogy roppant nagy szellemi erejük van, pedig a valóságban annyit sem érnek, mint egy ebben járatlan ember. Az ilyen, gyermeki egyszerűségében, messze e tudatlan „szellemi fejedelmek” önmagában véve alacsony szinten található munkaterületei felett áll, tehát szellemileg magasabban, mint azok.

Persze minden szép és jó lenne, ha az ilyen nagy emberek tevékenységének kihatásai visszahatásukban csak rájuk magukra hullhatna vissza, de az önmagukban véve jelentéktelen, alacsony szinteket az ilyen „mesterek” fáradozásai és tevékenységei mozgásba hozzák, feleslegesen felkavarják, s így felerősítik, veszélyessé téve mindenki számára, akinek gyenge a védelme. A többiek számára szerencsére veszélytelenek maradnak; hiszen az ártatlan emberi szellem, aki evilági létének gyermekien örül, minden további nélkül fölé emelkedik ezen alacsony szinteknek, ahová a szakavatottak befúrják magukat, és végül majd itt fogva is tartják őket az alakzatok és képződmények, melyeket saját maguk erősítettek meg. Bármennyire komolyan is kell az egészet venni, fentről nézve kimondhatatlanul nevetséges és szomorú a látvány, méltatlan az emberi szellemhez. Hiszen felfuvalkodottan, hamis önhittséggel, holmi limlommal ékesítve csúsznak-másznak össze-vissza, s azon buzgólkodnak, hogy egy ilyen birodalomba életet leheljenek. Ez szó szoros értelemben az árnyak birodalma, egy teljes látszatvilág, mely képes elhitetni bármilyen lehetséges és lehetetlen dolgot. És annak, aki azt elsőként hívta életre, végül már nem tudja újra elűzni, alul kell maradnia! Sokan kutatnak buzgón ezeken az alacsony szinteken, és büszkén arra gondolnak, hogy ezáltal milyen iszonyatos magasságokba jutottak. A tiszta és egyszerű emberi szellem azonban játszi könnyedséggel át tudja lépni ezeket a szinteket anélkül, hogy valamiért ott kellene ragadnia.

Mit mondjak még ezekről a kiemelkedően „nagy” emberekről? Egyetlen egy sem hallgatna rá, mivel látszatbirodalmukban ideiglenesen annak tűnhetnek, amilyenek az élő szellem valódi létében sohasem tűnhetnének; hiszen ott számukra ez azt jelentené: „szolgálni”. Akkor gyorsan felhagynának a mesterré válással. Ezért harcolnak ellene, mivel az Igazság révén sokat vesztenek! Hiányzik belőlük a bátorság, hogy elviseljék. Ki venné szívesen, hogy lerombolják beképzeltsége és hiúsága egész építményét? Ilyen valakinek igazi és valóban nagy embernek kellene lennie! És egy ilyen ember nem esne a hiúság eme csapdájába.

Csak egy valami van, ami elszomorító: mennyi, vagy jobban mondva, milyen kevés ember olyan tiszta és szilárd, milyen kevés rendelkezik még a gyermeki, jókedvű egyszerűséggel, hogy sértetlenül át tudjon jutni e szinteken, melyeket az emberi akarás könnyelműen hoz létre, és állandóan erősít. Mindenki más számára azonban csak folytonosan, egyre jobban növekvő veszélyt jelentenek.

Ha ebben az emberek végre valóban látókká válnának! Mennyi bajt el lehetne hárítani. Ha minden egyes embernek tisztább intuíciója, tisztább gondolkodása lenne, a túlvilág mindeme komor és sötét szintjének hamarosan olyannyira meg kellene gyengülnie, hogy még az ott visszatartott, vergődő emberi szellemek szabadulása is gyorsabban következne be, mivel az egyre gyengébbé váló környezetből könnyebben ki tudnák magukat verekedni. —

Pontosan úgy, ahogy sok nagy „mester” itt a Földön, az emberi szellemek a túlvilágon is a különböző környezettel, alakzatokkal és képződményekkel kapcsolatban úgy élnek meg mindent, mint ami teljesen valódi – mind a félelmet, mind az örömöt, úgy a kétségbeesést, mint a fölszabadító megváltást... mindegy, hogy ez az alacsonyabb, komorabb, vagy finomanyagúlag már magasabb, barátságosabb rónaságokon van..., pedig egyáltalán nem az igazi Élet birodalmában vannak, hanem itt az egyedüli, ami valóban élő, csupán ők maguk! Minden más, a teljesen eltérő és változó környezetük, csakis saját maguk, és a velük azonos lelkületű, itt a Földön élő emberek révén létezhet.

Sőt még maga a pokol is csak az emberi szellemek terméke, jóllehet létezik, és komoly veszélyt is rejt magában, iszonyú szenvedést okoz, mégis teljes mértékben mindazon emberek akarásától függ, akik a semleges Isteni erőből, mely azért van a Teremtésben, hogy az emberi szellemek felhasználhassák, megérzéseik által erőt továbbítanak a pokol létezéséhez. A pokol tehát nem Isten létesítménye, hanem az emberek műve!

Aki ezt helyesen felismeri, és felismerését tudatosan hasznosítja, sok embernek fog vele segíteni, sőt maga is könnyebben fog emelkedni a Fény felé, ahol minden valódi Élet egyedül található.

Bárcsak az emberek még legalább egyszer annyira megnyílnának, hogy képesek lennének megsejteni, micsoda kincs rejlik számukra a Teremtésben! Egy olyan kincs, melyet minden egyes emberi szellemnek meg kell találnia, és kezébe kell vennie, vagyis tudatosan kell használni: ez az általam oly gyakran említett semleges főerő. Ez az erő nem ismer különbséget a jó és a rossz között, mivel e fogalmakon kívül áll, egyszerűen „élő erő”.

Az ember minden intuitív akarása úgy működik, mint kulcs a kincseskamrához, és kapcsolatot talál e magasztos erővel. Úgy a jó akarás, mint a rossz akarás. Az „erő” mindkettőt megerősíti és megeleveníti, mert azonnal visszahat az emberi szellem intuitív akarására. És csak erre, másra nem. Akarása jellegét viszont az ember határozza meg, ez kizárólag az ő kezében van. Ez az erő se jóra, se rosszra nem irányul, mert egyszerűen „erő”, és megeleveníti azt, amit az ember akart.

Fontos azonban tudni, hogy az ember nem magában hordozza ezt az éltető erőt, hanem ehhez csupán a kulcs van birtokában, abbeli képességében, hogy intuitív módon érez. Ő csak a gondnoka ennek a teremtő, formáló erőnek, mely az ő akarata szerint működik. Ezért számot is kell adnia gondnoki tevékenységéről, amit minden órában végez. De tudtán kívül a tűzzel játszik, mint a tudatlan gyermek, és ezért az ilyen gyerekhez hasonlóan nagy kárt okoz. De nem kell tudatlannak lennie! Ez az ő hibája! Az összes próféta, és végül maga az Isten Fia is igyekezett példabeszédek és tanítások által ezekről a dolgokról magyarázatot adni, megmutatni az utat, melyen az embereknek járniuk kell, hogy hogyan kell intuitív módon érezniük, gondolkodniuk és cselekedniük, hogy helyesen járjanak el!

De hiába volt minden. Az emberek e roppant nagy, rájuk bízott erővel tovább játszottak, saját tetszésük szerint, anélkül hogy hallgattak volna a Fényből érkező figyelmeztetésekre és tanácsokra, és most végül művük és saját maguk összeomlását, pusztulását okozzák; hiszen ez az erő teljesen semlegesen dolgozik, megerősíti az emberi szellem jó és rossz akarását, de habozás nélkül, hidegvérrel porrá zúzza a járművet és vezetőjét is, mint az az olyan gépkocsikkal történik, melyeket rosszul vezetnek. A kép minden bizonnyal végre elég világos. Az emberek akarásuk és gondolataik által irányítják az egész Utóteremtés sorsát, valamint a sajátjukat is, és semmit sem tudnak róla. Elősegítik a virágzást vagy a haldoklást, építhetnek a legtökéletesebb harmóniában, vagy olyan vad zűrzavart okozhatnak, mely ma létezik! Ahelyett, hogy okosan építenének, csak felesleges időt és erőt pocsékolnak annyi hiábavaló semmiségre. A jó rálátással bíró emberek ezt büntetésnek és ítéletnek nevezik, ami bizonyos értelemben helyes, és mégis maguk az emberek voltak azok, akik mindazt, aminek most meg kell történnie, kikényszerítették.

Már gyakran előfordultak olyan gondolkodók és megfigyelők, akik mindezt már megsejtették, de közben megtévesztette őket az a hamis feltevés, hogy ebben az emberi szellem hatalma nyilvánul meg saját Isteniségük jeleként. Ez tévedés, mely csupán egyoldalú, külső megfigyelésből ered. Az emberi szellem se nem Isten, se nem isteni. Az ilyen tudálékosok csak a történés héját látják, nem pedig a magját. Összecserélik az okot az okozattal. Ebből a következetlenségből sajnálatos módon sok téves tan és beképzeltség jött létre. Ezért még egyszer hangsúlyozom: az az Isteni erő, mely állandóan áthatja a Teremtést, és benne rejlik, minden emberi szellemnek csak kölcsönöztetett. Használhatják, irányíthatják, ám bennük nincs meg, nem a sajátjuk! Ez az erő egyedül csak az Isteniség sajátja. Az Isteniség azonban csak a jóra használja, mert az Isteninek a sötétség ismeretlen. De az emberi szellemek, akiknek kölcsön adatott, latrok barlangjává tették!

Ezért nyomatékosan újra így szólítok fel mindenkit: Tartsátok akarásotok és gondolataitok tűzhelyét tisztán, azzal békességet teremtetek és boldogok lesztek! Az Utóteremtés így végre mégis hasonlóvá válik az Ősteremtéshez, ahol csak a Fény és az öröm uralkodik. Mindez az ember kezében rejlik, minden egyes öntudatos emberi szellem képességében, aki ebben az Utóteremtésben többé már nem marad idegen! — —

Több hallgatóm és olvasóm lelke mélyén ott a vágy, hogy ezekhez a magyarázatokhoz valamilyen találó, a történést illusztráló képet tegyek hozzá, egy életszerű rálátást a jobb megértés végett. Ez másokat meg zavarna. Akadhatnak olyanok is, akik majd úgy gondolják, hogy ezzel az elhangzottak komolyságát gyengítem, mert az ezeken a szinteken lejátszódó eleven folyamat leírása könnyen értelmezhető a fantáziálás vagy a látnokoskodás szüleményének. Sőt, valami hasonlót már hallanom is kellett, amikor megjelentettem a „Szent Grál” és „Lucifer titka” című előadásaimat. Ugyanakkor a mélyen vizsgálódó emberek, kiknek szellemi füle nincs lezárva, intuitív módon érezni fogják, miért mondom mindezt. Csakis nekik szól a kép, melyet adni akarok róla; hiszen ők tudni fogják, hogy ez se nem fantáziálás, se nem látnokoskodás, hanem több annál.

Vegyünk tehát egy példát: egy anya vízbefúlással vetett véget életének, és közben kétéves gyermekét is magával rántotta a földi halálba. Amikor a túlvilágon felébred, sötét, iszapos vízben találja magát, és fuldoklik; hiszen a lélek utolsó borzasztó pillanata a finomanyagúságban elevenné vált. Ez az a hely, ahol vele együtt állandó kínok közepette ugyanazt szenvedi el az összes, vele azonos jellegű lélek. Gyermekét közben karjaiban tartja, s a gyermek halálfélelmében anyjába csimpaszkodik, még akkor is, ha anyja a földi elkövetéskor előbb a gyermeket dobta a vízbe. Ezt a rettenetes pillanatot lelki állapotától függően az anyának rövidebb vagy hosszabb ideig át kell élnie, tehát állandóan fuldokolnia kell, vég nélkül, és anélkül, hogy elvesztené az eszméletét. Évtizedekig tarthat, sőt még tovább is, míg lelkében felébred az igazi segélykiáltás, mely tiszta alázatból fakad. Ez nem történik meg könnyen; hiszen körülötte mindenhol csak azonos jelleg található, ám semmi Fény. Csak rettenetes átkozódást és káromkodást, durva szavakat hall, csak érzéketlen kíméletlenséget lát.

Idővel talán felébred benne a vágy, hogy legalább gyermekét megvédje, vagy kivigye e borzasztó környezetből, és megmentse az állandóan leselkedő veszélytől és a kínoktól. Félelemmel telve tehát a bűzlő, sűrű felszín felett tartja, saját fuldoklása árán is, míg annyi más közelében tartózkodó alak ráakaszkodik, s megpróbálja őt magával rántani a mélybe.

Ezek az ólomnehéz vizek finomanyagúlag vannak megelevenítve azoknak az öngyilkosoknak a még nem élesen körvonalazott gondolataival, akik a vízbefúlást választották, valamit mindazoknak a gondolataival, akik még a Földön vannak, és hasonló gondolatokkal foglalkoznak. Ezek a gondolatok kapcsolatban állnak egymással, és kölcsönösen vonzva, egyre újra erősítik egymást, ami a végtelenségig nyújtja a kínokat. Ezeknek a vizeknek ki kellene száradniuk, ha az azonos jellegű gondolatok helyett mindig friss, boldog, életörömmel teli gondolathullámok áramolnának a Földről.

A gyermekről való gondoskodás, amit az anyai ösztön idővel törődő és aggódó szeretetté növelhet, elég erőt kap ahhoz, hogy megteremtse az anya számára a menekülés első lépcsőfokát azon a feljárón, ami őt kivezeti e kínok közül, melyeket ő maga hozott létre azáltal, hogy földi életének idő előtt véget vetett. Miközben a gyermeket meg akarja védeni a kínoktól, melyekbe előzőleg magával rántotta, valami nemesebbet táplál magában, ami végül ki tudja őt emelni a legközelebbi, már nem annyira komor környezetbe.

A karján lévő gyermek azonban a valóságban nem annak a gyermeknek az eleven lelke, akit megölt, amikor magával rántotta a hullámokba. Ilyen igazságtalanság nem fordulhat elő. Az esetek többségében a gyermek eleven lelke napfényes tájakon hancúrozik, míg a gyermek a küzdő anya karján csak... egy fantom, a gyilkos nőszemély intuitív érzésének az eleven képződménye és még... a gyermeké is! Ez lehet a bűntudat képződménye, ami így a bűntudat nyomása alatt keletkezett, vagy a kétségbeesésé, a gyűlöleté, a szereteté, azon nem múlik, az anya azt hiszi, hogy ez az ő eleven gyermeke, mivel a képződmény tökéletesen hasonlít a gyermekre, és úgy is mozog, kiabál, stb. De az ilyen részletekbe és ezek számos változatába nem kívánok belemenni.

Számtalan történést lehetne ismertetni, melynek jellege mindig pontosan a korábbi cselekedethez kötődik.

Egy valamit azonban még szeretnék példaként megemlíteni: hogy is van ez az átmenettel az evilágból a túlvilágba.

Tegyük fel, hogy egy asszony vagy egy leány nemkívánatos módon más állapotba kerül, és ahogy ez sajnos nagyon gyakran megesik, tesz valamit ellene. Még ha különösen kedvező esetben testi károsodás nélkül zajlott is le minden, ez ugyanakkor még sincs megbűnhődve. A finomanyagú világ, mint az a környezet, melyben a földi halál után a lélek él, mindent pontosan és pártatlanul rögzít. Attól a pillanattól kezdve, hogy ez megtörtént, a születendő gyermek finomanyagú teste belekapaszkodott a természetellenesen viselkedő anya finomanyagú nyakába, hogy addig ne engedje el, amíg a tett nincs jóvátéve. Természetesen ezt az érintett lány vagy asszony addig nem veszi észre, míg durvaanyagú testben él a Földön. Kihatásképpen legföljebb itt-ott valami enyhén szorongató érzése támad, mivel a gyermek finomanyagú kis teste a durvaanyagú testhez képest pihekönnyű, és ma a legtöbb lány túlságosan eltompult ahhoz, hogy e kis terhet megérezze. Ez a tompultság azonban egyáltalán nem előrelépés, még csak nem is a jó egészség jele, hanem visszalépés, a lelki eltemetettség jele.

De a földi halál pillanatában a nyakába kapaszkodó gyermek testének súlya és sűrűsége az anyának a földi testből kilépett finomanyagú testével már azonos jellegű, és így feltétlenül teherré válik. Az anya finomanyagú teste számára ez azonnal pont olyan kellemetlenséget okoz, mintha a Földön egy durvaanyagú gyermeki test kapaszkodna a nyakába. Ez a megelőző események jellegének megfelelően fojtogató kínokká is fokozódhat. Az anyának a túlvilágon magával kell vonszolnia ezt a gyermeki testet, s addig nem szabadulhat meg tőle, amíg fel nem ébred benne az anyai szeretet, és saját kényelmét félretéve nem fog igyekezni, hogy odaadó gondoskodással és fáradozással mindent megkönnyítsen a gyermeki testnek, és minden segítséget megadjon neki. Idáig azonban nagyon gyakran hosszú és tövises az út!

Ezek a folyamatok természetesen nem mentesek bizonyos tragikomédiától sem. Hiszen csak el kell képzelni, hogy egy olyan ember lép be valamilyen családba vagy társaságba, aki számára a válaszfal az evilág és túlvilág között félre lett tolva. Talán hölgyek ülnek ott, s elmélyülten beszélgetnek. Az asszonyok vagy „szüzek” egyike a társalgás közben erkölcsi felháborodásában elítélően beszél embertársairól, pedig a látogató éppen e vérmes ám büszke hölgy nyakán egy, esetleg több gyermeki testet lát függeni. És nem csak ez, hanem bárki máson is függenek valódi akaratának jól látható művei, melyek gyakran a leggroteszkebb ellentétben állnak szavaival, és azzal, amilyennek látszani szeretne, és amit a világ előtt színlelni igyekszik.

Hány bíró ül az általa elítélt ember előtt úgy, hogy sokkal súlyosabb terhet visel, mint maga az elítélt. Mily gyorsan tovaszáll a néhány földi év, s aztán majd ő áll saját bírája előtt, ahol más törvények érvényesek. Mi lesz akkor?

A durvaanyagú világot az ember sajnos az esetek többségében könnyen megtévesztheti, ezzel szemben a finomanyagú világban ez ki van zárva. Ott az embernek szerencsére valóban le kell aratnia azt, amit elvetett. Ezért senkinek sem szabad kétségbe esnie, ha itt a Földön átmenetileg az igazságtalanság győzedelmeskedik. Egyetlen rossz gondolat sem marad büntetlenül, akkor sem, ha nem vált durvaanyagú tetté.