31. Modern szellemtudomány

 

Modern szellemtudomány! Mi minden össze nem sereglik e lobogó alatt! Mi minden talál egymásra, és mi minden küzd egymás ellen! Színtere komoly keresésnek, kevéske tudásnak, nagy terveknek, hiúságnak és butaságnak, gyakran üres kérkedésnek is, és még gyakrabban a leggátlástalanabb haszonlesésnek. A zűrzavarból nem ritkán irigység és határtalan gyűlölet származik, amely végül a legaljasabb természetű alattomos bosszúvágyban nyilvánul meg.

Ilyen körülmények közepette természetesen nem lehet azon csodálkozni, ha sok ember kitér az egész eszeveszett tevékenység elől, attól félve, hogy megmérgezi magát, ha kapcsolatba kerül vele. Ezek az emberek nem is tévednek nagyot; a szellemtudomány számtalan követője ugyanis valóban nem mutat viselkedésében semmi csábítót, még kevésbé vonzót, hanem minden, ami velük kapcsolatos, sokkal inkább a legnagyobb óvatosságra int minden más embert.

Különös, hogy az úgynevezett szellemtudomány teljes területe, amelyet rosszakaró vagy tudatlan emberek gyakran összetévesztenek a szellemek tudományával, ma még egyfajta szabad-földnek számít, ahol bárkinek akadálytalanul, sőt zabolátlanul és büntetlenül szabad garázdálkodnia.

Annak számít. Ám a tapasztalatok már nagyon gyakran igazolták, hogy ez nem így van!

A terület számtalan úttörője, aki elég könnyelmű volt ahhoz, hogy csupán képzelt tudásával kutatóan néhány lépésnyire előremerészkedjék, gondatlansága tehetetlen áldozatává vált. Mindebben csupán az a szomorú, hogy valamennyien a nélkül estek áldozatul, hogy az emberiségnek akárcsak a legcsekélyebb haszna is származhatott volna belőle!

Hiszen az esetek mindegyikének tulajdonképpen arra kellett volna bizonyítékot szolgáltatnia, hogy a választott út nem az igazi, mivel csak károkat, sőt pusztulást eredményez, de nem áldást hoz. Mégis sajátos állhatatossággal maradnak meg e téves utaknál, állandóan új áldozatokat hozva; az óriási Teremtésben lévő újonnan felismert magától értetődőség minden egyes felfedezett porszemecskéje körül hatalmas lármát csapnak, és számtalan értekezést írnak, melyeknek sok komolyan kereső embert kell elriasztaniuk, mert világosan érezhető bennük a bizonytalan tapogatózás.

Az egész eddigi kutatást valójában inkább veszélyes játszadozásnak kellene nevezni, melynek hátterében a jó akarás áll.

A szellemtudomány szabad-földnek tekintett területére addig sohasem lehet büntetlenül rálépni, amíg az ember előbb meg nem tanulja a szellemi törvényeket azok teljességében számításba venni. Minden tudatos vagy nem tudatos ellenszegülésnek, tehát a törvények „be nem tartásának”, ami egyenlő a megszegésükkel, elkerülhetetlen kölcsönhatásában el kell találnia a merész, felületes vagy könnyelmű embert, aki e törvényeket nem tartja be pontosan, vagy nem képes betartani őket.

Ha valaki a nem földit földi eszközökkel és lehetőségekkel akarja bejárni, az ugyanolyan, mintha egy a földi veszélyeket még nem ismerő, fejletlen gyermeket egy őserdőbe állítanának és egyedül hagynának, ahol csupán a helynek megfelelően felszerelt, ereje teljében lévő férfinak lehetne a legnagyobb óvatosság mellett kilátása arra, hogy sértetlenül átjusson rajta.

A modern szellemtudósok mai munkamódszerében sincs ez másképpen, még ha oly komolynak vélik is, és valóban csupán a tudás megszerzése érdekében mernek sok dolgot megtenni, hogy ezáltal segítsék az embereket egy olyan határon túlra, amelyen már régóta kopogtatnak és várakoznak.

Mint gyermekek állnak ma még ezek a kutatók e határ előtt, tehetetlenül, tapogatózva, a veszélyeket nem ismerve, melyek bármely pillanatban rájuk vagy általuk a többi emberre törhetnek, ha ügyetlenkedő próbálkozásaik rést ütnek a természetes védőfalon, vagy egy olyan ajtót tárnak ki, amely sokak számára jobb lett volna, ha zárva marad.

Csupán könnyelműségnek lehet mindezt nevezni, nem merészségnek, amíg azok, akik ekképpen akarnak előretörni, nem tudják pontosan, hogy minden lehetséges veszélyen minden körülmények között azonnal úrrá tudnak lenni, nem csupán önmaguk, hanem mások esetében is.

A legfelelőtlenebbül azok a „kutatók” cselekszenek, akik kísérletekkel foglalkoznak. A hipnózis bűntettére már többször rámutattam. *(Lásd 35. előadás: A hipnózis bűne) A még más módon kísérletező kutatók a legtöbb esetben azt a sajnálatos hibát követik el, hogy ők maguk semmit sem tudva – különben biztosan nem tennék ezt – más, nagyon érzékeny vagy mediális embereket magnetikus, sőt akár hipnotikus álomba ejtenek, hogy így vigyék őket közelebb a „túlvilág” testileg láthatatlan befolyásaihoz, annak reményében, hogy ezáltal különböző dolgokat hallhatnak és figyelhetnek meg, ami az érintett kísérleti személy teljes nappali tudati állapotában nem lenne lehetséges.

Az ilyen embereket ezáltal százból legalább kilencvenöt esetben nagy veszélyeknek teszik ki, amelyekhez azok még nem nőttek fel; ugyanis az elmélyülés elősegítésének minden művi módja a lélek megkötése, amely által az egy olyan érzékenységbe van belehajszolva, amely messzebbre nyúlik, mint amit természetes fejlődése megengedne.

Az a következménye, hogy a kísérlet ezen áldozata lelkileg hirtelen egy olyan területen találja magát, ahol a művi rásegítés által meg van fosztva természetes védelmétől, vagy nincs meg hozzá a természetes védelme, amely csupán saját, egészséges benső fejlődés által jöhet létre.

Úgy kell egy ilyen szánalomra méltó embert képletesen elképzelni, mintha védtelenül egy cölöphöz lenne kötözve, csalétekként messze előretolva egy veszedelmes vidéken, hogy az ott még ismeretlen életet és hatásokat magához vonzza, sőt, hogy azokat engedje magára hatni, hogy be tudjon róla számolni, vagy hogy közreműködésével, azáltal hogy testéből bizonyos földi szubsztanciákat kiszolgáltat, különböző kihatások mások számára is láthatóvá váljanak.

Egy ilyen kísérleti személy az összeköttetés által, amelyet előrehajszolt lelkének kell a földi testtel fenntartania, képes időnként minden végbemenő folyamatról – akár egy telefonon keresztül – beszámolni és a megfigyelőnek közvetíteni.

Ha azonban az ekképpen mesterségesen előretolt őrszemet közben valamilyen módon támadás éri, akkor a természetes védelem hiánya miatt nem képes védekezni, tehetetlenül ki van szolgáltatva, mert mások közreműködése által csupán mesterségesen lett egy olyan területre tolva, ahová saját fejlődése alapján még nem, vagy egyáltalán nem tartozik. Az úgynevezett kutató azonban, aki őt tudásszomjból e helyzetbe hajszolta, éppoly kevésbé tud neki segíteni, mivel ő maga ott, ahonnét a veszély érkezik, idegen és tapasztalatlan, s ezért semmit sem képes tenni a védelem érdekében.

Így megtörténik, hogy a kutatók bűnözőkké válnak, anélkül hogy ezt akarnák, és anélkül hogy a földi igazságszolgáltatás ezért perbe tudná őket fogni. Ez azonban nem zárja ki, hogy a szellemi törvények ne gyakorolják teljes szigorral kölcsönhatásukat, és a kutatót ne láncolják áldozatához.

Oly sok kísérleti személy szenvedett finomanyagú támadásokat, melyek idővel, gyakran gyorsan vagy akár azonnal durvaanyagú-testi hatást is kifejtenek, amelyből azután földi betegség vagy halál következik, amivel azonban a lelki kár még nincs elhárítva.

Az önmagukat kutatóknak nevező megfigyelők azonban, akik áldozataikat az ismeretlen területekre hajszolják, az ilyen veszélyes kísérletek közben a legtöbb esetben jó földi fedezékben, testük és nappali tudatuk védelme alatt állnak.

Ritkán esik meg, hogy egyidejűleg ők is osztoznak a kísérleti személyek veszélyeiben, hogy tehát azok őket is azonnal elérik. Ám azután földi halálukkor, a finomanyagú világba való átlépésükkor, az áldozatokkal való összeláncolódásuk által mindenképpen oda kell menniük, ahová azok esetlegesen elragadtattak, hogy majd csak velük együtt tudjanak lassan újra felemelkedni.

A lélek egy más területre való mesterséges áthajszolását nem kell mindig úgy érteni, hogy a lélek kilép a testből és onnét egy másik régióba lebeg el. A legtöbb esetben nyugodtan a testben marad. A magnetikus vagy hipnotikus alvás által csupán természetellenesen érzékennyé teszik, úgy, hogy sokkal finomabb áramlatokra és befolyásokra reagál, mint ahogyan az természetes állapotában lehetséges lenne. Magától értetődő, hogy ebben a természetellenes állapotban a lélek nincs ereje teljében, amellyel egyébként rendelkezne, ha benső fejlődéséből adódóan önmaga jutott volna el idáig, és ezáltal ezen az új, kifinomultabb talajon szilárdan és biztosan állna, minden hatással szemben az azzal megegyező nagyságú erőt tanúsítva. Az egészséges, teljes életerő e hiányából a mesterkéltség által olyan egyenlőtlenség keletkezik, amelynek zavarokat kell maga után vonnia. Ennek az a következménye, hogy minden intuíció zavarossá válik, miáltal az illető személy torzítottan fogja látni a valóságot.

A téves beszámolók és a számtalan tévedés okait ártó rásegítésük által mindig csak maguk a kutatók szolgáltatják. Innen ered az is, hogy az okkult területről származó sok „kutatott” dologban, amely már rendelkezésre áll, oly sok minden nem akar összhangba kerülni a szigorú logikával. Számtalan tévedést tartalmaznak, melyeket eddig még nem tudtak tévedésként felismerni.

Ezekkel a nyilvánvalóan téves utakkal abszolút semmi olyat nem érnek el, ami csak valamelyest is hasznot vagy áldást hozhatna az emberek számára.

A valóságban csupán olyasvalami hozhat hasznot az embereknek, ami felfelé segíti őket vagy legalább egy utat mutat hozzá. De ezeknél a kísérleteknél mindez már eleve és mindenkorra teljesen ki van zárva! Azonban mesterséges rásegítés által egy kutató néha végül mégis képes kiűzni a földi-durvaanyagú testéből egy érzékeny vagy mediális embert az ahhoz legközelebb található finomanyagú világba, de egy hajszálnyival sem magasabbra, mint oda, ahová ez az ember benső állapotának megfelelően amúgy is tartozik. Ellenkezőleg, mesterséges rásegítés által még oda sem képes eljuttatni, hanem mindig csak a minden földihez legközelebb lévő környezetbe.

Ez a földihez legközelebb lévő környezet azonban csupán mindazt a túlvilágit rejtheti, ami még szorosan a Földhöz kötődik, ami alacsonyrendűsége, vétke és szenvedélye által a Földhöz van láncolva.

Természetesen olykor-olykor valami jóval előrehaladottabb is fog átmenetileg ebben a környezetben tartózkodni. Ezt azonban nem lehet mindig elvárni. Magasabb rendű nem tartózkodhat ott már pusztán a természettörvényekből adódóan sem. Előbb fordulna ki sarkából a világ, vagy... egy emberben meg kellene lenni a Fény lehorgonyzásához szükséges alapzatnak!

De hogy ezt valamely kísérleti személyben vagy egy ekképpen tapogatózó kutatóban kellene keresni, aligha feltételezhető. Tehát megmarad minden kísérlet veszélye és értelmetlensége.

Az is biztos, hogy valami valóban magasabb nem képes egy magasan fejlett ember minden durvábbra tisztítóan ható jelenléte nélkül egy médium közelébe kerülni, s még kevésbé képes e médium által beszélni. Magasabb körökből eredő materializációk *(anyaggá válások) ugyanígy egyáltalán nem jönnek számításba, legkevésbé a kedvelt különös kopogtatós, tárgymozgatós stb. játékok esetén. A szakadék túlságosan nagy ahhoz, hogy minden további nélkül át lehetne hidalni.

Mindezeket a dolgokat egy médium jelenléte ellenére is csak olyan túlvilágiak vihetik véghez, akik még nagyon szorosan kötődnek az anyaghoz. Ha ez másként is lehetséges lenne, tehát, hogy valami magasabb ily könnyen kapcsolatba léphetne az emberiséggel, akkor Krisztusnak voltaképpen egyáltalán nem kellett volna emberré válnia, hanem küldetését teljesíthette volna e nélkül az áldozat nélkül is. *(Lásd 14. előadás: A Megváltó) A mai emberek azonban lelkileg biztosan nem magasabban fejlettebbek, mint Jézus földi idején, úgyhogy nem feltételezhető, hogy könnyebben lehetne kapcsolatot teremteni a Fénnyel, mint akkoriban.

A szellemtudósok persze azt mondják, hogy elsősorban azért a célért fáradoznak, hogy a túlvilági életet, főként a földi halál után folytatódó életet kimutassák, és hogy a jelenleg általánosan uralkodó kétkedés közepette nagyon erős és durva fegyverek, tehát földileg kézzelfogható bizonyítékok szükségesek ahhoz, hogy az ellenség védőállásain rést üssenek.

Ez az indoklás azonban nem mentség arra, hogy emberi lelkeket ily könnyelmű módon újra és újra kockára tegyenek! Ezenkívül egyáltalán nincs semmilyen kényszerítő szükség arra, hogy a rosszindulatú ellenfeleket feltétlenül meg akarják győzni! Hiszen ismert, hogy ezek akkor sem lennének hajlandóak hinni, ha közvetlenül a Mennyből érkezne egy angyal, hogy az Igazságot hirdesse nekik. Távozása után egyszerűen azt állítanák, hogy tömeg-hallucináció volt, nem pedig egy angyal, vagy valamilyen más kifogást találnának. S ha valami vagy valaki más jelenik meg, ami vagy aki földi marad, tehát nem tűnik el ismét, vagy nem válik láthatatlanná, akkor megint más kibúvók akadnak, éppen azért, mert ez a túlvilágban hinni nem akarók számára megint csak túl földi lenne. Attól sem rettennének vissza, hogy egy ilyen bizonyítékot csalásnak, egy ilyen embert pedig fantasztának, fanatikusnak vagy akár csalónak állítsanak be. Legyen az akár túl földi vagy nem földi, vagy akár mindkettő együtt, mindig lesz valami kivetnivalójuk és kételkednivalójuk. S ha már semmilyen más kiutat nem találnak, akkor mocskot szórnak, még erősebb támadásba lendülnek, és erőszakos cselekményektől sem riadnak vissza.

Ahhoz tehát, hogy ezeket meg lehessen győzni, nem szükségesek áldozatok! Még kevésbé azonban a sok úgynevezett követő számára. Ezek különös természetű gőgjükben azt képzelik, hogy a legtöbb esetben valamiféle zavaros és fantasztikus túlvilági életbe vetett hitük által bizonyos követelményeket támaszthatnak, hogy a maguk részéről valamit „meg kell látniuk” vagy „át kell élniük”. Vezetőiktől túlvilági jeleket várnak derekasságuk jutalmaként. Közben gyakorta egyenesen nevetségesen hatnak a számukra magától értetődő elvárások, melyekkel mindenfelé járnak-kelnek, éppen úgy a tudálékos, jóindulatúan elnéző mosoly voltaképpeni tudatlanságuk mutogatásaként. Méreg, ha ezeknek a tömegeknek még bemutató előadásokat is akarnak tartani; mivel oly sok mindent tudni vélnek, a kísérletek nem jelentenek számukra sokkal többet a szórakozás jól megérdemelt óráinál, melyek során túlvilágiaknak kell a varieté-művészeket alakítaniuk.

Most az egyszer azonban tekintsünk el a nagy kísérletektől, és vegyük szemügyre az olyan kisebbeket, mint az asztaltáncoltatás. Ezek egyáltalán nem olyan ártalmatlanok, mint ahogyan azt gondolják, hanem elképesztően könnyű elterjeszthetőségük miatt nagyon komoly veszélyt jelentenek!

Mindenkit óva kellene inteni tőlük! A tudó embereknek borzalommal kell elfordulniuk, amikor látják, mily könnyelműen bánnak ezekkel a dolgokkal. Mily sok követő igyekszik „tudását” különböző körökben bemutatni, azáltal hogy asztaltáncoltatással való kísérleteket kezdeményeznek, vagy családokba mosolyogva vagy titokzatos suttogás közepette bevezetik a szinte játszadozásba átcsapó, betűkkel és pohárral vagy valamilyen más segédeszközzel végzett gyakorlatot, ami a kéz laza rátétele esetén különböző betűk felé csúszik vagy vonzódik, így formálva szavakat. Mindez ijesztő gyorsasággal jószerével társasjátékká vált, amely nevetés, csúfolódás és néha kellemes borzongás közepette zajlik.

Így aztán naponta ülnek össze családi körben idősebb vagy fiatalabb hölgyek egy asztalocskánál, vagy akár egyedül is, kartonpapírra rajzolt betűk előtt, melyeket, ha lehetséges, még ráadásul egy egészen meghatározott formában kell felrajzolni, hogy a fantáziát izgató hókuszpókusz se hiányozzék, amely egyébként teljesen szükségtelen közben; hiszen a nélkül is menne, ha az illető személy csak valamelyest is hajlik rá. S számtalan ilyen ember van!

A modern szellemtudósok és az okkult egyesületek vezetői örülnek ennek, hiszen valódi szavak és mondatok jönnek létre közben, melyekre a gyakorló sem tudatosan, sem tudattalanul nem gondolt. Ennek meg kell győznie őt, és az „okkultizmus” követőinek számát gyarapítania.

Okkult irányzatok írásai utalnak erre, szónokok lépnek fel érdekében, segédeszközöket fabrikálnak és árusítanak, melyek megkönnyítik mindezt az ostobaságot, s így szinte az egész okkult világ a Sötétség serény segédjeként lép fel abban az őszinte meggyőződésben, hogy ezáltal a Fény papja!

Már egyedül ezek az esetek is bizonyítják azt a tökéletes tudatlanságot, ami az efféle okkult törekvésekben rejlik! Megmutatják, hogy mindezen emberek közül senki sem valóban látó! Nem szabad ellenbizonyítéknak tekinteni, ha valamilyen jó médium fejlődött ki olykor-olykor ezekből a kezdetekből, vagy sokkal inkább, ami helyesebb, ha egy jó médiumot kezdetben átmenetileg odavonzottak.

Azon kevés embernek, akik már előre erre vannak kijelölve, saját természetes fejlődésükben egy egészen más és gondosan minden fokozatot figyelemmel kísérő védelmük van, amelyben mások nem részesülnek. Ez a védelem azonban csupán természetes, saját fejlődés esetén hatásos, minden mesterséges rásegítés nélkül! Mert éppen csak minden természetes dologban rejlik magától értetődően védelem.

Mihelyt akár a legcsekélyebb rásegítés járul hozzá, legyen az az illető személy gyakorlatai által, vagy egy másik fél részéről magnetikus alvás vagy hipnózis által, akkor természetellenessé válik, és ezáltal nem illik többé teljesen a természetes törvényekbe, melyek egyedül képesek védelmet nyújtani. Ha ehhez még tudatlanság is társul, ahogyan az mostanság mindenütt megvan, akkor az végzetes. Az akarás egyedül sohasem fogja pótolni a képességet, ha cselekvésre kerül sor. De senki se lépje túl képessége határát.

Magától értetődően nincs kizárva, hogy a százezrek közül, akik e veszélyes játszadozásokkal foglalkoznak, néha egy ember valóban büntetlenül kerül ki belőle, és jó védelme van. Éppen így sokan csak oly módon károsodnak, hogy az földileg még nem válik észrevehetővé, és majd csak a túlvilágra való átlépés után kell hirtelen felismerniük, hogy tulajdonképpen micsoda ostobaságokat követtek el. Azonban sokan vannak olyanok is, akik máris földileg látható károkat szenvednek, még ha földi életük során sohasem jutnak a voltaképpeni ok felismerésére.

Ezért el kell immár magyarázni az ilyen játszadozások közben lejátszódó finomanyagú és szellemi folyamatokat. Éppen olyan egyszerű, mint minden a Teremtésben, és egyáltalán nem olyan bonyolult, de mégis megint nehezebb, mint ahogyan sokan gondolják.

A Föld mai állapotában, az emberiség akarása által a Sötétség lett úrrá minden anyagi felett. Tehát minden anyagiban mondhatni saját, számára jól ismert talajon áll, és ezáltal az anyagi világban képes teljesen kihatni. Ott tehát elemében van, számára ismerős terepen harcol. Ezáltal jelenleg minden anyagiban, tehát durvaanyagúban, fölényben van a Fénnyel szemben.

Ennek az a következménye, hogy a Sötétség ereje minden anyagiban erősebbé válik, mint a Fényé. Azonban az olyan jellegű játszadozásoknál, mint az asztaltáncoltatás stb., a Fény, azaz minden, ami magasztos, egyáltalán nem jön számításba. Legfeljebb rosszról, tehát sötétről, és jobbról, tehát világosabbról, beszélhetünk.

Ha tehát egy ember asztalt, poharat vagy egyáltalán bármilyen durvaanyagú tárgyat használ, akkor ezzel a Sötétség számára ismert küzdőtérre indul. Olyan terepre, amit minden sötét a sajátjának nevez. Az ember ezáltal már eleve egy olyan erőt enged át, amely ellen nem képes semmilyen megfelelő védelmet felmutatni.

Vegyünk egyszer szemügyre egy spiritiszta összejövetelt vagy akár csak egy társasjátékot az asztallal, és kövessük nyomon közben a szellemi vagy jobban mondva a finomanyagú folyamatokat.

Ha egy vagy több ember azzal a szándékkal lép egy asztalhoz, hogy azon keresztül túlvilágiakkal kerüljön kapcsolatba, akárcsak úgy, hogy azok kopogó hangokat adnak, vagy ami megszokottabb, hogy az asztalt mozgatják, hogy ezekből a jelekből szavakat lehessen formálni, akkor az anyaggal való kapcsolat által elsősorban sötétet fognak odavonzani, amely átveszi a megnyilvánulásokat. A túlvilágiak nagyon ügyesen és gyakran használnak hangzatos szavakat, az emberek számukra bizony könnyen olvasható gondolatait az azokban kifejezésre jutó kívánság szerint igyekeznek megválaszolni, komoly kérdésekben azonban azután mindig félrevezetik őket, s ha ez gyakran megtörténik, fokozatosan megpróbálják őket egyre erősebbé váló befolyásuk alá vonni, s így lassan, de biztosan lehúzni. Közben a félrevezetetteket nagyon ügyesen meghagyják abban a hitben, hogy azok felfelé haladnak.

Ha azonban talán rögtön az elején vagy valamilyen más alkalommal egy túlvilágra távozott rokon vagy barát jut szóhoz az asztalon keresztül, ami nagyon gyakran előfordul, akkor a megtévesztést még könnyebben véghez lehet vinni. Az emberek felismerik, hogy valóban egy bizonyos barátnak kell lennie annak, aki megnyilvánul, s erre azt fogják hinni, hogy mindig ő az, ha az asztalon keresztül bármilyen megnyilvánulás érkezik, és előidézőként az ismerős nevét említik.

De ez nem így van! Nemcsak, hogy az állandóan leselkedő Sötétség ügyesen felhasználja a nevet, hogy a félrevezetéseknek egy lehetőleg hihető külső látszatot kölcsönözzön és elnyerje a kérdezők bizalmát, hanem ráadásul oly messzire megy, hogy egy sötét szellem belevág egy a valódi barát által megkezdett mondat kellős közepébe, és azt szándékosan tévesen fejezi be. Ekkor az az alig ismert tény következik be, hogy egy gördülékenynek és folyamatosnak hangzó mondatot ketten alkottak. Először a valódi és talán egészen világos, tehát tisztább barát, azután pedig egy sötét rosszakaró, anélkül hogy a kérdező ebből bármit is észrevenne.

A következményeket könnyen el lehet képzelni. A bizalmat tápláló embert rászedik és hitében megrendítik. Az ellenfél a saját gúnyolódásának és kétkedésének megerősítésére használja fel a folyamatot, olykor heves támadásokra az egész ügy ellen. A valóságban azonban egyiküknek sincs igaza, ami csupán a még az egész területen meglévő tudatlanságra vezethető vissza.

A folyamat azonban a legnagyobb természetességgel játszódik le: ha egy világosabb, valódi barát van az asztalnál, hogy teljesítse a kérdező kívánságát s megnyilatkozzék, és odatolakodik egy sötét, akkor ennek a világosabbnak meg kell hátrálnia, mivel a sötétebb az asztal közvetítő anyagán keresztül nagyobb erőt képes kifejteni, mert jelenleg minden anyagi a Sötétség voltaképpeni területéhez tartozik.

A hibát az az ember követi el, aki anyagi eszközöket választ, s így már eleve egyenlőtlen terepet teremt. A sűrű, nehéz, tehát sötét, sűrűségében közelebb áll a durvaanyagú anyaghoz, mint a fényes, tiszta, könnyebb, és a szorosabb kapcsolat által nagyobb erőt képes kifejteni.

A másik oldalon azonban a világosabb is, amely még képes az anyagi dolgokon keresztül megnyilvánulni, szintúgy rendelkezik még mindig egy, az anyagot bizonyos mértékben megközelítő sűrűséggel, különben az anyaggal való kapcsolat bárminemű megnyilvánuláshoz többé egyáltalán nem lenne lehetséges. Ez önmagában az anyag megközelítését feltételezi, ami pedig maga után vonja a beszennyeződés lehetőségét, mihelyt az anyag által létrejön a kapcsolat a Sötétséggel. Hogy e veszélyt elkerülje, a világosabbnak nem marad más hátra, mint hogy gyorsan visszahúzódjon az anyagtól, tehát az asztaltól vagy valamilyen más segédeszköztől, mihelyt egy sötét nyúl az után, hogy kiiktassa a közvetítő elemet, amely hidat alkotna a természetes, elválasztó és ezáltal védelmező szakadék felett.

Ezután túlvilági értelemben nem kerülhető el, hogy ilyen esetekben az asztal által kísérletező ember ne legyen kiszolgáltatva az alacsonyabb befolyásoknak. Hiszen saját cselekedete által kétségtelenül nem is akart mást; a törvények nem ismerete ugyanis itt sem képes őt megvédeni.

E folyamatokkal sokak számára oly sok eddig megmagyarázhatatlan dolog tisztázódik majd, számtalan rejtélyes ellentmondás talál megoldásra, és remélhetőleg ezután sok ember fel is hagy az ilyen veszélyes játszadozással!

Ugyanilyen kimerítő módon lehetne ezután ismertetni minden más kísérlet veszélyeit is, melyek sokkal nagyobbak és fenyegetőbbek. De egyelőre legyen elegendő ezeknek a legáltalánosabb és legelterjedtebb eseteknek a bemutatása.

Csupán egy további veszélyt kell még megemlíteni. Effajta kérdésfeltevésekkel, a válaszok és a tanácsok elvárásával az emberek nagyon önállótlanná válnak és függőségbe kerülnek. Ez az ellenkezője annak, mint ami a földi élet értelme.

Ez az út minden irányba téves! Csupán kárt okoz, nem hasznot hoz. Olyan, mint a földön való mászás ott, ahol fennáll a veszély, hogy az ember állandóan undorító férgekkel találkozik, hogy erőit elpazarolja, s végül elbágyadva fekve marad az úton... a semmiért!

Ezzel a „kutatni akarással” azonban a túlvilágiaknak is nagy kárt okoznak!

Sok sötét szellemnek kínálnak így alkalmat, sőt ezáltal egyenesen kísértésbe viszik őket, hogy rossz dolgot vigyenek véghez, és új vétekkel terheljék magukat, amire különben nem lenne olyan könnyen lehetőségük. Másokat pedig a vágyak és a gondolatok általi folytonos kötöttség tart vissza felfelé törekvésüktől. Elfogulatlanul megfigyelve e kutatások természetét gyakran oly gyerekesen önfejűnek tűnik, olyannyira áthatja a legkíméletlenebb egoizmus, de közben olyannyira otromba is, hogy az embernek fejcsóválva kell feltennie magának a kérdést, hogyan lehetséges egyáltalán, hogy valaki a nyilvánosság előtt egy olyan terepet akar feltárni, amelyből ő maga egy tapodtat sem ismer igazán.

Az is helytelen, hogy az egész kutatás a széles nyilvánosság előtt zajlik. Ezáltal szabad utat teremtenek a fantasztáknak és a sarlatánoknak, *(fecsegőknek, csalóknak) és megnehezítik az emberiség számára, hogy bizalom ébredjen bennük.

Egyetlen dologban sem történt még ez. És minden kutatásnak, amelyet ma teljes sikerként ismernek el, korábban a keresés során számtalan balsikere volt. De a balsikereket nem osztották meg a nyilvánossággal! Az kifárad tőle, és idővel minden érdeklődését elveszíti. Ennek pedig az a következménye, hogy amikor végre megtalálják az Igazságot, az ellenállhatatlan, átütő erejű lelkesedésnek jórészt már eleve el kellett vesznie. Az emberiség többé nem képes egy olyan ujjongó örömre, amely mindenkit meggyőzve ragadna magával.

A téves utak felismerése során érkező visszahatások éles fegyverekké válnak sok ellenség kezében, akik emberek százezreiben idővel oly bizalmatlanságot ébreszthetnek, hogy azok a szerencsétlen emberek az Igazság fellépésekor azt többé nem akarják majd komolyan vizsgálni, pusztán az újabb csalódástól való félelem miatt! Befogják fülüket, amit különben nyitva tartottak volna, s így elszalasztják az utolsó időszakot, amely még alkalmat adhatna nekik arra, hogy a Fény felé emelkedjenek. Ezzel aztán a Sötétség újabb győzelmet aratott! Köszönet a kutatóknak járhat érte, akik a Sötétségnek ehhez kezet nyújtottak, s akik szívesen és büszkén vállalkoznak a modern szellemtudományok vezetésére!