38. Hit

A hit nem olyan, mint amilyennek azt az úgynevezett hívők többsége mutatja. A valódi hit csak akkor jön létre, amikor az ember Isten üzeneteinek tartalmát teljes egészében magáévá tette, és ezzel élő, természetes meggyőződésévé változtatta.

Isteni üzenetek Isten Igéje által, ahogy teremtése által is érkeznek. Minden Róla és az Ő akaratáról tanúskodik. Mihelyt az ember tudatosan át tudja élni teljes fejlődését és létét, érzése, gondolkodása és cselekvése Isten egyetlen örömteli igenlésévé válik. De azután hallgatni fog, nem beszél róla sokat, hanem olyan személyiséggé válik, aki Isten e csendes tiszteletével, amit az ember nevezhet Istenbe vetett bizalomnak is, szilárdan és biztosan áll az egész Teremtésben. Nem fog ábrándokat kergetni, nem fog eksztázisba esni, éppoly kevéssé fog a Földön csak a szellemiekben élni, hanem józanul és megújuló bátorsággal teljesíti földi teendőit is, és közben, ha megtámadják, a hideg észt is ügyesen, éles fegyverként használja fel a szükséges ellenállásra, természetesen anélkül, hogy közben igazságtalan lenne. Egyáltalán nem kell szótlanul tűrnie, ha valami igazságtalanság éri. Különben ezzel csak támogatná és erősítené a rosszat.

De nagyon sok olyan ember van, aki csak azt képzeli magáról, hogy hívő! Az ilyenek annak ellenére, hogy bensőleg elismerik Isten létezését és működését, félnek a kétkedők mosolyától. Kínos, kellemetlen számukra, s ha beszélgetnek róla, csendben, diplomatikus arckifejezéssel lépik át, és zavarukban magatartásukkal állandóan engedményeket tesznek a kétkedőknek. Ez nem hit; hanem Isten létezésének csak lélekben történő elismerése! Ezért a valóságban hazudnak Istenüknek, akihez titokban imádkoznak, és akitől ezért csupa jót várnak.

A kétkedőkkel szembeni hamis tapintat mentségéül nem lehet azt felhozni, hogy a „hívőknek” a dolog „túl szent és túl komoly” ahhoz, hogy azt kitegyék az esetleges gúnyolódásnak. Ezt szerénységnek sem lehet nevezni, hanem egyedül gyávaságnak! Mondjátok végre ki, hogy milyen szellemnek vagytok a gyermekei! Félelem nélkül álljatok minden ember elé, azzal a büszkeséggel, mely Isten gyermekeihez illő! Csak azután lesznek a kétkedők is végül arra kényszerítve, hogy fékezzék csupán bizonytalanságból származó gúnyukat. Most azonban e gúnyt sok „hívő” félelemmel teli magatartása csak még jobban növeli és táplálja.

Ezek az emberek saját magukat csapják be, mert a „hit” szónak teljesen más jelentést adtak, mint amit a szó követel. A hitnek elevennek kell lennie, ez azt jelenti, hogy még többé kell válnia, mint meggyőződéssé, tetté! A hit akkor vált tetté, amikor mindent áthatott, az ember teljes érzését, gondolkodását és cselekvését. Belülről kiindulva kell mindenben, ami az emberhez tartozik, nem tolakodóan, de érezhetővé és láthatóvá válnia, tehát magától értetődőnek kell lennie. Az embernek nem szabad a hitet sem álcaként, sem pajzsként csak úgy maga előtt tartania. Hanem mindennek, ami kívül érezhetővé válik, pusztán a benső szellemi mag természetes kisugárzásából kell következnie. Magyarul, az igaz hitnek olyan erőnek kell lennie, mely az ember szelleméből sugárzik ki, s ízig-vérig áthatja, és így egyetlen természetes magától értetődőséggé válik. Nincs benne semmi mesterkélt, semmi erőszakos, semmi elsajátított, csak élet!

Nézzétek meg a sok hívőt: azt állítják, hogy feltétlen hisznek a halál utáni életben, látszólag gondolataikat is eszerint alakítják. De ha alkalom kínálkozik arra, hogy az egyszerű mindennapi megfigyelésen túlmenő bizonyítékot kapjanak e túlvilági életről, akkor megrémülnek, vagy mélyen megrendülnek! Ezzel azonban éppen azt bizonyítják, hogy alapjában véve mégsem voltak annyira meggyőződve a túlvilági életről; különben egy ilyen alkalmi bizonyítéknak teljesen természetesnek kellene tűnnie. Tehát nem szabadna sem megrémülniük, sem különösebben megrendülniük. Ezen túl még számtalan olyan folyamat van, mely világosan felfedi, mily kevéssé hívők az úgynevezett hívők. A hit nem él bennük.