68. A tisztánlátás fajtái

Régóta habozok, hogy válaszoljak a tisztánlátásra vonatkozó különböző kérdésekre, mivel minden embernek, aki helyesen olvasta Grál-üzenetemet, mindent tudnia kell róla. Feltéve természetesen, hogy az Üzenetet nem úgy olvasta, mint egy regényt, hogy elüsse az időt, vagy nem előítéletekkel állt hozzá, hanem komolyan elmélyedt benne, és megérezte minden mondatának jelentőségét, mély értelmét már önmagában is, mint ahogy feltétlen hozzátartozását az egész Üzenethez, amire már neki kell törekednie, hogy kiderítse; mivel ennek ez a célja a kezdetektől fogva.

A szellemnek közben ébernek kell lennie. Ezáltal a felületes emberek önműködően ki fognak záródni.

Már többször elismételtem, hogy egy bizonyos jelleget mindig csak az azonos jelleg tudja felismerni. E jellegeken természetesen a Teremtés jellegei értendők.

Alulról felfelé haladva első a durvaanyagúság jellege, majd a finomanyagúság jellege következik, azután a lényszerűség jellege, és végül a szellemiség jellege. Minden egyes jelleg ismét csak több szintre osztódik, úgyhogy könnyen fennáll annak a veszélye, hogy a finom durvaanyagúság szintjeit össze lehet keverni a durva finomanyagúság szintjeivel. Az átmenetek alig észrevehetőek, melyek működésükben és történésükben nincsenek szorosan összekötve, hanem csupán egymásba nyúlnak.

Minden egyes szinten másfajta élet nyilvánul meg. Az embernek a Teremtés minden jellegéből, mely a szellemi világ alatt található, van egy burka. A mag szellemi. Minden burok egy testnek felel meg. Az ember tehát egy szellemi mag, mely a tudatosság fejlődésekor emberi formát ölt, s ez a forma, ahogy egyre fejlettebb lesz, és közelebb kerül a Fényhez, egyre eszményibbé válik, míg végül eléri a legtökéletesebb szépséget, míg a lefelé történő fejlődése esetén egyre inkább annak ellentétét, egészen a leggroteszkebb torzulásokig. Hogy elejét vegyem a tévedéseknek, szeretném külön hangsúlyozni, hogy a durvaanyagú burok vagy test nem csinálja végig e fejlődést. Csak rövid ideig kell együttműködnie, és ezért a durvaanyagú földi szinten csak egészen kevés változásnak van alárendelve.

A Földön, tehát a durvaanyagúságban, az ember egyszerre hordozza a Teremtés valamennyi jellegének burkát. A különböző jellegek minden burkának, azaz minden testnek megvannak a maga érzékszervei. A durvaanyagú szervek például csupán az azonos jellegben, tehát a durvaanyagú jellegben tudnak működni. Kifinomultabb fejlődés a legkedvezőbb esetben arra ad lehetőséget, hogy az ember elláthasson bizonyos fokig egészen a finom durvaanyagúságig.

Ezt a finom durvaanyagúságot az ezzel foglalkozó emberek „asztrálisnak” hívják, ami egy olyan fogalom, melyet még azok sem értenek igazán, akik az elnevezést létrehozták, s még kevésbé azok, akik utánuk használják. Ezt a fogalmi megnevezést fogom használni, mivel már ismert. Persze e név, mint az okkult kutatásokban általában, csak egyfajta gyűjtőnévként használatos mindannak a megnevezésére, amiről ugyan tudja és sejti az ember, hogy létezik, de még nem érti igazán, még kevésbé képes azt megmagyarázni. Az okkultisták egész eddig felállított tudni akarása nem több mint a tudatlanság maguk alkotta hatalmas útvesztője, az észbeli gondolkodásból adódó feltételezések romhalmaza, mellyel az ilyen dolgok elérhetetlenek. Ennek ellenére a sokat használt „asztrális” megnevezés mellett maradok. Amit az emberek azonban „asztrálisnak” látnak és vélnek, még egyáltalán nem tartozik a finomanyagúsághoz, hanem pusztán a finom durvaanyagúsághoz.

Azoknak a kutatóknak, akiknek gondolkodásmódját emberi elképzelések határozzák meg, e területeken még nem sikerült kijutniuk a durvaanyagúságból, hanem megmaradtak az Utóteremtés legalsóbb jellegeinél, és ezért csapnak olyan lármát lehetőleg „jól csengő” idegen szavakkal! Egyáltalán nem finomanyagú szemükkel látnak, hanem pusztán azzal az átmeneti érzékeléssel, mellyel durvaanyagú szemük képes a finomanyagúságot érzékelni. Ezt átmeneti vagy féllátásnak lehetne nevezni.

Ha tehát egy ember földi halálával leveti durvaanyagú testét, akkor természetesen leveti durvaanyagú érzékszerveit is, mert ezek csak az érintett burokhoz tartoznak. A földi halál tehát nem több mint a legkülső burok vagy ruha levetése, mely lehetővé tette a látást és tevékenykedést a durvaanyagúságban. E ruha levetése után azonnal az úgynevezett másvilágon, vagy jobban mondva, a finomanyagúság szintjein áll. Itt ismét csak a külső ruhájaként megmaradt finomanyagú testének érzékszerveivel tud dolgozni. Tehát finomanyagú testének szemével lát és annak fülével hall, stb.

Természetes, hogy amikor az emberi szellem belép a finomanyagúságba, meg kell tanulnia helyesen használnia a hirtelen cselekvésre kényszerült finomanyagú burkának érzékszerveit, mint egykor a durvaanyagú teste szerveit a durvaanyagúságban. Az eltérő jellegű anyagiságnak megfelelően, mely nem oly nehézkes, a szervek helyes használatának elsajátítása is gyorsabban, könnyebben történik. És így van ez minden további jelleggel.

Hogy a szellem könnyebben megszokja a különböző jellegeket, a közbenső szinteken az átmeneti vagy féllátás is megadatott neki. A durvaanyagú szem a test rendkívüli állapotából adódó bizonyos igénybevétel esetén képes sejtésszerűen bepillantani a durvaanyagúság és finomanyagúság közötti összekötőszintekre, míg tevékenysége kezdeti szakaszában a finomanyagú szem visszapillantva, féllátásával eléri azt a szintet is, ahol a finom durvaanyagúság találkozik a durva finomanyagúsággal. E féllátás bizonyos támaszt nyújt az emberi szellemnek, amikor átlép, hogy sohase érezze magát teljesen elveszettnek. Ez mindig így van két különböző jelleg határán. Arról, hogy a két különböző anyagi jelleg egymás mellett tudjon maradni, és ne keletkezzen közöttük szakadék, mivel sohasem tudnak összekeveredni, a lényszerű erőhullámok gondoskodnak, melyek mágneses vonzóképességük révén hatnak: összetartanak és összekötnek.

Ha az ember áthalad a finomanyagúság különböző szakaszain, és leveti finomanyagú testét, belép a lényszerűségbe. Ekkor legkülső burkaként lényszerű teste marad meg, s most ennek szemével kell látnia, és ennek fülével kell hallania, míg lehetővé nem válik számára, hogy levesse lényszerű burkát is, és beléphessen a szellem birodalmába. Csak itt lesz pusztán ő saját maga, burkok nélkül, és szellemi érzékszerveivel kell látnia, hallania, beszélnie stb.

Állításaimat az olvasóknak alaposan át kell gondolniuk, hogy helyes képet alkothassanak. A földileg elhalálozottak materializációi nem mások, mint olyan folyamatok, melyeknél a földileg elhalálozottak, akik finomanyagú testet hordoznak, a médium segítségével maguk köré vonják még a finom durvaanyagúság burkát is. Talán ez az egyedüli kivétel, amikor a mai földi emberek durvaanyagú szemükkel képesek tisztán látni a finom durvaanyagúságot, képesek azt más durvaanyagú érzékeikkel is érzékelni, mivel a médium vérének rendkívüli kisugárzása révén létrejön a finom durvaanyagúság kivételesen erős kötődése és így besűrűsödése. Láthatják és érezhetik, mivel minden finomsága ellenére még mindig az érzékszervek azonos jellegéről van szó, tehát durvaanyagúságról.

Az embernek tehát szem előtt kell tartania, hogy a durvaanyagúságot csak durvaanyagúsággal lehet „észlelni”, a finomanyagúságot csak finomanyagúsággal, a lényszerűséget csak lényszerűséggel, és a szellemiséget csak szellemivel. Közöttük nem jöhet létre keveredés.

Egy valami azonban lehetséges: a földi ember láthat durvaanyagú szemével, és már földi léte alatt is kinyithatja finomanyagú szemét, legalábbis időnként. Ez azt jelenti, hogy nem egy időben, hanem felváltva. Amikor finomanyagú szemével néz, akkor durvaanyagú szeme vagy teljesen, vagy részben nem működik, és fordítva. Sohasem lesz képes durvaanyagú szemével rendesen látni a finomanyagú dolgokat, éppoly kevéssé, mint finomanyagú szemével a durvaanyagú dolgokat. Ez lehetetlen. Ezzel ellentétes elképzelések csupán tévedéseken alapszanak, melyek a Teremtés törvényei ismeretének hiányából erednek. Illúziók, melyek rabul ejtik az ilyen embereket, amikor azt képzelik, hogy durvaanyagú szemükkel láthatják a finomanyagút, vagy finomanyagú szemükkel azt, ami szellemi.

Aki ezt helyesen átgondolja, megpróbálja világosan elképzelni, az felismeri, milyen leírhatatlan kavarodásnak kell jelenleg léteznie a tisztánlátás megítélésében, s addig egyenesen lehetetlen megbízható adatokat nyerni, amíg hiányzik a törvények ismerete, ami inspiráció vagy túlvilági közlések által a spiritiszta körökben nem történhet meg, mivel maguk az inspiráló, vagy a közléseket adó túlvilági lakók sem rendelkeznek átfogó tudással, mert mindegyiküknek mindig azon határokon belül kell mozognia, ahová mindenkori érettségi állapotával összhangban tartozik.

Valódi rendet az Utóteremtés csodálatos szövedékének a magyarázatában csak mindent átfogó tudás birtokában lehet tenni. Másként lehetetlen. Az emberek azonban jól ismert beteges tudálékosságukban sohasem ismernek el ilyesvalamit, hanem az útmutatásokhoz már eleve ellenségesen állnak hozzá.

Inkább peckesen tovább büszkélkednek szánalmas keresésükkel, és éppen ezért soha nem is tudnak egyező véleményre, vagy valamilyen valódi eredményre jutni. Ha csak egyszer képesek lennének emberi nagyságról tanúbizonyságot tenni, s önhittségüket legyőzve, előítéletek nélkül a Grál-üzenetet mint a világ magyarázatát valóban komolyan vennék, a tanulmányozás közben minden jobban-tudni-akarásukat félretennék, akkor hamarosan olyan távlatok nyílnának meg előttük, melyek logikus következtetésekkel világítanak meg minden érthetetlen történést, és nagy lendülettel egyengetik az utat az eddig ismeretlen felé.

De hiszen ismeretes, hogy éppen az önfejűség az igazi ostobaság és korlátoltság legcsalhatatlanabb jeleinek csak egyike. Mindezek az emberek nem sejtik, hogy éppen ezzel nyomják magukra abszolút alkalmatlanságuk bélyegét, mely már a közeljövőben égetni fogja őket, mint a szégyen pírja, és kizárja őket, mert többé nem lehet majd sem elrejteni, sem pedig letagadni.

A tisztánlátás megítélésekor alapként tudni kellene, hogy a tisztánlátó mikor, melyik szemével lát, azaz, melyik területhez tartoznak az általa látott dolgok, és mennyire fejlett ezen a területen. Csupán ezután lehet további következtetéseket levonni. Közben az ilyen vizsgálatokat vezető egyénnek feltétlenül teljesen tisztában kell lennie a különböző jellegek egyes szintjeivel, éppígy az ezeken belül megnyilvánuló különböző jellegű hatásokkal és tevékenységekkel. És ennek a betege a jelenkor, mivel éppen az olyan emberek képzelik magukról, hogy szakavatottak, akik egyáltalán semmit sem értenek.

Siralmas olvasni a füzetek és könyvek alakjában megjelentetett mindenféle okkult megfigyelésekről és kísérletekről szóló, többé vagy kevésbé logikátlan és alaptalan magyarázat-próbálkozásokkal tűzdelt kiadványok áradatát, melyekre az esetek zömében nagyképűen még a biztos tudás bélyegét is rásütik, holott általában nemcsak hogy távol állnak a tényektől, hanem ráadásul ezek ellenkezőjét nyújtják. És mily ellenségesen morajlik föl az ilyen bölcsek serege, ha eléjük tárják az Utóteremtés egyszerű szavakkal leírt, tényleg könnyen ellenőrizhető felépítését, melynek pontos ismerete nélkül egyáltalán semmit sem érthetnek meg. Az Ősteremtésről pedig egyáltalán ne is beszéljünk.

Aki meg akarja ítélni, vagy mi több, el akarja ítélni a tisztánlátókat, annak ismernie, de tényleg ismernie kell az egész Teremtést! Ameddig erre képtelen, addig inkább hallgasson. Éppoly kevéssé állíthatnak olyan dolgokat a tisztánlátás tényeinek buzgó hirdetői, melyeket a Teremtés pontos ismerete nélkül nem lehet igazolni. Olyan vészterhes tévedések terjedtek el a durvaanyagúságon kívül lejátszódó összes folyamatról, hogy ideje végre rendet és törvényszerűségeket vinni bele. Szerencsére nincs már messze az az óra, amikor a maga nemében komoly okkult területen egészséges nagytakarításra kerül sor a számtalan kimondottan nevetséges figura között, akik, mint köztudott, a legjobban kiáltoznak, és elméleteikkel a legerőszakosabbak. De sajnos éppen e szószátyár emberek vezettek már félre sok keresőt viselkedésükkel. A felelősség ezért nem fog elmaradni, és iszonyatos erővel hull majd vissza azokra, akik oly könnyelműen próbálták kezelni a legkomolyabb területeket, jóllehet ebből az így megtévesztett és eltérített embereknek kevés hasznuk lesz, mert ugyancsak saját maguknak kell viselniük annak a kárát, hogy oly könnyen hagyták magukat a téves nézetekkel elcsábítani. Általánosságban nyugodtan elmondható, hogy éppen az okkult területeken illetik még a szószátyárkodást átmenetileg a szép „kutatás” kifejezéssel, és ennek megfelelően a kutatók többsége pusztán szószátyár.

A tisztánlátók között tehát van olyan, aki a finom durvaanyagúságot látja, van, aki a finomanyagúságot, és van olyan, aki a lényszerűséget. Mindezt a mindenkori azonos jellegű szemével. A szellemi világnak a meglátása azonban zárva van az ember előtt, és ehhez különlegesen elhivatottnak kellene lennie valakinek, aki egy bizonyos cél érdekében ily kegyelemben részesül, és szellemi szemét már földi léte alatt ki tudja nyitni.

De a számtalan jelenkori tisztánlátók egyike sincs közöttük. A legtöbbjük csupán a finomanyagúság egyik szintjét képes látni, és csak idővel tud talán több szintet is átfogni. Tehát finomanyagú szemük nyílt ki. Csak ritkán fordul elő, hogy már a lényszerű test szeme is lát.

Ha tehát különleges földi folyamatok esetében, mint például bűnügyekben vagy máshol, egy tisztánlátó embert kell felhasználni az ügy tisztázásához, akkor az érintett személynek a következőket kell tudnia: a tisztánlátó finomanyagú szemével lát, ezért nem láthatja a ténylegesen lejátszódott durvaanyagú folyamatot. Minden durvaanyagú folyamatnak azonban vannak finomanyagú kísérőjelenségei, melyek azonos jellegűek, vagy legalább hasonlóak a durvaanyagú folyamathoz. A tisztánlátó a gyilkosság végrehajtásánál tehát látni fogja az ugyanabban az időben lejátszódott eseményeket, de nem a tényleges durvaanyagú történést, ami az igazságszolgáltatás számára a ma érvényes földi törvények szerint egyedül mérvadó. A finomanyagú történés azonban többé vagy kevésbé több részletében eltérhet a durvaanyagú történéstől. Ezért tehát téves elhamarkodottan a tisztánlátó csődjéről vagy téves látásáról beszélni.

Maradjunk a gyilkosságnál vagy egy rablásnál. Az eset felderítésére bevont tisztánlátó részben asztrálisan, részben finomanyagúlag lát. Asztrálisan, tehát a finom durvaanyagúságban látja a tett színhelyét, finomanyagúlag azonban a cselekményt magát. Ehhez járul még az, hogy közben különböző gondolati formákat is láthat, melyek a gyilkos, miként az áldozat vagy a rabló gondolati folyamatai révén keletkeztek. Az a vizsgálatot folytató egyén képességein múlik, hogy megkülönböztesse ezeket! Csak ekkor lesz az eredmény helyes. Azonban egyelőre még nem létezik olyan személy, aki rendelkezik azzal a képességgel, hogy lefolytasson egy ilyen vizsgálatot. Bármennyire groteszkül is hangzik, mivel a valóságban nem hasonlít az előző témához, mégis szeretnék egy jelentőségében kisebb, a rendőrkutya tevékenységében előforduló példát említeni, melyet a bűntények felderítésénél szintén használnak. Ilyen esetben a rendőrkutya-vezetőnek magától értetődően pontosan ismernie kell a kutya tevékenységének a jellegét, és közvetlenül együtt kell vele működnie, sőt közben nagyon tevékenynek kell lennie, mint azt a szakavatottak tudják. Elég a munkamódszert sokkal nemesebb formában elképzelni, s megkapjuk a vizsgálat vezetője és a tisztánlátó között a bűntények felderítése érdekében végzett együttműködés módját. A vizsgálat vezetőjének itt is az aktívan működő, és az éberen figyelve kombináló társnak kell lennie, aki a tevékenység legnagyobb részét magára vállalja, míg a tisztánlátó pusztán a passzívan dolgozó segéd marad. Az ilyen tevékenységet minden bíró esetében hosszú tanulmányozásnak kell megelőznie, mielőtt szabad lenne ilyen dolgokkal foglalkoznia. Ez sokkal nehezebb a jogtudományi tanulmányoknál.