79. Lehet-e az idős kor a szellemi felemelkedés akadálya?
Azt akarni, ami földi fogalmak szerint helyes, vagy azt akarni, ami jó, az gyakran nagy különbség! Ami földi fogalmak szerint helyes, az nem mindig jó is!
Az embernek ma már nem elég, hogy egyszerűen azt akarja, ami helyes! Valami ilyesmit az első megtestesülésekor tehetett. Ma több követeltetik meg tőle! Ha alaposan nem szánja el magát, hogy szellemileg végre tudatosan feljebb jusson, úgy mindenképpen elveszett. Az életkor nem akadályt jelent, hanem ösztönzést, mivel idős korban az átmenet órája láthatóan közeleg! Csak az általam már többször legádázabb ellenségként említett restség és kényelemszeretet az, mellyel az ilyen tétovázók terhelik magukat, és miatta pusztulnak el.
A szellemi csavargás, a lustaság és a kényelmes várakozás ideje lejárt. Rettenetes félelmetességgel és keménységgel fog csapás mérettetni az alvókra és lustálkodókra, hogy még a legsüketebb is felébred majd.
Előadásaim tanulmányozása azonban eleve megkívánja, hogy az ember fáradozzék, hogy a legerőteljesebben összeszedje magát, tehát szellemi elevenséget és teljes éberséget kíván! Csak akkor fog neki sikerülni elmélyednie szavaimban, és valóban meg is értenie.
Ez így van elrendelve! Visszautasítok minden szellemileg rest embert.
Ha azonban az emberekben hazájukból, a szellemi birodalomból még megvan az Igazság legalább egyetlen szikrája, melyet még nem temettek be, akkor az Igének meg kell szólítania őket, úgy kell hatnia rájuk, mint egy hívásnak, feltéve hogy felvállalják azt a fáradságot, hogy elfogulatlanul és a legnagyobb komolysággal elolvassák azt. De ha akkor sem éreznek benne semmit, ami visszhangra találna bennük, akkor a túlvilágon is aligha lesz lehetséges, hogy őket felébresszék, mivel ott sem kaphatnak semmi mást. Ott maradnak, ahová saját akaratuk által kerülnek. Senki sem fogja őket arra kényszeríteni, hogy elmozduljanak onnan, de nem is jutnak ki az anyagiságból a megfelelő időben, hogy megmentsék magukat a felbomlástól, tehát az örök kárhozattól.
A „hallani nem akarást”, természetesen magukkal viszik e Földről a finomanyagúságba, és ott sem fognak másként viselkedni, mint ahogyan itt tették. Hogyan lehet a kor akadály! Az örökkévalóság hívása az, mely az Ige révén szólítja őket, s melyet mégsem akarnak meghallani, mert így kényelmesebb. A kényelemszeretet azonban végül el fogja őket pusztítani, ha nem akarnak idejében megelevenedni. Maga a kérdés viszont nagyon világosan e kényelemszeretet mutatja. Sok ilyen ember van, akik bármilyen, valamelyest is elfogadható ürüggyel állandóan be akarják magukat csapni. A pelyvához tartoznak, melyet az eljövendő tisztító viharok nem erősítenek meg, hanem elsöpörnek, mert a tulajdonképpeni lét komolysága számára felhasználhatatlanok.
A Teremtőtől egyre újra időt kérnének, hogy meg tudják magukat gondolni, anélkül hogy valaha is felemelkednének, melynek során szellemileg össze kell szedniük magukat. Ezért nincs is értelme sokat foglalkozni velük. Az ilyen emberek örökösen csak akarnak cselekedni, ám valójában sohasem váltanak magukon valóra semmit. És ezért el is vesznek. — — — —