43. A keresztelés

Ha a gyermek keresztelését olyan pap végzi, aki azt pusztán hivatalbéli kötelességének tekinti, akkor a keresztelésnek semmi jelentősége sincs, sem hasznot nem hoz, sem kárt nem okoz. Egy felnőtt keresztelkedésénél ellenben a benső felkészültségének ereje és tisztasága, mely a keresztség befogadására irányul, hozzájárul ahhoz, hogy valóban nyer-e vagy sem valami szellemit.

Egy gyermek keresztelésénél csak a keresztelő hite jöhet számításba a cél megvalósulását szolgáló képességként. Mindenkor ennek ereje és tisztasága szerint nyer a gyermek a keresztség által egy bizonyos szellemi megerősítést, továbbá egy védőfalat a rossz áramlatok ellen.

A keresztelés olyan cselekedet, melyet nem minden földi egyházvezetőség által kinevezett ember tud hatásosan elvégezni. Ehhez olyan ember kell, aki kapcsolatban áll a Fénnyel. Csak az ilyen ember tudja közvetíteni a Fényt. Ezt a képességet azonban nem lehet megszerezni földi tanulmányokkal, sem egyházi felszentelés vagy hivatalba iktatás által. Egyáltalán semmi köze sincs a földi szokásokhoz, hanem kizárólag magának a Legmagasztosabbnak ajándéka.

Az így megajándékozott ezáltal elhivatottá válik! Nem sok ilyen ember van; mert az ajándék, mint előfeltételt, megkívánja a megfelelő talajt magában az emberben. Ha nincs meg benne ez az előfeltétel, akkor egy ilyen ember esetén nem lehet létrehozni a kapcsolatot a Fénnyel. Az olyan talajba, mely nincs föllazítva, vagy amely nem a Fény felé törekszik, a Fény nem tud leereszkedni, mert ez a folyamat is, mint minden más, szigorúan alá van vetve a mindenen átáramló őstörvényeknek.

Egy ilyen elhivatott ember azonban valóban képes szellemet és erőt közvetíteni, és ezáltal a keresztség azt az értéket nyeri el, amelyet szimbolikusan ki is fejez. Ennek ellenére mindig előnyben kell részesíteni azt, hogy a keresztségben csak azok részesüljenek, akik maguk is e cselekedet teljes tudatában vannak, és szívből vágynak rá. A keresztség tehát egy bizonyos érettséget kíván meg, és a keresztelkedő szabad akaratú kívánságát, továbbá keresztelőként egy erre elhivatott személyt, hogy valóban teljes értéke legyen.

Keresztelő János, akit még ma is minden keresztény egyház igazi elhivatottnak tekint, legnagyobb ellenségei éppen az írástudók és farizeusok voltak, akik akkor azt vélték, hogy leginkább ők hivatottak ennek megítélésére. Az akkori izraeli nép maga elhivatott volt. Ez nem kétséges. E nép körében kellett az Isten Fiának földi művét végbe vinnie. De ezzel a beteljesüléssel megszűnt az egész nép elhivatottsága. Új Izrael támad az új beteljesedésre. Ám János idejében az akkori Izrael még választott nép volt. Ennélfogva akkoriban e nép papjainak is a legelhivatottabbaknak kellett volna lenniük a keresztelésre. Ennek ellenére Keresztelő Jánosnak kellett eljönnie ahhoz, hogy egyetlen elhivatottként megkeresztelje Isten Fiát annak földi köntösében, amikor megkezdte tulajdonképpeni földi pályafutását. Ez az esemény szintén azt mutatja, hogy a földi hivatalba iktatásnak semmi köze sincs az Isten általi elhivatottsághoz. Isten nevében, tehát az Ő megbízásából végzett cselekedeteket azonban, mint amilyennek a keresztelésnek is lennie kell, csak elhivatottak végezhetnek eredményesen. Az elhivatott Keresztelő János, akit a választott nép egykori főpapjai nem ismertek el, „viperafajzatoknak” nevezte ellenségeit. Megtagadta tőlük a jogot, hogy elébe járuljanak.

Az egykor választott nép ugyanazon papjai magát az Isten Fiát sem ismerték fel, folyton üldözték és földi megsemmisítésén dolgoztak, mert náluknál hatalmasabb, és így terhes volt. Ha Krisztus ma új alakban az emberek közé lépne, akkor kétségtelenül ugyanazzal az elutasítással és ellenségeskedéssel találkozna, mint egykor. Ugyanaz történne azzal is, akit Ő küldene. Annál is inkább, mert az emberiség ma „fejlettebbnek” véli magát.

Nem csupán Keresztelő János egyetlen esetéből, hanem számtalan hasonló esetből egészen határozottan kitűnik, hogy a földi-egyházi felszentelés és hivatalba való iktatás – ami viszont mindig csak az „egyház szervezetéhez”, mint olyanhoz tartozik –, sohasem hozhat magasabb képességet a szellemi cselekedetekhez, ha erre az ember már nem maga elhivatott.

Helyesen szemlélve tehát az egyház képviselője által végzett keresztelés sem több mint egy vallási szervezet kötelékének az előzetes felvétele. Nem Istennél való felvétele, hanem egy egyházi-földi közösségbe való felvétel. A később történő konfirmációt és bérmálást csak e felvétel ismételt megerősítésének, és a közösségi szokások elérhetőségét szolgáló bővített engedélynek tekinthető. A pap „az egyház kijelölt szolgájaként” cselekszik, tehát pusztán földileg, mert az egyház és az Isten nem egy és ugyanaz.