30. Kötelesség és hűség
A KÖTELESSÉG teljesítését mindig is az ember legnemesebb erényének tartották. Minden népnél a legnagyobbra értékelték, nagyobbra még magánál az életnél is. Olyan értéket tulajdonítottak neki, hogy még az észemberek között is megőrizte első helyét, akiknek végül saját eszükön kívül, melynek rabszolgák módjára behódoltak, már semmi sem volt szent.
A kötelesség szükséges teljesítésének a tudata megmaradt, ezt még az ész uralma sem tudta megingatni. Ám a Sötétség mégis talált egy támadási pontot, és szétrágta a gyökereket. Itt is, mint mindenütt, a fogalmat ferdítette el. A kötelesség teljesítésének a gondolata megmaradt, de magukat a kötelességeket az ész szabta meg, és ennek következtében a Földhöz kötődtek, fércmunka, tökéletlenek lettek.
Ezért az már csak magától értetődő, hogy az érzésember gyakran nem tudja helyesnek elismerni a reá kirótt kötelességeket. Ellentétbe kerül önmagával. A kötelesség teljesítése számára is a legfőbb törvények egyikének számít, melyet az embernek teljesítenie kell, és ugyanakkor mégis azt kell mondania, hogy a reá kiszabott kötelességek teljesítésekor néha meggyőződése ellen cselekszik.
Ennek az a következménye, hogy az ilyen hozzáállás által nem csupán annak az embernek a bensőjében, aki így gyötrődik, hanem a finomanyagú világban is olyan alakzatok keletkeznek, melyek másoknál is elégedetlenséget és viszályt szülnek. Ennek következtében az akadékoskodás és elégedetlenség iránti vágy a legszélesebb körökre terjed át, melynek voltaképpeni okát senki sem képes megtalálni. Nem lehet felismerni, mivel a hatás a finomanyagúságból érkezik. Azok által az eleven alakzatok által, melyeket az érzésember a kötelesség teljesítésére való igyekezete és a másként cselekedni akaró érzése közötti benső ellentéttel alkot.
Ebben most változásnak kell bekövetkeznie, hogy orvosolódjék a baj. A kötelességnek és a benső meggyőződésnek mindig összhangban kell egymással lenniük. Hiba, ha az ember olyan kötelesség teljesítésekor teszi kockára életét, melyet bensőjében nem tud helyesnek elfogadni!
Minden áldozat csak akkor nyeri el igazi értékét, ha a meggyőződés összhangban van a kötelességgel. De ha az ember csak a kötelesség teljesítése miatt, meggyőződés nélkül kockáztatja életét, akkor megvásárolható zsoldossá alacsonyítja le magát, aki másnak a szolgálatában, mint az idegenlégiós, a pénzért harcol. Így az ilyen jellegű harc gyilkolássá válik!
De ha valaki meggyőződésből kockáztatja életét, akkor magában hordozza az ügy iránti szeretetet is, melyért, ahogy szabad akaratából döntött, harcolni fog.
És egyedül ennek van számára nagy értéke! Szeretetből kell tennie. Az ügyért érzett szeretetből! Ezáltal élővé válik a kötelesség, amit teljesít, és olyan magasztos értéket nyer, hogy teljesítését mindenek fölé helyezi.
Ezzel egészen magától válik el a kötelesség halott, merev teljesítése az élőtől. És csak az élőnek van szellemi értéke és hatása. Minden más csak a földi és észbeli célokat szolgálhatja és segítheti, és azt sem hosszú időre, hanem csak átmenetileg, mert egyedül az élő marad fenn tartósan.
Így válik a kötelesség teljesítése, mely meggyőződésből ered, valódi, szabad akaratból vállalt hűséggé és annak, aki végzi, magától értetődővé. Az ilyen ember nem akar és nem is tehet mást, nem botladozhat és nem bukhat el; hiszen a hűség számára igazi, szorosan kötődik hozzá, sőt mi több egy rész belőle, amit képtelen levetni.
A vak engedelmességnek, a kötelesség vak teljesítésének ezért éppoly kevés értéke van, mint a vak hitnek! Mindkettőből hiányzik az élet, mivel hiányzik belőlük a szeretet!
Egyedül ez alapján ismeri fel az ember azonnal a különbséget az igazi kötelességtudat és a csupán belé nevelt kötelességérzet között. Az egyik az érzésből fakad, a másikat viszont csak az ész fogja fel. Ezért a szeretet és a kötelesség nem állhat soha egymással szemben, hanem egységes egészet alkotnak akkor, amikor az ember valóban érzi őket, és belőlük virágzik ki a hűség.
Ahol hiányzik a szeretet, ott élet sincs, ott minden halott. Erre Krisztus már gyakran utalt. Ez benne rejlik a Teremtés őstörvényeiben, ezért kivétel nélkül érvényes az egész világra.
A kötelesség olyan teljesítését, mely az ember lelkéből szabadon, sugározva tör elő, és az olyat, melyet földi jutalomért végeznek, sosem lehet összetéveszteni egymással; könnyen fel lehet mindkettőt ismerni. Hagyjátok hát feltámadni magatokban az igazi hűséget, vagy maradjatok távol az olyan dolgoktól, ahol nem tudtok hűek maradni.
Hűség! Gyakran dicsőítik, és mégsem értették meg soha! A földi ember a hűség fogalmát is, mint mindent, a mélybe rángatta, szűk határok közé, merev formákba kényszerítette. Ami a hűség fogalmában hatalmas, szabad és szép, az kifejezéstelenné, rideggé vált. A természetes pedig kényszeredetté!
A hűség – a jelenlegi fogalmak szerint – megszűnt a lélek nemességéhez tartozni, jellemvonást csináltak belőle. Ég és föld a különbség! A hűség így lélektelen lett. Ahol szükség van rá, ott kötelességgé változott. Ezzel önállónak nyilvánították, saját lábán, teljesen önmagáért áll, és ezért… téves! Az emberi gondolkodásmód ezt is elferdítette és eltorzította.
A hűség nem valami önálló dolog, hanem csupán a szeretet tulajdonsága! Az igazi szereteté, mely mindent magába foglal. Hogy mindent magába foglal azonban nem azt jelenti, hogy az emberi felfogás szerint mindent egyidejűleg ölel fel, ami kifejezésre jut az ismert mondásban: „átöleli az egész világot”! Hogy mindent magába foglal, azt jelenti:
Mindenre tud irányulni! Úgy a személyes, mint a tárgyi dolgokra! Nem csak valami teljesen meghatározott dologhoz kötődik, nem egyoldalúnak rendeltetett.
Az igazi szeretet semmit nem zár ki, ami tiszta, vagy ami tisztán van tartva, mindegy, hogy személyekről vagy a hazáról, a munkáról vagy a természetről van szó. Ezt jelenti a mindent „magába foglal” kifejezés. És ennek az igazi szeretetnek a tulajdonsága a hűség, melyet éppoly kevéssé szabad kicsinek és földileg behatároltnak elképzelni, mint a szűziesség fogalmát.
Valódi hűség nincs szeretet nélkül, mint ahogy igaz szeretet sincs hűség nélkül. A mai földi ember azonban a kötelesség teljesítését nevezi hűségnek! Ez egy merev forma, melynél nem szükséges, hogy a lélek együtt rezdüljön vele. Ez téves. A hűség csak az igazi szeretet tulajdonsága, mely egybeolvad az igazságossággal, de semmi köze sincs a szerelemhez.
A hűség a szellem érzésrezgéseiben rejlik, ennek következtében a lélek tulajdonságává válik.
A jelen korban az ember kötelessége teljesítésekor gyakran szolgál lelkiismeretesen egy olyan másik embert, akit bensőleg meg kell vetnie. Ezt természetesen nem lehet hűségnek nevezni, hanem pusztán az elvállalt földi kötelességek teljesítése marad. Ez egy tisztán külső ügy, mely az embernek a kölcsönhatás révén szintén csak külsőleg hozhat hasznot, legyen ez a földi anyagiak vagy a földi tekintély terén.
Igaz hűség nem lehet ilyen esetekben jelen, mivel a hűség megkívánja, hogy a szeretettel együtt, szabad akaratból legyen felajánlva, melytől elválaszthatatlan. Ezért a hűség nem is képes egyedül hatni!
De ha az emberek igaz szeretetben élnének, úgy ahogy azt Isten akarja, már egyedül e körülmény hatékony segítséget nyújtana ahhoz, hogy az emberek között sok minden, sőt minden megváltozzék! Akkor nem létezhetne bensőleg megvetésre méltó ember, még kevesebben arathatnának sikert itt a Földön. Azonnal hatalmas tisztítást eredményezne.
Bensőleg megvetésre méltó emberek nem élveznének földi tiszteletet, hivatalokat sem tölthetnének be; hiszen pusztán az észbeli tudásnak nem szabad feljogosítania a hivatal gyakorlására!
Így azután a kötelesség teljesítése mindig feltétlen örömmé változna, minden munka élvezetté, mivel minden gondolatot, minden cselekedetet áthatna az igaz, Isten által megkívánt szeretet, és a megtéveszthetetlen igazságérzet mellett magával hozná a hűséget is. Azt a hűséget, mely – saját mivoltából kiindulva –, mint magától értetődőség változatlan marad, és ezt nem érdemnek tekinti, melyet meg kell jutalmazni.