54. Hála

„Köszönöm! Hálásan köszönöm!” Ezek olyan szavak, melyeket bizonyára már minden ember gyakran hallott. Oly sokféle árnyalattal mondták már ki, hogy nem lehet őket minden további nélkül egyetlen konkrét jellegbe sorolni, ahogy azt a szó értelme voltaképpen megkívánja.

Éppen itt veszik a szó értelmét csak a második vagy ráadásul a harmadik helyen figyelembe. Sokkal inkább a hangzás, a színezet az, mely a szavaknak értéket kölcsönöz vagy értéktelenségüket bizonyítja.

Sokszor, talán a legtöbb esetben, csak egy felszínes szokás kifejezése a társasági udvariasság köznapi formáiban. Olyan, mintha egyáltalán ki sem mondták volna, a szavak üres szólamok maradnak, melyek azok számára, akiknek szánták, inkább sértésnek számítanak, mintsem elismerésnek. Csak néha, de csak egészen ritkán érezhető közben egy olyan rezgés, melyet a lélek érzése hoz létre.

Nem kell hozzá túlságosan kifinomult hallás, hogy föl lehessen ismerni, hogyan is érti az ember, aki e szavakat mondja. Nem mindig van bennük valami jó; hiszen a lélek rezdülései ugyanazoknál a szavaknál nagyon különbözőek.

Kifejezésre juthat benne elégedetlenség vagy csalódottság, akár még irigység és gyűlölet is, megtévesztés és sok más rossz akarás. Gyakran élnek vissza a legkülönbözőbb módokon az igaz köszönet e szép szavaival, hogy gondosan takargassanak velük valami mást, hacsak nem üresek teljesen, és csupán azért mondták ki őket, hogy a jólneveltség és illem szerint vagy szokásból ki legyenek mondva.

Ezeket a szavakat általában azok mondják, akik hozzászoktak ahhoz, hogy valamit kapnak, akik állandóan használják, és mindenre mindig készenlétben tartják anélkül, hogy közben gondolkodnának, hasonlóan a mindenféle imaszövegek végtelen láncolatainak a mormolásához, melyekkel gyakran találkozni, melyek azonban érzés nélküli elcsépeltségükben csak sértik Isten szentségét és hatalmasságát!

De terméketlen talajon növekvő gyönyörűséges virágokhoz hasonlóan feltűnően ragyognak a Teremtésben azok az esetek, amikor a szavakat valóban abban az értelemben használják, amit igyekeznek kifejezni, amikor tehát a lélek együtt rezdül a szó szerinti értelemmel, amikor a kimondott szavak valóban megmaradnak a lélek tiszta rezdülései kifejezésének, ahogyan mindig lennie kell, ha az ember szavakat mond ki!

Ha egyszer valóban belegondoltok, akkor minden érzés nélkül kimondott szónak vagy csak üres fecsegésnek kell lennie, amivel az ember idejét vesztegeti, amit másképpen kellene értékesítenie, vagy csak hamis akarást tartalmazhat, ha a szavak színlelnek valamit embertársai előtt, amit a beszélő nem érez. Sosem keletkezhet belőle egészséges, építő. Ezt megakadályozzák a törvények a Teremtésben.

Nincs ez másképpen, még ha nagyon szomorú is, és világosan mutatja mindazt a posványt, amit az emberek a finom durvaanyagúság területén halmoznak fel mindenféle fecsegésükkel, mely visszahat a földi létre, és melyet minden emberi léleknek át kell előbb vándorolnia, mielőtt beléphetne a fényesebb szintekre.

Sose feledjétek, hogy minden szavatok egy formát hoz létre, mely világosan mutatja érzésetek szembenállását a szavakkal, mindegy, hogy akarjátok-e vagy sem. Semmit sem változtathattok rajta. Fontoljátok ezt meg mindennél, amit mondotok. Még ha szerencsétekre csak könnyebb képződmények is, melyek gyorsan ismét szertefoszlanak, akkor is mindig fönnáll annak a veszélye, hogy a képződményekhez teljesen idegen forrásból hirtelen erő áramlik, mely megerősíti azokat, és az azonos jellegben besűrűsödnek, és olyan kihatásra jutnak, melynek végzetessé kell válnia.

Ezért igyekezzetek elérni, hogy kizárólag csak azt mondjátok, amivel együtt rezdül lelketek.

Úgy vélitek, hogy ez a Földön teljesen lehetetlen, mert különben a ma megszokotthoz képest túl keveset tudnátok mondani, és ez azzal fenyegetne, hogy az élet egyhangúvá és unalmassá válna, különösen a társasági élet óráiban. Sokan vannak, akik így gondolkodnak és félnek ettől.

Ám ha az ember gondolkodásával mégiscsak eljut odáig, akkor látni fogja, hogy földi idejéből eddig mennyinek kellett teljesen üresnek lennie, érték és ezért cél nélkül maradnia. Azután nem fog többé szomorkodni a hosszú órák ilyen tartalmatlansága miatt, éppen ellenkezőleg, a jövőben tartani fog tőlük.

Az olyan ember, akinek üres szavakkal kell igyekeznie idejét kitölteni, csak hogy embertársaival társasági kapcsolatot tartson fönn, az maga is üres, ahogy környezete is. Ám ezt ő maga nem fogja elismerni. Azzal fogja magát vigasztalni, hogy nem beszélhet mindig komoly dolgokról, hiszen így untatni fog másokat, röviden, csak a többieken múlik, hogy nem arról beszél, ami talán őt magát belülről mozgatja.

De ezzel valamit tettet. Hiszen ha embertársai valóban ilyenek volnának, ahogyan véli, akkor ez annak a bizonyítéka, hogy ő maga sem tud mást nyújtani, mivel környezetét, mellyel érintkezik, a vonzás által csak az azonos jelleg alakítja ki. Vagy környezete vonzotta őt magához lévén vele azonos jellegű. Mindkét oldalról ugyanaz. A népnyelvnek ebben is igaza van, amikor azt mondja: „Madarat tolláról, embert barátjáról!”

Az üres emberek, akik nem törekszenek életüknek igaz tartalmat adni, menekülni fognak az olyan emberek elől, akik szellemi értékeket hordoznak magukban.

Szellemi értékeket senki sem titkolhat el; hiszen a szellemnek a mozgás teremtéstörvényében teljesen természetszerűleg tevékenykednie kell, ha nincs az emberben betemetve, hanem még valóban eleven. Igyekszik megnyilvánulni, feltartóztathatatlanul, és az ilyen ember találni fog olyan embereket, akiknek a kiegyenlítésben szelleme működése által adni tud valamit, hogy azután ő is kapjon tőlük, legyen ez akár csak egy új ösztönzés, akár komolyan gondolt kérdések által.

Teljesen ki van zárva, hogy az unalomnak még marad helye! Ellenkezőleg, a napok ezután túlságosan rövidek lesznek, az idő sokkal gyorsabban telik, és nem elegendő arra, hogy ki lehessen tölteni mindazzal, amit a szellem adhat, ha valóban mozog!

Csak menjetek embertársaitokhoz, hallgassátok, hogy a sok-sok szó közül, amit mondanak, hánynak van említésre méltó tartalma; gyorsan és fáradság nélkül fel fogjátok ismerni, hogy szellemileg mennyire halott jelenleg az emberiség, az az emberiség, melynek bizony szellemileg kellene működnie, vagyis tartalmasan, építőn minden szavával, amit kimond, mivel a szellemiségből való! Ti magatok fosztottátok meg szavaitokat minden magasztos erőtől, melyet a Teremtés törvényében rejteniük kellett, azzal, hogy gondolkodásotok utolsó kifejezését tévesen használtátok föl. A beszédnek az ember számára hatalomnak és kardnak kell lennie, hogy támogassa és védje a harmóniát, de nem azért, hogy szenvedést és ellentétet terjesszen.

Aki szelleméből beszél, az nem tudja magát sok szóval kifejezni, s minden egyes szó tetté válik nála, mert az ilyen ember szavaiban rezeg, és e rezgés a kölcsönhatás törvényében beteljesülést hoz, mely az azonos jellegűek vonzásának törvénye révén valósul meg.

Ezért az embernek köszönete szavait sem szabad futólagosan elmondania; hiszen nem jelentenek köszönetet, ha nincs bennük lelki tartalom!

Hát nem úgy szól, mint egy örömóda, ha valaki boldog érzéssel mondja ki az egyszerű szavakat: „Köszönöm! Hálásan köszönöm!”

És ez több, a valóságban sokkal több; hiszen a megindult lélekből az ilyen köszönet ugyanakkor ima! Köszönet Istennek!

Minden ilyen esetben feltétlenül felfelé emelkednek a szavakba foglalt érzések, és a kölcsönhatásban visszaszáll az áldás az emberekre, vagy azokra, akik kiváltották ezeket az érzéseket, tehát azokra a helyekre, melyeknek az igaz köszönet szavai szólnak, ahová a szavak irányultak.

Ebben nyugszik az igazságos kiegyenlítés, mely az áldással teljesedik be, mely formát is ölt és földileg láthatóvá kell válnia.

De… az áldás nem mindenhol tud láthatóan kivirágozni; hiszen a folyamat egy valamit megkíván: Mindegy, hogy az ember, akinek az ilyen igaz hála szavai szólnak, mint tett, szeretettel kellett azt tennie, és azzal a szándékkal, hogy a másiknak örömöt szerezzen! Legyen ez csak valamilyen ajándék vagy valamilyen cselekedet, vagy csak egy valóban jó szándékú tanács.

Ha ez az előfeltétel az adományozóban nincs meg, akkor a felfelé emelkedő hála hatására a kölcsönhatás áldása nem talál talajra, melyben meg tudna kapaszkodni, és így minden ilyen esetben mégis el kell a jogos áldásnak maradnia, mert aki azt kapná, nem képes azt befogadni vagy felvenni!

Ebben olyan igazságosság rejlik, melyet a földi ember nem ismer, melyet csak az élőn és önműködően ható teremtéstörvények hordoznak magukban, melyek ebben rendíthetetlenek és befolyásolhatatlanok.

Így például az olyan ember, aki valamit számításból tesz, hogy vagy dicsőséget, vagy valami más kellemes hírnevet szerezzen magának, sosem nyerheti el a jótettéből érkező igaz áldást, mert nem hordozza magában az annak fogadásához törvényszerűen szükséges alapokat. Legföljebb mulandó, halott és ezért csak átmeneti földi előnyt szerezhet, ám sosem Isten igaz jutalmát, melyet csak olyan ember kaphat meg, aki maga is Isten akaratának értelmében él a Teremtésben.

Még ha valaki milliókat ajándékozna is a szegényeknek, vagy ahogy az oly gyakran előfordul, áldozna a tudományokra, és közben hajtórugóként nincs meg benne az igaz szeretet, a lelki vágy ahhoz, hogy segítsen, akkor nem is kap érte Istentől jutalmat, mivel nem kaphat, mert az ilyen ember nem képes arra, hogy azt fölvegye, befogadja!

Az áldás ugyan a több igaz köszönet következményeként teljesen törvényszerűen felette van, leszállt reá, ám az ilyen ember saját hibájából adódóan mégsem képes részesedni belőle, mivel nem kínálja magában a talajt annak fogadására.

Az igaz hálánál a visszahatás minden esetben bekövetkezik. A kiváltott hatás mértéke azonban ismét törvényszerűen annak a léleknek a benső jellege szerint alakul, akinek az áldás érkezik a visszahatásban.

Annak, akinek az áldást fogadnia kellene, tehát maga tehet arról, ha ilyen áldás nem tud számára kialakulni, mivel bensőjében sincs meg a képesség arra, hogy azt a teremtéstörvények előírásai szerint felvegye, mivel ehhez hiányzik lelke helyes melegsége.

A köszönet szép szavait azonban nemcsak azok használják fel rosszul, akik kapják, hanem azok is teljesen elferdítik és eltorzítják a hála fogalmát, akik köszönetet mondanak.

Nem kevesen akadnak az emberek között olyanok, akik csak azért tesznek látszólag sok jót és nyújtanak segítséget, hogy hálát arassanak érte.

Hideg számítás van bennük, amikor adnak. Csak az ész okossága működik. Vannak olyanok is közöttük, akik ugyan az adott pillanatban érzésből nyújtanak segítséget, később azonban igyekeznek az egykori fogadót egyre e cselekedetre emlékeztetni, és egész életen át hálát várni el tőle!

Az ilyen emberek rosszabbak, mint a legrosszabb uzsorások. Nem rettennek vissza attól, hogy egy életen át rabszolgájukká tegyék azokat, akik valamikor valamilyen segítséget kaptak tőlük.

Ezzel nem csupán az egykori segítség értékét semmisítik meg saját maguk előtt és saját maguk számára, hanem megbilincselik, és iszonyatos vétekkel terhelik magukat. Megvetésre méltó teremtmények, akik nem érdemlik meg, hogy akár még egy óránál tovább is lélegezzenek a Teremtésben, áldásait élvezzék, melyeket a Teremtő minden pillanattal újonnan biztosít. Ők a szolgálók leghűtlenebbjei, akiknek önmaguk által kell elvettetniük.

De éppen az ilyenek hivatkoznak földileg az erkölcsre, és az ilyeneket fogják a földi erkölcstanítók is pártolni, akik a hála kötelességéről mindig téves nézeteket igyekeznek hangzatos szavakkal támogatni, és ezzel valami olyat nevelni, ami a Teremtés őstörvényei szerint a legnagyobb erkölcstelenségek közé tartozik, és ami a jövőben meg is lesz semmisítve a Földön.

Akkor igazi segítségre való hajlandóság támad a lelkekben, valódi lelki és földi szükség esetén. Hasonlóképpen az igazi hála érzete is hálás szavakban fog rejleni, és ezzel biztosítja az egyensúlyt a teremtés Isten által akart harmóniájában, amelyben minden egyoldalúságot, mint zavarót és kaotikust, vagyis káros módon hátráltatót, ki kell zárni.

Így sokan ma erényként magasztalják a hálát, mások becsületbeli kötelességként! Egyoldalúan és a megértés hiányában jelentenek ki és terjesztenek könnyelműen olyan nézeteket, melyek már sok embernek okoztak súlyos szenvedést.

Ezért az embernek most végre tisztán kell látnia, hogy mi is tulajdonképpen a hála, mi hívja elő, és hogyan hat.

Akkor sok minden más lesz, és lehullik majd mind a rabszolgalánc, mely a hála téves nézetei által keletkezett. Az emberiség végre megszabadul ettől. Nem is sejtitek, hogy e megcsonkítással és a tiszta hálának az emberekre rákényszerített téves fogalmával micsoda baj telepedett a földi emberiségre, akár valami szemfedő az emberiség méltóságára és nemes, örömteli segíteni akarására! Megszámlálhatatlanul sok család fertőződött meg éppen ezzel, és szállítja vádoló áldozatait már évezredek óta.

Félre ezzel a tévhittel, amely minden nemes cselekedetet, mely magától értetődő az emberi méltóság számára, mélyen a sárba próbálja lerántani, tudatosan, szándékosan!

A hála nem erény! Nem szabad az erények közé sorolni, nem is kívánkozik közéjük. Hiszen minden erény Istentől van, és ezért határtalan.

Éppoly kevéssé szabad az igaz hálát valamilyen kötelességnek bélyegezni! Hiszen akkor nem tudja azt az életet, azt a melegséget kibontakoztatni magában, amire szüksége van, hogy a kölcsönhatásban elnyerje Isten áldását a Teremtésből!

A hála szorosan összefügg az örömmel! Maga is a tiszta öröm kifejeződése. Ahol tehát alapként nincs meg az öröm is, ahol nem az örömteli felindulás a köszönet oka, ott a hála kifejezését tévesen használják, ott visszaélnek vele!

Ilyen esetekben soha nem is lesz képes működésbe hozni azokat az erőket, melyeket az Isten Akarata szerinti teremtéstörvények szerint az igaz hála működésbe tud hozni. Az áldás elmarad. Helyére zavarodottságnak kell lépnie.

Ilyen visszaélést azonban majdnem mindenütt találni, ahol manapság az emberek a háláról, a köszönetről beszélnek.

A valóban átérzett köszönetnek Isten által megkívánt kiegyenlítő értéke van, mely a szükséges kiegyenlítés törvénye által ebben a Teremtésben ellenértéket közvetít annak, akit a hála megillet; hiszen a Teremtést csak a harmónia tudja fönntartani és támogatni, mely valamennyi őstörvényének a teljesítésében rejlik.

De ti, emberek, összekuszáljátok a törvények összes futó szálát. Azok helytelen alkalmazásával, téves megértésével. Ezért megnehezítitek magatoknak az igaz boldogság, a béke elérését. Szavaitokkal az esetek zömében képmutatók vagytok. Hát hogy várhatjátok, hogy ebből igazság és boldogság nyíljék számotokra? Hiszen mindig le kell aratnotok azt, amit elvetettetek.

Azt is mind, amit szavaitokkal vettek el és azzal, ahogyan a szavakat mondjátok! Ahogyan ti magatok viszonyultok e szavaitokhoz.

Semmi más nem keletkezhet belőle, erre emlékeznetek kell mindennél, amiről beszéltek!

Csak gondoljatok végig minden este még egyszer mindent, próbáljátok meg felismerni a szavak tartalmát, melyeket embertársaitokkal való érintkezésetek során a nap folyamán váltotok, s el fogtok szörnyedni azok üressége láttán! Még egyetlenegy nap sok-sok órájának tartalmatlansága miatt is! Kíséreljétek meg szépítgetés nélkül végezni. Iszonyattal fogjátok majd látni, hogy mi mindennek kell számotokra is létrejönnie a Teremtésnek az Üzenetemből már jól ismert műhelyeiben, amikor önműködően kihat mindaz, ami érzésetekben, gondolkodásotokban, beszédetekben és cselekedeteitekben belőletek indul ki!

Vizsgáljátok meg magatokat komolyan, és mindent tisztességesen ismerjetek be. Sok mindenben meg fogtok e pillanattól változni.

Nem kell földi életetekben ezért szófukarnak lennetek, hogy a helyes úton járjatok. De beszédetekben kerülnötök kell a felületességet, ahogy az őszintétlenséget is, ami a földi ember beszédének nagyobbik része esetén megtalálható.

Hiszen úgy, ahogy azt a köszönet kifejezéseivel teszitek, úgy cselekedtek minden beszédetekkel, miközben ti magatok is azokat a pillanatokat értékelitek nagyra, tartotok komolynak és fennköltnek, jelentőségteljesnek, amikor szavaitokkal egy időben érzéseteket is adjátok!

Bár ez csak ritkán fordul elő, ám ennek mindig így kellene lennie! Oly sok ember tartja magát nagyon is okosnak és bölcsnek, sőt szellemileg kivételesen érett embernek, ha érti annak a módját, hogyan rejtse érzését és voltaképpeni akarását a szavak mögé, hogy embertársai az élénk társalgás ellenére sose láthassák igazi arcát.

Az ember ezt diplomatikusnak nevezi, megnyugtató kifejezésül e különleges keverékre, mely a rászedésben való jártasságból, képmutatásból, hamisságból áll és a mindig leselkedő mohóságból, hogy mások felfedezett gyengeségeinek a rovására magának teremtsen győzelmes előnyöket.

Ám a teremtéstörvény egyáltalán nem különbözteti meg, hogy minderre az ember személyesen saját magáért vagy csak az állam javáért vállalkozik. A cselekvés, az cselekvés, melynek ki kell váltania e törvények valamennyi hatását.

Aki ismeri a törvényeket és azok kihatásait, annak nem kell prófétának lennie ahhoz, hogy céltudatosan felismerje mindannak a végkifejletét, amit az egyes népek és a földi emberiség sorsa rejt; hiszen az egész emberiség sem képes arra, hogy ezen valamit elmozdítson vagy elferdítsen!

Csak ha a felismerés révén még idejében másféleképpen cselekedett volna, és becsületesen követte volna a törvényeket, akkor még megpróbálhatott volna sok mindent meggyengíteni, hogy több zavaros dolgot megkönnyítsen magának. De ehhez már túl késő! Hiszen eddigi cselekedeteitek valamennyi kihatása már elindult felétek.

Ám minden nehézség a valóságban csak az áldást szolgálja. Kegyelem! Tisztulást hoz ott, ahol hamisság van, mely utolsó következményként most összeomlást eredményez, legyen ez az államban vagy a családban, magában a népben vagy a másokkal való érintkezésben; a végső nagy elszámolás korában vagyunk, mely az emberi hatalmi eszközök ereje felett uralkodik. Semmi sem tud belőle kilépni, vagy elrejtőzködni előle.

Már csak Isten törvényei beszélnek, melyek emberfeletti pontossággal és csalhatatlansággal önműködően hatnak ki mindenben, ami eddig történt; hiszen Isten Akaratából új erő hatolt beléjük, mely rendíthetetlen falakhoz hasonlóan, védelmezőn vagy pusztítón zárul az emberek köré, mindig aszerint, ahogyan majd maguk az emberek fognak hozzájuk viszonyulni.

A jövőben is azonos erővel, hosszú időre falakhoz hasonlóan fognak megmaradni minden körül, hogy soha többé ne lehessen olyan zavarodás, mint az korábban történt. Az emberek hamarosan rá lesznek kényszerítve arra, hogy saját üdvösségükért, saját megváltásukért, ha ez még lehetséges, csak az Isten által megkívánt formákban mozogjanak, míg végül maguk is újra tudatosan a helyes utakon fognak járni, melyek Isten akarata szerint valók.

Ezért nézzetek körül a saját házatok táján, emberek, tanuljatok meg szavaitokban rezegni, hogy semmit se mulasszatok el!