57. Legyen világosság!

Legyen világosság! Mennyire távol áll még az ember attól, hogy felfogja e hatalmas teremtői szavakat! Távol áll még a helyes akarástól is, hogy megtanulja érteni e folyamatot. Pedig már évezredek óta mindig újra és újra foglalkozik vele. De saját természete szerint. Nem akarja alázattal venni, tisztán fogadni a felismerés szikráját az Igazságból, hanem mindent csak ésszerűen maga akar kiokoskodni.

Minden tétel, melyet közben fölállít, feltétlenül meg akar tudni indokolni saját földi agya jellege és szükségszerűsége szerint. Ez teljesen helyes a földi dolgokra és mindarra nézve, ami a durvaanyagúsághoz tartozik, amelynek az agy is része, melyből az ész származik; hiszen az ész nem egyéb, mint a durvaanyagú felfogóképesség. Ezért azok az emberek is, akik csak az észnek rendelik alá magukat, és akik csak azt akarják jogosnak és helyesnek tekinteni, amit ésszerűen feltétlenül meg lehet indokolni, mind nagyon korlátoltak, és oldhatatlanul a durvaanyagúsághoz vannak kötve. De így a legmesszebbre távolodtak az igaz tudástól és a tudástól általában, jóllehet éppen ők képzelték magukról, hogy tudással rendelkeznek!

Ilyen szegényes képet mutat az egész tudomány, ha helyesen vizsgáljuk. Saját magát leszűkítve, görcsösen alacsonyan tartva, és félelemmel elutasítva mindent, amit nem lehet az annyira földhözkötött ész szűk korlátai közé kényszeríteni. Valóban félelemmel elutasítva, mivel e tudósok merevségük ellenére már nem tagadhatják le, hogy ez többet ad annál, mint amit a durvaanyagú agy jegyzékébe képesek besorolni, ami tehát így még feltétlenül a durvaanyagú szinthez tartozik, e hatalmas Teremtés legalsó határán található legkülsőbb nyúlványaihoz!

Aggodalmaskodásukban többen közülük mérgesen, ráadásul veszélyesen azok ellen fognak fordulni, akik nem engedik magukat e merevségbe burkolni, hanem többet várnak el az emberi szellemtől, és ezért nem csak a földhözkötött ésszel, hanem a szellemmel akarnak kutatni a durvaanyagú folyamatokon túl, úgy, ahogyan az méltó a még egészséges emberi szellemhez, és ahogyan e Teremtésben kötelessége marad.

Az észemberek mindenáron el akarják nyomni az éber szellemet. Így volt ez évezredeken át. És az egyre gyorsabban, túlnyomóan az észemberek révén terjeszkedő Sötétség, mint az ilyen durvaanyagú leszűkülés következménye, idővel létrehozta a talajt, a lehetőséget az ész földi hatalmának a kibontakoztatására.

Amit nem lehetett ésszerűen megokolni, azt megtámadták, ha lehetséges volt, nevetségessé tették, nehogy utat találjon és nyugtalaníthassa az észembereket.

A biztonság kedvéért bölcsességként próbálták terjeszteni, hogy minden, amit ésszel nem lehet megindokolni és bizonyítani, csak egy tarthatatlan elmélet része!

Az észemberek így felállított alapelve volt a büszkeségük, a fegyverük és a pajzsuk is az évezredek folyamán, sőt trónjuk, melynek most már a szellemi ébredés kezdetén össze kell omlania! A szellemi ébredés mutatja, hogy ez az alapelv teljesen téves volt, és határtalan arcátlansággal teljesen a fonákjára fordították, hogy így védelmezzék a földhözkötött korlátoltságot és tétlen alvásban tartsák az emberi szellemet.

Senki sem látta, hogy éppen ezen indoklásban ugyanakkor ott a bizonyíték is arra, hogy milyen messze kell lennie az észmunkának az igaz tudástól.

Törjétek át a szűk korlátokat, melyeket csak okosságból vontak meg számotokra, hogy ne legyetek képesek túlnőni az emberi ész fellengzős földi tudományoskodásán! Gyorsan megtanuljátok kiérezni, hogy éppen az, amit ésszerűen meg lehet indokolni, az elméletek közé tartozik, hiszen csak a földileg felépített elmélethez, mint építményhez, lehet megalapozott indokolást adni, az igaz tudáshoz sosem!

Tehát ez itt is éppen fordítva van, mint ahogy azt eddig állították. Most itt is mindennek újjá kell válnia, ahogyan azt az Úr megígérte az embereknek! –

Mindaz, amit ésszel meglehet indokolni, földi elmélet csupán! És erre támaszkodik a mai tudományoskodás, így mutatkozik előttünk. De ennek semmi köze sincs a tudományhoz, tehát az igaz tudáshoz! Vannak tudósok, akik a Teremtés őstörvényei szerint, tehát a valóság szerint, az emberi szellemek között a legkorlátoltabbak közé tartoznak, még ha nagy földi hírnevük is van, és az emberek nagyra tartják őket. Viszont magában a Teremtésben csak nevetséges szerepet játszanak. Ám többen közülük komoly veszélyt jelenthetnek e Föld emberi szellemei számára, mert téves, szűk utakra vezetik őket, melyeken a szellem sosem képes kibontakozni. Alacsonyan tartják, megpróbálják belekényszeríteni saját tudományoskodásukba, mely alapjában véve csak az ész talmi csillogásba burkolt földi korlátoltsága.

Ébredjetek föl és lépjetek ki a szűk korlátok közül, készítsetek helyet a magassági repüléshez, ti, emberi szellemek, akik nem arra vagytok teremtve, hogy csak a durvaanyagúságban tartózkodjatok, amit használnotok kell, de nem szabad hazátoknak tekintenetek.

A mai annyira felfordult korban szellemileg több földműves éberebb, és ezért a Teremtésben is értékesebb, mint egy tudós, aki teljes egészében elvesztette a tiszta érzést. Mély jelentőséggel bír, ha az ember száraz észmunkáról, vagy száraz tudományosságról beszél. Milyen gyakran találja el az érzés kifejezésével a legegyszerűbb ember is magabiztosan az igazat. A „száraz” kifejezés itt „élettelent”, tehát halottat jelent! Nincs benne élet. És a kijelentés igazságot hordoz magában.

Ezért a „Legyen világosság!” szent szavak értelmét az ember sosem fogja tudni eszével felfogni. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért gondolkodásában nem hagy neki nyugtot a „legyen”! Újra és újra megpróbál egy képet kialakítani magának róla, hogy rájöjjön a hogyanra. Mihelyt azonban tud a hogyanról, gyorsan szembe találja magát a miért? kérdéssel.

Végül azt is meg akarja még tudni, hogy egyáltalán miért hozta létre Isten a Teremtést! Ilyen az ember természete. De mindent maga szeretne megindokolni. Ám megindokolni sosem tudja! Hiszen a megindokoláshoz saját szelleme tevékenységét kellene használnia. Ez azonban a ma uralkodó, kifejezett észmunkánál egyáltalán nem tud tevékenykedni, mert túlságosan beszűkült, és csak a durvaanyagúsághoz kötődik, míg a Teremtés kezdete, mint ami teljesen más jellegű, oly végtelenül messze a durvaanyagúság felett található.

Az embernek mai felfogásával ezért még kilátása sem lenne arra, hogy ezt megsejtse, még akkor sem, ha magában hordozná ehhez a képességet. De erre nem képes. Az emberi szellem egyáltalán nem tud megindokolni ilyen magasságban zajló folyamatokat, mivel messze azon a ponton túl történnek, ahol az emberi szellem valamit „tudhat”, tehát képes valamit tudatosan felfogni!

Tehát az nem fordulhat elő, hogy meg fogja tudni indokolni. Ezért nincs is értelme, hogy az ember foglalkozni akarjon vele. Pusztán képekben kaphatja meg, ha igaz alázattal hajlandó arra, hogy befogadja a róla szóló tudást. „Tudni róla” természetesen nem magát a tudást jelenti, azt sosem kaphatja meg.

Ha tehát komoly, de alázatos vágyakozással meg akar róla valamit tudni, akkor azt képileg elképzelheti. Úgy fogom neki ábrázolni a folyamatot, ahogyan azt befogadni képes. Ahhoz, hogy azt az emberi szellem előtt teljes nagyságában kigöngyölítsem, még ha csak képileg is, ahhoz nem elegendőek azok a kifejezésmódok, melyek az emberi szellemnek a megértésre adattak. –

„Az élet” című előadásomban már elmagyaráztam, hogy Isten akaratának tettére, mely a „Legyen világosság!” szavakba van foglalva, hogyan lövelltek ki a sugarak az isteniség határán túlra, és hogyan kellett azután lefelé haladó irányban egyre jobban lehűlve kihatniuk, minek következtében a lehűléssel egyre jobban gyengülő feszítőerő vagy nyomás hatására fokozatosan különböző lények ébredhettek öntudatra, előbb érzésükben, majd ezután fokozatosan erősödve, kifelé irányuló tevékenységükben is. De jobb, ha inkább azt mondom, hogy a nyomás nem a lehűléssel csökken, hanem a lehűlés történik a csökkenő nyomás révén és csökkenő nyomásban.

Azt itt külön mondanom sem kell, hogy minden egyes lejátszódó folyamat, a lehűlésben történő minden legkisebb változás iszonyatosan nagy távokat és távolságokat ölel fel, melyek az emberi szellem számára ismét érthetetlenek és felfoghatatlanok.

Az akkori előadásomban beértem azzal, hogy egyszerűen azt mondjam, hogy a sugárzások az Akarat tette által kilökődtek az isteniség határán túlra. Magáról az Akarat tettéről nem beszéltem részletesebben.

Ma tovább akarok menni, és meg akarom magyarázni, hogy miért kellett a sugárzásoknak átlövellniük az isteni régió határán; hiszen a Teremtés fejlődésében minden csak azért történik, mert másképpen nem lehet, azaz szigorúan törvényszerű. –

A Szent Grál öröktől fogva Isten közvetlen kisugárzásának végpólusa volt. Ez egy edény, az utolsó, legkülsőbb pont, melyben összegyűlik a sugárzás, hogy visszaáramolva, egyre újra megújuljon. Körötte állt az isteni Grál-vár, szigorúan zárt, kifelé vezető kapukkal, hogy semmi se tudjon áthatolni, és így nem volt lehetőség a további lehűlésre. A „vének”, azaz az örökké változatlanok, akik az isteni sugárzási régió legkülsőbb határán léttudattal rendelkezhetnek, gondoskodnak mindenről s vigyáznak mindenre. –

Az embernek tehát, ha helyesen akarja követni leírásaimat, előbb tekintetbe kell vennie, hogy az isteniségben az akarat és a tett mindig egy és ugyanaz. Minden szót azonnal tett követ, vagy pontosabban mondva, minden szó önmagában véve máris tett, mert az isteni szó teremtői erővel bír, tehát közvetlenül tetté alakul. Épp így van a hatalmas szavak esetén is: „Legyen világosság!”

A Fény csak maga Isten! És az ő természetes kisugárzása hozza létre az isteni régiónak az emberi felfogás számára felmérhetetlen körét, melynek a legkülsőbb rögzülési pontja a Grál-vár, és az is volt örökkön örökké. Amikor tehát Isten azt akarta, hogy Fény legyen a közvetlen isteni kisugárzás határán túl is, akkor nem lehetett szó a sugarak valamiféle önkényes, egyszerű kiterjesztéséről, hanem ki kellett állítani a Fényt az isteni tökéletesség sugárzási határának legkülsőbb pontjára, hogy onnan sugározhassa be az eddig bevilágítatlant.

Isten tehát nem csak a „Legyen világosság!” szavakat mondta ki az emberi felfogás szerint, hanem ez egyidejűleg a tett egy folyamata is volt! Ez volt az a hatalmas esemény, amikor Imanuel egy része kiküldetett vagy kiszületett az isteniségből! Az Ősfény egy részének a kihelyezése, hogy az Isten közvetlen kisugárzásán kívül önműködően sugározzon, és világítson. A hatalmas Teremtés keletkezésének a kezdete pedig Imanuel egy része kiküldésével egyidejűleg fellépő következmény volt.

Imanuel tehát a Teremtés oka és kiindulási pólusa azáltal, hogy egy része kiküldetett. Ő Isten Akarata, mely elevenen hordozza magában a „Legyen világosság!” Igét, mely ő maga. Isten Akarata, a Teremtés eleven keresztje, mely körül kialakulhatott és ki kellett alakulnia a Teremtésnek. Ezért ő az Igazság is, valamint a Teremtés törvénye, mely általa és belőle alakulhatott ki!

Ő a híd az isteniségből kifelé, az út az Igazsághoz és az Élethez, a Teremtői forrás és az Erő, mely Istenből jön. –

Ez egy új kép, mely kibontakozik az emberiség előtt, és mely semmit sem ferdít el, hanem éppen hogy kiegyenesíti az emberi nézetekben azt, ami el lett ferdítve.

Most még megválaszolatlanul maradt a „miért” kérdés! Miért küldte ki Isten Imanuelt! Még ha az emberi szellemtől ez egy meglehetősen furcsa kérdés is, sőt vakmerő, akkor is meg akarom nektek magyarázni, mert oly sok földi ember érzi magát a Teremtés áldozatának azt képzelve, hogy Isten hibásan teremtette meg az embert, ha hibákat követhet el. Ez a vakmerőség ráadásul egészen odáig megy, hogy szemrehányást tesznek neki, amikor saját magukat igazolják, hogy Istennek bizony úgy kellett volna az embert megteremtenie, hogy sose tudjon helytelent gondolni, sem cselekedni, s ezzel elmaradhatott volna az ember bukása is. De egyedül az emberi szellem képessége a szabad döntésre okozta annak süllyedését és bukását! Ha mindig betartotta és követte volna a törvényeket a Teremtésben, akkor csak felemelkedés, boldogság és béke létezett volna számára; hiszen így akarják ezt a törvények. Ha nem tartja be a törvényeket, akkor természetesen beléjük ütközik, megbotlik és lezuhan. –

Az isteni tökéletesség szférájában egyedül csak az isteni élvezheti a tudatos létezés örömeit, melyeket Isten kisugárzása adományoz. A tiszták legtisztábbjai azok, akik formát ölthetnek a kisugárzásban, mint például az arkangyalok, majd még távolabb menve a kisugárzási régió legkülsőbb peremén azután a vének, akik a Grál-várban az isteniségen belül egyidejűleg a Grál őrzői.

Ezzel a kisugárzásból el lett vonva az, ami a legerőteljesebb, a leghatalmasabb benne! Ami fennmaradt, abból alakulnak ki azután az isteniségben az állati formák, a tájak és az épületek. Ezzel az utolsó maradvány jellege egyre jobban változik, de az iszonyatos nyomásban a legmagasabb feszültségnek van kitéve, amit Isten közelsége eredményez, jóllehet az ő messzeségének az emberi szellem számára még itt is felmérhetetlennek és felfoghatatlannak kell maradnia.

Ezekben az utolsó maradványokban, melyek a sugárzások nyúlványaiként és kimerült maradványaiként nem képesek az isteniségben megalakulni, és legkülsőbb határán csupán fényes felhőcskékként vonulnak és hullámzanak, jelen van a szellemiség is. Ez a magas nyomás alatt nem tud kibontakozni és tudatossá válni. De az ez iránti erős vágy benne rejlik a szellemiség egészében, és ez a vágy az, mely a folytonos hullámzásból, mely a határon nem tud szövődni és formát ölteni, úgy emelkedik föl, mint egy nagy kérés.

És az öntudatlan vágyban lakozó kérés volt az, melynek Isten nagy szeretetében engedett, melyet hagyott beteljesülni; hiszen a szellemiség vágyát követve csak az isteniség egészének határán kívül tudott kibontakozni, hogy részben tudatosan élvezze az isteni kisugárzások áldásait, bennük örömmel telve éljen, s építve egy olyan birodalmat hozzon saját maga létre, mely virágozva és harmóniában egy emlékművé válhat Isten tiszteletére, mint köszönet az ő jóságáért, mivel megadta minden szelleminek a lehetőséget arra, hogy a legszabadabban bontakoztassa és ezzel alakítsa ki minden kívánságát!

Isten kisugárzásainak jellege és törvényei szerint csak boldogságnak és örömnek kellett keletkeznie mindenki számára, aki belőlük tudatossá válik. Másképpen egyáltalán nem is lehetett, mert a Fény számára a Sötétség teljes mértékben idegen és érthetetlen.

Így e hatalmas tett Isten szeretetének az áldozata volt, aki csak azért választotta le és küldte ki Imanuel egy kis részét, hogy a szellemiség állandóan kérő vágyát a létezés tudatos élvezését biztosítsa.

Hogy azt elérje, a szellemiségnek át kellett lépnie az isteni zóna határát. Egy ilyen történésnek azonban csak az eleven Fény egy része nyithatta meg az utat, mivel az Ősfény vonzása olyan erős, hogy minden mást visszatartott a közvetlen sugárzási határon, és nem engedett tovább.

Hogy a szellemiség egészének a vágya teljesüljön, csak egy lehetőség volt: egy részének a kiküldése magából a Fényből! Csak ennek erejében, hídként használva e rész sugárzásának az útját, léphette át a szellemiség a határt az öntudatra ébredés felé.

De még ez sem volt elegendő, mivel a törvény szerint a Fény e kicsiny részét is visszavonzotta volna maga az Ősfény. Ezért a Fény e részét az isteni zóna határán kívül még rögzíteni kellett, máskülönben az ott található szellemiség úgyszólván teljesen elveszett volna.

Ha a szellemiség átlépte egyszer Isten közvetlen kisugárzásának határát, ami csak a Fény egy részének segítségével történhetett meg, akkor az egyre növekvő eltávolodással fellépő lehűlés által, és a részleges tudatossá válásban nem volt többé alávetve ezen eredeti vonzási erőnek, mivel a lehűlésben egy másféle jelleg keletkezett és ezzel egy elválasztó szakadék. Egyedül a Fény része, mint azonos jellegű az Ősfénnyel, maradt vele mindig összeköttetésben, és közvetlenül alávetve vonzási törvényének.

Így ennek az lett volna az elmaradhatatlan következménye, hogy az Ősfény ismét visszavonzotta volna a Fény e kiküldött részét, aminek magával kellett volna vonnia a kiküldés folytonos ismétlését, és ezzel a kegyelem tettének mindenkori megszakítását. Ezt meg kellett akadályozni, mert ha a Fény része visszamegy az Ősfényhez, a határon túlra, az isteni régióba, akkor a szellemiség a határon kívül azonnal magára maradna, és ezzel elveszítené támaszát, s erőutánpótlás nélkül nem is maradhatna életképes. Ez mindannak a hanyatlását jelentette volna, ami a határon kívül van.

Ezért az Ősfény, Isten, összekapcsolta az általa Imanuelből kiküldött részt az egész szellemiség legtisztább kivonatának egy részével, aminek segítségével megtörtént a Fény részének rögzítése mindazzal, ami a határon kívül található. Ez Isten Szeretetének a szellemiségért hozott áldozata, mely így tudatossá válhatott, és tudatos maradhatott.

A szellemiség és minden, ami belőle keletkezett, ezzel támaszra és az élet egy örök forrására talált az isteniség határán kívül, melyből folyamatosan fejlődni tudott. Ezzel együtt megépült a híd, mely egy leeresztett felvonóhídhoz hasonlított, és így a szellemiség állandóan megújulhatott és terjeszkedhetett.

Így vált Imanuel, mint „Legyen világosság”, a Teremtés számára kiindulóponttá, az élet folytonos áramává, a maggá, mely köré kialakulhatott az egész Teremtés.

Elsőként mint Alapteremtés, a tiszta szellemiség régiója, melyhez Imanuel közvetlenül alkotta a hidat. Így vált ő Isten kiszületett Fiává, akinek kisugárzásában öntudatra ébredhetett a tiszta szellemi világ. Tehát azzá a Fiúvá, melynek sugárzásában kifejlődhetett az Ősteremtés emberisége. Ez az eredete az Ember Fia névnek. Azzá a Fiúvá, mely közvetlenül az emberi szellemek felett áll, mivel ezek csak általa tudták önmagukat tudatossá fejleszteni.

Az Imanuelből való rész leválásának és kiküldésének a misztériumakor e rész, a törvényt követve, a Grál-várnak az isteni régióban található részében maradt, származásának megfelelően, mint a Szent Grál királya, s megnyitotta a kifelé vezető kaput, és ezzel megteremtette a hidat a szellemiség átjárására. Ő személyesen nem lépte át a határt. Csak sugárzásai mentek azon túlra az addig még Fény nélküli térbe.

Később, ahogy összekapcsolódott a tiszta szellemiséggel akkor, amikor a tiszta szellemi tudatossá vált, jött létre a tiszta szellemiségben Parszifal, aki Imanuelből származik, s egy kapocs által, pontosabban mondva eltéphetetlen sugárzás által, örökké Imanuelhez kapcsolódik. Az ember így képzelheti el ezt az összeköttetést: Ketten vannak, ám hatásukban mégis egyek! Imanuel része a Grál-vár isteni részében, az isteni régió legkülső határán még belül áll, és csak a hidat alkotja, mely általa áll nyitva a tiszta szellemiség felé, sőt benne magában van, Parszifal pedig a Grál-vár tiszta szellemi részében, mely a szellemiség tudatossá válásával és a hozzá kapcsolódó tájak és épületek megalakulásával jött létre. Mindkét személy elválaszthatatlanul össze van kapcsolva és egyetlen személyként hat, így egy és ugyanaz is!

Így hát az embernek úgy kellene és kell is elképzelnie Parszifalt, Imanuel egy részét a tiszta szellemiségben, mint egy megszületett és serdülő gyermeket, mivel ez a rész a teremtéshez tartozik, amelyben Isten törvényeinek formája már az első lehűlés során megváltozott, ami feltételezi a gyermekkort és a fejlődési időszakot, bár más értelemben, mint itt a földön. Maga a születés ott fent is éppen úgy más fajtájú, mint itt a földön a durvaanyagúságban, ahol időközben különböző lefelé vezető térségeken való átmenet által a törvények formái a további lehűlés során, és ennek eredményeként bizonyos visszamaradó fajok állandóan ismétlődő elkülönülése mindig további változásokhoz is vezet.

Parszifal egy sugárzás-kötelékkel Imanuellel van összeköttetésben, de egy másikkal ugyanakkor Elisabeth-tel is, a nőiség királynőjével az isteniségben, mint anyjával, és így alkotja a sugárzáskapcsolat által az állandó rögzítést.

Az Utóteremtés a tiszta szellemi ősteremtettek működése által jöhetett létre. A folyamat lefelé haladva mindig az Ősteremtésnek a folytonos ismétlése, még ha gyengébb is, ami az ennek megfelelő törvényeket követve zajlik, amikor a törvények mindenkori átalakulásával a megfelelő módon természetesen megváltozik a történés jellege is.

Az Utóteremtés számára Imanuel már nem nyújtott közvetlen kapcsolatot, mivel ez csak az Ősteremtés következményeként, a tiszta szellemiség akarásából fejlődött ki. De a folyamat alapjául szintúgy csak a szellemiség iránti szeretet szolgált, mely a tiszta szellemi birodalomban öntudatlanul maradva az öntudatossá válás felé irányuló azonos vágyat fejlesztett ki, mint korábban az ős-szellemiség az isteni régióban. A szellemiségnek azonban nem volt elegendő ereje ahhoz, hogy az Utóteremtésben közvetlenül és azonnal tudatossá válva alakuljon ki, ahogy erre az erősebb tiszta szellemiség képes volt.

Az Utóteremtésben a szellemiség utolsó lecsapódásának előbb lassan kellett fejlődnie a tiszta szellemi ősteremtettek befolyása alatt, mivel nem olyan erős, mint a tiszta szellemiség.

Mivel a lassan fejlődő emberi szellemek és azoknak az egyoldalúan nevelt ész által bekövetkezett bukása elsötétítette az Utóteremtést, beavatkozásnak kellett történnie. Hogy minden, amiben az emberiség hibázott, e segítséggel újra a helyére kerüljön, Parszifal Abdrushinban összekapcsolódott az anyagisággal. Abdrushin tehát a továbbvezetett közvetlen sugárzáskapcsolat révén Parszifal, valamint Imanuel is volt, aminek a megvalósítása hatalmas előkészületeket igényelt és nagy fáradtságba került. Az Utóteremtés az ő földi létezése által kaphatta meg újra a Fény megfelelő erejét a szellemiség egészének, és ezen továbbmenve az egész Utóteremtésnek a megtisztítására, erősítésére és megsegítésére.

De az Utóteremtés emberisége önfejűen szembefordult a Fénnyel, és önhittségében nem fogadta el azt, mivel nem törődött a törvényekkel a Teremtésben, és helyettük meg akarta tartani a saját maga felállította tételeit. Nem figyelt az Isten Fia küldetésére sem, akinek a világítélet előtt kellett segítséget hoznia.

Maga a világítélet egy természetes folyamat, és a Fénnyel való egyenes vonal megteremtésének a következménye, ami Parszifalnak a világrészeken át történő vándorlásával történt meg.

A Föld, mint a legkülsőbb határ a durvaanyagúságban, jelentette az út számára a fordulópontot, mivel néhány ember szellemi jellege által még alapot kínált a Fény rögzüléséhez, és ezért utolsó bolygóként meg lehet menteni, noha máris a Sötétség birodalmába tartozik. Ami még a Földnél is mélyebben fekszik, tehát amit még jobban körülfog a Sötétség, az átengedtetik a felbomlásnak, melybe bele kell esnie a Sötétség egészének, mindazzal, amit markában tart.

A Föld tehát a Fény utolsó erődítményévé vált a hozzá ellenségesen viszonyuló talajon. Ezért van most itt rögzítve a Fény végpontja. Ahogy napról napra egyre erősebben feszül a Fény működése háromságának a közvetlen vonala: Imanuel-Parszifal-Abdrushin, annál érezhetőbbé és láthatóbbá válik az erő kihatása az isteni akaratban, mely rendet teremt, és erőszakkal kiegyenesít mindent, amit az emberiség elhajlított, amíg még kiegyenesíthető. Annak, ami már nem hajlítható vissza egyenessé, el kell törnie. A Fény ereje sosem enged meg köztes átmenetet.

A világ előbb a Fény e vonalának egyenes feszülésében megremeg az isteni erőtől, majd az emberiség Abdrushinban felismeri Imanuelt!

Ilyen a folyamat teljes egyszerűségében. Szeretetből teljesíttetett valamennyi teremtmény vágya a tudatos átélés után, mely belülről hajtotta őket! De szeretetből azok iránt, akik a Teremtés természetes törvényeinek betartásával akarnak boldogságot és békét, minden megsemmisíttetik, ami zavarja benne a békét, mert érdemtelennek bizonyult arra, hogy szabad legyen öntudatra ébrednie. Ebben rejlik a joggal félt Világítélet! A nagy Világfordulat!

Az emberi szellemnek semmilyen joga sincs arra, hogy föltegye a kérdést a Teremtés „miértjéről”, hiszen ez követelés, melyet Isten iránt nem szabad támasztania, mivel szabad akaratú bűnbeesésével maga zárta el magát a bölcsességtől és a magasabb felismerés lehetőségétől!

Én azonban magyarázatot adtam, hogy elejét vegyem az észemberek értelmetlen képzelgéseinek, nehogy az emberi szellemek, akik komolyan törekednek az Igazságra, és készek azt alázattal magukba fogadni, hagyják magukat ilyen bűnös, istenkáromló önhittség által félrevezetni abban a pillanatban, amikor minden egyes teremtmény véglegesen dönt saját létezéséről és nem-létezéséről! –

Az igazán keresőknek sokat ad majd, hogy tudnak minderről; hiszen ti mind nem tehettek mást, mint hogy a törvényben éltek! Az élő törvényben!

Hogy vajon képesek vagytok-e ezt befogadni, az a ti dolgotok; hiszen ebben én sem segíthetek nektek. Az emberiség kérdezett, kért, és én válaszoltam azokra a dolgokra, melyek messze az emberi szellem megértésének a képességén túl húzódnak, melyek világnyi távolságokra teljesednek be tőle, az isteni igazságosság és isteni tökéletesség hajlíthatatlan pályáján futva. Alázattal hajoljon meg az ember!