7. A szellemi szintek I

Mindazok számára, akik már helyesen befogadták az Üzenetemet, és csak azok számára jött el most az idő, hogy a teremtés képét valamivel megint jobban kiszélesítsem, hogy az ő tudásuk ezáltal bővüljön róla.

Ezzel egy olyan magasabb tudásba lesztek beavatva, mely eddig nem adatott meg az embereknek, mert nem értették volna meg, mivel ennek befogadására szellemileg még túl készületlenek voltak. És ehhez az ismerethez az ember önmaga által sohasem juthatott el.

Ennek fentről kell adatni, áldásként a Fényből! Eddig már gyakran beszéltem az ősteremtettekről, akik az ősteremtésben, a tiszta szellemi birodalomban tevékenykednek.

A tiszta szellemi kifejezés helyett éppoljy jogosan használhattam volna a magas szellemi vagy a teljes szellemi kifejezést is, ugyanúgy jelölhettem volna a legmagasabb szelleminek is. Mindegyik helyes lett volna.

De a tiszta szellemi szót választottam tekintettel a legtisztább szellemségre, mely ott megformálódhatott. A szellemiségből ez a legtisztább, és így a legerősebb is, mely képes arra, hogy a Fény legnagyobb nyomása alatt, amilyet a szellemiség, mint szellemileg létező, egyáltalán elviselhet, teljesen tudatos legyen, és tudatát megőrizve működjön is.

Az öntudatosodással egy időben azután már maga a forma is létrejött, anélkül hogy először lassú megformálódáson ment volna át, ahogy ez e teremtés mélyebben fekvő, még jobban lehűlt, és így sűrűbb és lassúbb mozgásköreiben szükséges volt.

Miután a szellemiségből az, ami a legerősebb, ami a legtisztább, formát öltve azonnal kiválasztódhatott, és megmaradhatott az Isteni szint közvetlen közelében, annak erős vonzása által szilárdan megtartatva a Fény nyomásában, a többit ez a nyomás tovább hajtotta, mivel képtelen volt ellenállni és engednie kellett ennek a túl erős nyomásnak, mihelyt belőle az ami a legerősebb formává lett. Különböző fajtájú formává, mint az emberi, állati, növényi forma, a víz, a tűz, a levegő és a föld formája, mindez természetesen megmarad szelleminek.

A még messzebbre hajtott, megformálatlan szellemi jelleg a Fénytől távolabb kerülve még jobban lehűlhetett, és így ismét egy új világ keletkezett; mert a lehűlésben megformálódva most ismét kiválasztódhatott az, ami a szellemi maradékban ekkor a legerősebbnek számított, hogy tudatosként működjön ezen a lehűlt szinten.

Ennek a második szintnek azonban, úgy mint az elsőnek, a legfelsőbbnek, önmagában is sok fokozata van, melyek a tudatossá válás képességének gyorsasága szerint, amilyennel megformálódtak, jönnek létre.

A köztük lévő eltéréseket az azonos jellegben is még meglévő különbségek eredményezték, melyek a Fény közelségéből adódó nyomás elviselésének a többé vagy kevésbé erős képességében nyilvánulnak meg.

Vagyis még ebben is vannak finom eltérések. Ezért minden egyes konkrét azonos jellegű szint határain belül mégis van még számos kör, mely az adott szint legmagasabb pontjához közelebb áll, vagy csak tőle távolabb működhet.

Ezek gyakran alig észrevehető átmenetek, melyek ily módon megszakítás nélkül vonulnak át az egész teremtésen és csodálatos, teljességes kapcsolatot nyújtanak a Fény-erő átáramlása számára, lépcsőfokokat, ahogyan szintén nevezhetjük őket, melyeket azonban finomságuk ellenére felfelé haladva sosem lehet átlépni, amennyiben ehhez nem lett elérve az azonos jellegű minőség megfelelő ereje!

Ám a kifejlődött emberi szellemek, akikhez a földi emberek tartoznak, eredete nincs sem a fentebb említett első, sem pedig a második szellemi gyűjtőszinten, mert ők a szellemiség utolsó lecsapódásából származnak, mely nem hordoz magában annyi erőt, hogy tudatosan megformálódhasson a szellem második szintjén.

Ott sem volt képes magát megtartani, mivel még ezen a már távolabbi helyen sem tudott többé ellenállni a Fény nyomásának, miután  már kiválasztódott és megformálódott az a rész, mely ezen a második szinten erre képes volt. Így kellett a fönnmaradó résznek, mint utolsó lecsapódásnak, még tovább hátrálnia, ahol megvolt a még mélyebb lehűlés lehetősége.

De a szellemiség eme leggyengébb részének és utolsó lecsapódásának itt sem volt lehetséges, hogy magától tudatossá váljék, anélkül hogy erre külső ösztönzést kapott volna. Ezért csupán emberi szellemcsírák maradtak, melyek ugyan képesek a fejlődésre, és szellemi jellegük által erre él is bennük a vágy, de ahhoz nem elég erős, hogy önmaguktól felébredjenek, és így tudatossá válva megformálódjanak.

A növények, állatok és minden más szellemi fajtái itt ebben az utolsó lecsapódásban még megformálódhattak és gyönyörű benépesített térségeket hozhattak létre; mert ehhez nincs szükség a személyes tudatos én erejére, mint az emberi szellemiség teremtményeinél, akik csak a szellemiség egészen sajátos fajtájából jöhetnek létre, amely magában hordozza a saját akarást, ezzel tehát más szellemi fajtájú mint az, amelyből a növények és az állatok képesek megformálódni.

Vagyis ott van csak a földi emberi szellemnek, mint olyannak az eredete a hatalmas teremtésben, ott jött létre és ott is található a tökéletességig kifejlődött emberi szellemek paradicsoma is, vagyis az a szint, ahonnan valóban kiindultak, és a tökéletesedés után egyszersmind visszatérnek!

Föntről lefelé nézve ez a szint mérhetetlen mélységben fekszik, de a Földről felfelé tekintve mégis kimondhatatlan magasságban; mert messzire nyúlnak az anyagiságok szintjei, melyek az emberi szellemek fejlődésének színterei és működési térségei.

Az arravaló képtelenség, hogy önmaguktól föl tudjanak ébredni a szellemiség utolsó támaszpontjának e legkülsőbb, a Fénytől legtávolabbi helyén, arra készteti e szellemcsírákat, hogy követve a fejlődés iránti benső vágyukat még tovább vonuljanak, hogy az egyre távolabbi finom és durva anyagiságokon átvándorolva lassan a szellemi tudatosságig fejlődjenek, mivel ezek a súrlódások és ütköződések a maguk sűrűségével és nehézkedésével ehhez hozzájárulnak, és arra késztetik őket, hogy felébredjenek és megerősödjenek.

Ez a ti emberi szellemetek létrejövésének a hozzávetőleges képe.

Eddig mindig beszéltem az ősteremtettekről és a kifejlődöttekről, a teremtetteket azonban nem említettem! Az emberek számára ez túl sok lett volna, míg alaposan meg nem ismerik az Üzenetemet, vagy amíg valóban magukba nem fogadták; mert az egyszerű olvasás az Üzenet élő Igéjének esetében nem elegendő. Az éber szellemet igényel, és már kezdettől fogva feltétlenül a legnagyobb akarást a Fényhez való törekvésben.

Egyedül az ilyen komoly befogadóknak és kérőknek nyújtom e kibővített bepillantást a csodákkal teli teremtésbe, amely mint Isten műve világos nagyságában, a tökéletes és ezáltal rendíthetetlen önműködő törvények hatásával köröttetek található.

Eléggé kellemetlen tudni, hogy milyen méltatlanul, pusztulást hozó módon igyekszik a földi ember már évezredek óta korlátozni és elnyomni magában a legértékesebbet, ami tulajdonában van, sőt ami voltaképpen emberré teszi, vagyis a szellemet, úgy hogy a földi ember most már egyáltalán még beszélni is szégyell olyanról, ami szellemi, szégyell bevallani valamilyen szellemi átélést, ám egyenesen fájdalmas újra meg újra megélni azt, hogy az emberek ezt az önként kierőszakolt korlátoltságot hihetetlenül nevetségesen ható ostobaságukban még okosságnak, sőt tanultságnak tartják!

Itt csak egyetlen vigasz van: a tudás e dolgok fordulatáról, mely most már oly közel van, hogy azt senki sem sejti és nem is hinné, és annak a ténynek az ismerete, hogy ugyanezen emberek egy része majd szégyenkezve fog visszanézni a dicstelen tévelygés idejére, mely által nagyon eltávolodtak valódi emberi mivoltuktól és emberi méltóságuktól, míg az a másik rész aztán többé már szóba sem jön; mert többé már nem fog létezni.

Csak az erre való tekintettel megyek még tovább magyarázataimban. Mivel beszéltem az ősteremtettekről, nyilvánvaló volt, hogy még a teremtettekről is hírt kellene adnom; különben egyszerűen csak a teremtetteket és a kifejlődötteket említettem volna.

De még jobban föl akarom lebbenteni a fátylat az emberi szellem számára, miután egy nagyon tömör képet már adtam neki a Fény útjáról egészen őhozzá, amin különböző rögzítésekkel minden világos segítségnek végig kellett mennie, hogy végül e jelentéktelen földi emberek istenkáromló beképzeltségükben visszautasítsák és földileg meggyilkolják, ahogy ez eddig mindig történt.

Ezért reszkessetek, amikor Isten mindenhatósága most ítéletre hív titeket!

Habár már gyakran szálltak le hozzátok hírek a ma említett szintekről, de ti ezekből csak nyomorúságos töredékeket fogadtatok el, és saját emberi jellegetek szerint formáltátok meg őket, és így ezeket a közléseket csupán mint rosszul összezagyvált töredékeket lehet a legendákban és a versekben fellelni. Zavaros és a teremtés törvényei szerint lehetetlenül ábrázolt, a legkülönfélébb tisztán földi történésekkel átszőtt … amiből olyan keverék állt össze, ami számotokra magasztosnak tűnik, pedig az Igazsághoz képest nevetségesnek tűnik, és csak tudatlanságotok okán megbocsátható.

Az én Üzenetem előtt az emberek itt és ott már hallottak az ilyen szintek létezéséről, de nem tudták őket megkülönböztetni, mivel ezekről bármiféle valódi ismeret hiányzott, és ezért keletkeztek az emberi agyafúrtság szokásos beképzeltségében a leglehetetlenebb alkotások.

Így már érthető, hogy a komoly emberek fejüket csóválva tisztes távolságban tartották magukat ezektől, míg az álmodozók és a fantaszták között a leghajmeresztőbb tévelygések jöttek létre, teljesen eltekintve attól, hogy itt többnyire az a sok kicsi, a nagyzás megszállottai, igyekeztek fáradtság nélkül feljutni, hogy legalább egyszer kielégíthessék a fáradság nélküli érvényesülni akarás beteges hajlamát, mely náluk mindig fennáll!

Mindaz, ami ebből keletkezett, egy visszataszító, az emberi szellemek számára nagyon veszélyessé váló finomanyagú mocsár volt, mivel akadályozta, hogy az Igazságot befolyásolatlanul fogadhassák be, és így nem ismerték fel a helyes utat a fölemelkedéshez! A tétovázás azonban nagyon sok ember számára a pusztulást jelenti, mely elől egyébként megmenekülhetett volna.

De mindennek dacára ez végül mégis csak a saját és szabad akaratnak, valamint a szellem restségének következménye, melyet minden egyén maga hozott létre, aki így önmagát tartja vissza a felismeréstől, és az ítéletben mint szükségtelennek el kell pusztulnia az Isteni törvény szerint.

Aki csak egy kicsit is igyekszik, annak megérzése által nagyon korán egyértelműen fel kell ismernie e gondolatokban az Igazságot.

Vegyük a Parszifálról szóló mondát! Gondolatban e parányi Földről kiindulva próbál az ember Parszifál után kutatni és találni róla valamit, hogy feltárja e monda eredetét, keletkezését.

A földi költők talán földi személyekre gondoltak, akik külső ösztönzést adtak a költemények formájához, ám a szellemi elmélyülés révén munkájuk során mégis sok mindent tudtukon kívül olyan forrásból merítettek, amit maguk nem ismertek. Mivel azt végül ismét eszükkel csiszolgatták, és így próbálták földileg széppé és könnyen érthetővé tenni, az a kevés is, ami az ismeretlen szintekről eljuthatott hozzájuk, be lett szűkítve a durvaanyagúságba, meg lett kicsinyítve és össze lett zagyválva.

Nem érdemes ezt még egyszer külön elmagyarázni. Én a valóságot adom, és ebből minden ember azt veheti el a maga számára, amit szelleme képes befogadni.

Azonban már elöljáróban szükséges valamire rámutatni, ami sokaknak nem egy tévedést megvilágít, és azok számára, akiket be lehet avatni a magasabb tudásba, sok mindent megkönnyít, mivel így rögtön az elején áthidalhatnak minden tévedést, ami a Földön befészkelte magát.

Valóban létezik egy vár, ahol Amfortasz élt, és ahol egy ideig ő volt a legfőbb őr. Ebben a várban van egy edény, amit „Grálnak” neveznek, melyet a lovagok híven őriznek. Itt egykor Amfortasz valóban elbukott, és egy nagy Segítő lett megígérve.

De az nem a Földön volt, sem a Fény magasztos várában az ősteremtésben, ahol ez megtörtént.

A vár, ahonnan ide jött a kinyilatkoztatás, még ma is annak a szintnek a legmagasabb pontján található, ahol a teremtettek működési területe van. Ők legtisztább akarásukban és Isten imádásában csak a Fény várának utánzatát hozták létre, mely az ősteremtés legmagasabb pontjáról sugároz lefelé, és a szent Grál valódi váraként egyben a kimeneti kaput is képezi a sugárzás isteni szférájából.

Ebben a mélyebben fekvő utánzatban tevékenykedett és bukott el egykor Amfortasz, amikor alulmaradt Lucifer gonosz befolyásával szemben, aki a mélységekből felhuppant egészen őhozzá. Az ő hibája az volt, hogy ezt a befolyást követve egy rövid ideig átengedve magát a büszke lovagi élet kényelmes élvezetének.

Ezzel kilépett a saját szintjén szükséges mozgás egyensúlyából, melyre a Teremtés őstörvénye önműködően rákényszeríti azt, aki ugyanabban a magasságban akar maradni. Egy rövid időre nyugalmi állapotba került, és ezzel gátló rést hozott létre a Fény erejének áramlásában.

Bukása így elkerülhetetlen volt, és lerántotta őt. Ez a rés volt az a seb, amit viselt. A hűséges lovagság könyörgésére már korábban meg lett hirdetve a Tiszta segítő eljövetele, aki lépes megállítani a pusztulást.

És Parszifál teljesítette ezt az ígéretet miközben átvándorolt a Teremtés valamennyi világrészén, ahogy teljesített minden ígéretet, mely valaha is adatott az egész teremtés teremtményeinek. De a teljesítés nagyon különbözött attól, amit a költemények állítanak.

A teremtés ilyen ábrázolása itt is elhozza a teljes magyarázatot, és elválaszt mindent, ami eddig helytelen volt.

Ezek tehát csak  egy hír részei a Fényvár utánzatából, melyek el tudtak hatolni egészen e földi költők elmélyedt szelleméig, akik munkájuk közben befogadták azokat, de nem magából a fényes Grál-várból; hiszen ott lehetetlen lett volna Parszifált még csak hirdetni, mivel Parszifál volt az első a Teremtés egészében, és az most is, az egész Teremtés is csak belőle jöhetett létre. Ő Imanuelnek, Isten Szellemének egy része, a tiszta szellemiségben van lerögzítve, hogy megteremtse a tiszta szellemiséget.

Csak az ő fénysugárzásából jöttek létre az ősteremtettek, velük együtt a vár is és minden, ami megformálódott. Tehát nem lehetett senkinek sem még csak meghirdetve, mivel ő maga volt az első, és minden más csak őutána jöhetett létre. Rajta kívül soha senki nem volt a szent Grál királya!

Ezért teljesen magától értetődően annak a várnak, melyről a költő beszélt, mélyebben kellett lennie, mint a valódi Grál-várnak, mivel Parszifál aztán később még végigment a világon, hogy azt Lucifer gonosz befolyásától megszabadítsa, és őt magát leláncolja az ezer évig tartó Isteni birodalom végett az anyagiságban.

Így jutott el a teremtés összes részének átvándorlása közben abba a várba is, melyet a költemény tévesen ábrázol. Oda azonban úgy lépett be, mint a Szent Grál királya, aki ő a kezdetektől fogva, és aki örökké az is marad, mert ő maga a Fényből származik. Ám nem maradt ott, hanem Amfortasz helyébe kinevezett egy új legfőbb őrt az edény számára, melyet a szent Grál képmásaként tisztelnek.

A Szent Fényvárban, mely magát a Grált veszi körül, az egyik őr bukása teljesen lehetetlen, mivel ott mindig jelenlévő Parszifál, akiben magának a Fénynek egy lénytelen része van lerögzítve, mely Imanuelből lett levezetve Elisabeth Őskirálynő által Isten szavaival: Legyen Világosság!