7. A szellemi szintek I

MINDAZOK SZÁMÁRA, akik már helyesen befogadták Üzenetemet, egyedül azok számára akarom most a Teremtés képét valamivel még jobban kitágítani, hogy bővüljön róla tudásuk.

Ez egy olyan magasabb tudásba fog benneteket beavatni, mely eddig nem adatott meg az embereknek, mivel nem értették volna meg, és befogadására szellemileg túl éretlenek lettek volna. És ilyen felismerésekre az ember maga, önmagából kiindulva, sosem juthatott.

E tudás áldásként adatik a Fényből! Korábban már gyakran beszéltem az ősteremtettekről, melyek az Ősteremtésben, az Ős-szellemi Birodalomban tevékenykednek.

Az ős-szellemi kifejezés helyett éppúgy joggal használhattam volna a magas-szellemi vagy teljes szellemi kifejezést is, ám éppoly jól lehetett volna a legmagasabb szellemiségnek is nevezni. Mindegyik helyes lett volna.

De előnyben részesítettem az „ős-szellemi” szót. A szellemiségből ez a legerősebb, mely képes arra, hogy a Fény legnagyobb nyomása alatt, melyet a szellemiség, mint szellemi, egyáltalán elviselhet, teljesen tudatossá váljék, és tudatát megőrizve működjön.

Az öntudatossá válással egy időben azután maga a forma is létrejött, anélkül hogy előbb a keletkezés lassú folyamatára lett volna szükség, mint ahogy ez szükséges a Teremtés mélyebben fekvő, még jobban lehűlt, ennek következtében sűrűbb és lassúbb mozgásköreiben.

Miután a szellemiségből a legerősebb azonnal formát öltve le tudott oldódni, és megmaradt az isteni szint közvetlen közelében, annak erős vonzása által szilárdan megtartva a Fény nyomásában, a többit a nyomás tovább hajtotta, mivel képtelen volt ellenállni és engednie kellett a túl erős nyomásnak, miután a legerősebb már formát öltött belőle.

A még messzebbre kényszerített, kialakulatlan szellemi jelleg a Fénytől messzebbre kerülve képessé vált még jobban lehűlni, és így ismét egy új világ keletkezett; hiszen a lehűléssel a megmaradt szellemiségben ekkor a legerősebbnek számító jelleg formát öltve ismét leoldódott, hogy tudatossá válva ezen a még jobban lehűlt szinten működjék.

A második szintnek azonban, úgy mint az elsőnek, a legfelsőbbnek, sok fokozata van, melyek mindenkor a tudatossá válás képességének a gyorsasága szerint ‒ amellyel formát öltöttek ‒ jöttek létre.

Az ebben mutatkozó eltéréseket a még az azonos jellegben is meglévő különbségek eredményezik, melyek a Fény közelségéből adódó nyomás elviselésének a többé vagy kevésbé erős képességében nyilvánulnak meg.

Itt is vannak még tehát finom eltérések. Ezért minden egyes konkrét azonos jellegű szint határain belül mégis van még számtalan kör, mely az adott szint legmagasabb pontjához közel állva, vagy csak tőle távol tud működni.

Ez gyakran szinte észrevehetetlen átmeneteket eredményez, melyek így ebben a jellegben megszakítás nélkül vonulnak át az egész Teremtésen és csodálatos, a legteljesebb kapcsolatokat hozzák létre a fényerő átáramlása számára, lépcsőfokokat, ahogyan szintén nevezhetjük őket, melyeket azonban finomságuk ellenére felfelé haladva sosem lehet átlépni, ha az azonos jellegben nincs meg hozzá a megfelelő minőség ereje!

Ám a kifejlődött emberi szellemek eredete, melyekhez a földi emberek tartoznak, nincs sem a föntebb említett első, sem pedig a második szellemi gyűjtőszinten, mert ők a szellemiség legutolsó lecsapódásából származnak, mely nem hordoz magában elég erőt ahhoz, hogy tudatossá válva a szellem második szintjén formát tudjon ölteni.

Ott sem maradhatott, mivel még ezen a már messzebbre került helyen sem tudott ellenállni a Fény nyomásának, miután az a rész már leoldódott és formát öltött, mely ezen a második szinten képes volt erre. Ezért a fönnmaradó résznek, mint utolsó lecsapódásnak, még tovább, a lehűlés még alacsonyabb hőfokú lehetőségeibe kellett visszaszorulnia.

De itt is, mint a szellemiség leggyengébb része és utolsó lecsapódása, képtelen volt magától tudatossá válni, anélkül hogy erre külső ösztönzést ne kapjon. Ezért csupán emberi szellemcsírák maradtak, melyek ugyan képesek a fejlődésre, és szellemi jellegük által vágy is él bennük ezután, de nem elég erősek ahhoz, hogy saját magukból kiindulva felébredjenek, és így tudatossá válva formát öltsenek.

Csak itt van tehát a földi emberi szellemek eredete a hatalmas Teremtésben, itt keletkezett és itt is van a tökéletességig kifejlődött emberi szellemek Paradicsoma is, tehát voltaképpeni kiindulási pontjuk, és ugyanakkor a tökéletesség elérésével visszatérésük szintje is!

Föntről lefelé tekintve ez mérhetetlen mélységben van, de a Földről felfelé nézve mégis kimondhatatlan magasságban; hiszen messze nyúlnak az anyagiságok szintjei, melyek az emberi szellemek fejlődésének szinterei és működési területei.

A képtelenség arra, hogy önmaguktól föl tudjanak ébredni a szellemiség utolsó támaszpontjának e legkülsőbb, a Fénytől legmesszebbre került helyén, arra kényszeríti e szellemcsírákat, hogy követve benső vágyukat a fejlődésre, tovább vonuljanak, s az egyre messzebb fekvő finom és durva anyagiságokon át haladó vándorlásuk során lassan a szellemi tudatosságig fejlődjenek, mivel az anyagiságok sűrűségének és súlyának súrlódásai és ütköződései hozzájárulnak az ébredéshez és megerősödéshez, és egyben rá is kényszerítik őket.

Ez a ti emberi szellemetek keletkezésének a hozzávetőleges képe.

Csupán azoknak, akik ezt komolyan veszik és kérik, nyújtom a csodákkal teli Teremtésre nyíló látvány kiszélesítését, mely világos nagyságában, Isten műveként vesz körül benneteket a tökéletes, és ennek következtében rendíthetetlen önműködő törvényekkel.

Ehhez kell még később jönniük azoknak az önálló leírásoknak, melyek mindannak az eredetéről és keletkezéséről szólnak, ami a Teremtés valamennyi birodalmában, annak jellegével összhangban megtalálható, mint a növények, az állatok, a talaj, sziklák, tengerek, a levegő és a tűz stb., amit mi itt a Földön csak a legdurvább másolatnak tarthatunk, ahogy magukat a földi embereket is.

Ez egy végeláthatatlan terület, és mégsem szabad semminek sem tisztázatlannak maradnia, de mindenről majd csak a maga idején. Most előbb csak azt adom, amivel a földi ember egyenes vonalban áll kapcsolatban.

Eléggé kellemetlen tudni, hogy milyen méltatlanul, pusztulást hozón igyekszik a földi ember már évezredek óta leszűkíteni és elnyomni magában a legértékesebbet, ami tulajdonában van, sőt ami voltaképpen emberré teszi, a szellemet, úgy hogy a földi ember most már egyáltalán még beszélni is szégyell olyanról, ami szellemi, szégyelli átadni magát valamilyen szellemi átélésnek, ám egyre gyötrelmesebb lesz újra megélni azt, hogy az emberek az önként kierőszakolt korlátoltságot hihetetlenül nevetségesen ható ostobaságukban még okosságnak tartják, sőt tanultságnak tekintik!

Csak egyetlen vigasz van: a tudás e dolgok fordulatáról, mely már oly közeli, hogy azt senki sem sejtené s hinné el, és azon tény ismerete, hogy ugyanezen emberek egy része majd szégyenkezve fog visszanézni a becstelen tévelygés idejére, mely úgy eltávolította őket voltaképpeni emberi mivoltuktól és emberi méltóságuktól, míg másik részük pedig majd szóba sem kerül; hiszen nem fog többé létezni.

Csak ennek ismeretében folytatom magyarázataimat. –

De még jobban föl akarom lebbenteni a fátylat az emberi szellem előtt, miután egy nagyon tömör képet már adtam a Fény útjáról, le egészen hozzá, melyet a Fénynek minden segítség esetében különböző horgonyzási pontokon áthaladva meg kellett tennie, hogy végül e jelentéktelen földi emberek gyalázatos önhittségükkel visszautasítsák, ahogy ez eddig mindig történt.

Ugyan már gyakran érkeztek le hozzátok hírek a fenti szintekről, de ti csak nyomorúságos töredékeket fogadtatok be belőlük, és emberi jellegetek szerint formáltátok át őket, és így ezeket a híradásokat csupán mint durván eltorzult törmelékeket legendákban és versekben lehet megtalálni. Ábrázolásuk zavaros, a Teremtés törvényei szerint lehetetlen, és különböző, pusztán földi történések szövik át, … amiből olyan keverék állt össze, melyet fennköltnek hisztek, pedig az igazsághoz viszonyítva mégis nevetségesnek tűnik, és csak tudatlanságotok miatt lehet megbocsátani.

Már Üzenetem előtt hallottak az emberek időnként az ilyen szintek létezéséről, de nem tudták őket egymástól megkülönböztetni, és ezért keletkeztek az emberi „okosnak-lenni-akarás” veszedelmes önhittségében a leglehetetlenebb képződmények.

Meg lehet érteni, hogy a komoly emberek fejüket csóválva tisztes távolságban tartották magukat tőle, míg az álmodozók és a fantaszták között a legszörnyűbb zűrzavar keletkezett, arról nem is beszélve, hogy itt főként a sok kis akarnok próbálta fáradtság nélkül valamire vinni, hogy legalább egyszer ki tudja elégíteni a beteges, fáradtság nélküli érvényesülni akarás hajlamát, mely mindig jellemzi őket!

Mindaz, ami ebből keletkezett, egy visszataszító, az emberi szellemek számára nagyon veszélyes finomanyagú mocsár volt, mivel akadályozta, hogy az Igazságot befolyásolatlanul tudják befogadni és így felismerjék a helyes utat a fölemelkedéshez!

De mindennek dacára ez végül mégis a saját és szabad akarat dolga és a szellem restségének következménye, melyet minden egyes ember maga hozott létre, aki így önmagát tartja vissza a felismeréstől.

Aki csak egy kicsit is igyekszik, annak érzésével világosan fel kell ismernie a versekben az igazságot.

Vegyük csak példaként a Parsifalról szóló mondát! E parányi Földről kiindulva próbál az ember gondolkodásával Parsifal után kutatni, és találni róla valamit, hogy feltárja a monda eredetét, keletkezését.

Jóllehet a földi költők előtt földi személyek lebegtek, melyek külső ösztönzést adtak a költemény formájához, ám a szellemi elmélyülés révén munkájuk során mégis bizonyos dolgokat tudtukon kívül olyan forrásokból merítettek, melyeket maguk nem ismertek.

Mivel azt végül ismét eszükkel csiszolgatták, és így próbálgatták földileg széppé és könnyebben érthetővé tenni, azt a keveset is belekényszerítették a durvaanyagúságba, megkicsinyítették és eltorzították, ami az ismeretlen szintekről eljuthatott hozzájuk.

Nincs értelme ezt magyaráznom. A valóságot adom, és minden ember azt veheti el belőle a maga számára, amire szelleme képes.

Azonban szükséges néhány olyan dologra rámutatni még elöljáróban, aminek sokak esetén bizonyos tévedéseket kell tisztáznia, és azok számára, akiket magasabb tudásba lehet bevezetni, sok mindent megkönnyít, mivel így rögtön az elején át tudnak ugrani minden tévedést, ami befészkelte magát a Földön.

Valóban létezik egy vár, ahol egy bizonyos Amfortas élt, és egy ideig az őrök vezetője volt. Ebben a várban van egy edény, amit „Grálnak” neveznek, melyet a lovagok híven őriznek. Itt egykor Amfortas ténylegesen elbukott, és egy nagy segítő ígértetett meg.

De az, ahol ez történt, nem a Föld, és nem is az Ősteremtés magasztos Fényvára volt.

A vár, melyről itt adatik hír, még ma is egy olyan szint legmagasabb pontja, ahol a teremtetteknek a kifejlődöttek felé vezető működési területe van. Nekik legtisztább akarásukban és Isten imádásában csak egy utánzatuk van arról a Fényvárról, mely az Ősteremtésben a legmagasabb pontról sugároz lefelé, és mint a Szent Grál voltaképpeni vára, egyben a kijárati kaput alkotja az isteni sugárzás szférájából.

A vár e mélyebben található utánzatában tevékenykedett egykor Amfortas és bukott el, amikor nem tudott ellenállni Lucifer gonosz befolyásának. Azt a hibát követte el, hogy e befolyást követve megpróbálta magát egy rövid időre átadni a büszke lovagi élet kényelmes élvezetének.

Így kilépett saját szintje szükséges mozgásának egyensúlyából, melyre a Teremtés őstörvénye önműködően rákényszeríti azt, aki ugyanabban a magasságban akar maradni. Rövid időre nyugalmi állapotba került, és ezzel akadályozva hézagot teremtett a Fény erejének az átáramlásában.

Bukása így elkerülhetetlen volt, és ez rántotta le. A hézag a seb volt, melyet viselt. A hűséges lovagság könyörgésére meghirdettetett a segítő Tiszta Küldöttnek az eljövetele, aki megállíthatja a pusztulást.

És Parsifal teljesítette az ígéretet, amikor bevándorolta a Teremtés valamennyi részét, ahogy teljesít minden ígéretet, mely valaha az egész Teremtés teremtményeinek adatott. De a teljesítés egészen másmilyen volt, mint ahogy azt a költemények leírják.

A Teremtés ábrázolása ide is teljes világosságot hoz, és kizár minden eddigi téves dolgot.

Ezek tehát csak a Fényvár legalacsonyabban található utánzatából érkező hír részei, melyek el tudtak hatolni egészen e földi költők megnyílt szelleméig, akik munkájuk közben befogadták azokat, de nem egyenesen a fényes Grál-várból érkeztek; hiszen ott lehetetlen volt Parsifalt meghirdetni, hiszen Parsifal volt az Első a Teremtés egészében, és most is az, az egész Teremtés is csak általa keletkezhetett. Ő Imanuelnek, Isten szellemének egy része, az ős-szellemiségben van rögzítve, hogy megteremtse az ős-szellemiséget.

Az ő fényének a sugárzásából keletkeztek az ősteremtettek, velük együtt a vár is és minden, ami kialakult. Tehát nem lehetett megígérve senkinek sem, mivel ő volt az Első, és minden más csak utána jöhetett létre. Rajta kívül senki sem volt soha a Szent Grál királya!

Ezért teljesen magától értetődően annak a várnak, melyről a költők beszélnek, mélyebben kellett lennie, mint a tényleges Grál-várnak, mivel Parsifal később azután még végigsietett a világon, hogy megváltsa Lucifer gonosz befolyásától, és őt magát megkötözze Isten Országának ezer évére az anyagiságban.

Így jutott el a Teremtés összes részének az átvándorlása során abba a várba is, melyet a költemények tévesen ábrázolnak. Úgy vonult oda be, mint a Szent Grál királya, aki a kezdet kezdete óta, és az is marad mindörökre, mivel ő maga a Fényből származik. Nem maradt ott, hanem az edény számára, melyet úgy tisztelnek, mint a Szent Grál mását, Amfortas helyébe az őrök egy új vezetőjét helyezte.

A Szent Fényvárban, mely körülveszi az eredeti Grált, teljesen lehetetlen, hogy az őrök közül akár csak egyetlen is kudarcot valljon, mivel ott mindig jelen van Parsifal, akiben magának a Fénynek egy lénytelen része rögzül, mely Imanuelből Elisabeth Őskirálynőn keresztül lett levezetve, amikor elhangzott Isten Igéje: Legyen Világosság!

2011.
By: Fresh Joomla templates