40. Aki most nem akarja ismerni az én Igémet valami más miatt, azt én nem fogom ismerni szüksége órájában! (A név)

Aki most nem akarja ismerni az én Igémet! Ez a mondat nem figyelmeztetés, hanem ez egy csapás. Ez egy olyan csapás, ami élesen ütközik az emberi szellemek minden restségével és kényelmességével, önteltségével és mindent jobban tudni akarásával.

De mindaz, ami a megismerés iránti nem akarásban rejlik, nagyon széleskörű. Ez nem csak elutasítást, vagy mindent jobban tudni akarást jelent, hanem langyosságot, lustaságot vagy félénkséget is bármilyen okból. És azt, aki már elfogadta az Igét, és nem törekszik minden erejével arra, hogy életté alakítsa magában, aki beképzeltségében tétlenül ábrándozik az én Igém valamiféle birtoklásán, és elalvóban van, ahogy ezt sok egyházhoz hű hívő romlást hozó szokássá tette, azt ez a csapás ugyanolyan töretlen erővel találja el.

És amikor azt mondják: „Valami más miatt!”, eben is több rejlik, sokkal több, mint amit bármely felületes olvasó vagy hallgató ebben látni szeretne. Hiszen ez a néhány szó magába foglalja az összes, nem éppen kevés, emberi gyengeséget.

Már ez a szeretett hiúság is sok embert rávesz, hogy az adott pillanatban elnyomja az Igéhez való elkötelezettségét. Attól fél, hogy ezzel az emberek előtt feltárulkozik, vagy embertársai kinevetik. Kínos lenne számára, ha valaki más ajkán pusztán egy mosolyt látna.

Aztán gyávaságában belül menti magát és megnyugtatja azzal, hogy számára az Ige „túl szent”, semhogy gúnynak tegye ki.

Ez egész jó nyugtatószer a gyengék számára; azonban teljesen rossz minden esetben, mikor erre rákérdeznek. A válasz ügyes megkerülése vagy a kitérés előle ugyanaz, mint a megtagadás. Az erős erre mindig komoly, nyugodt és határozott választ ad, és az ilyen válasz sosem lesz nevetség tárgya, mivel a világos segítség elnyom bármilyen gúnykeltő ösztönzést.

Ha az erőszakos kérdező ezután sem hagy békét, akkor egy rövid és éles válasszal elutasítható anélkül, hogy az ember megtagadná saját meggyőződését, vagy azt félelemmel telve elnyomná.

A „valami más miatt” szavak nemcsak egy másik emberre vonatkoznak, hanem bármi másra is! Vagyis valami tárgyra is.

Vagyis a Szent Igét nem szabad megtagadni valami más személyre való tekintettel, legyen az szeretetből vagy félelemből, hasonlóképpen nem szabad elhanyagolni kényelmességből vagy a hivatás és a mindennapi munka kedvéért abban a hiszemben, hogy a munka után nyugalomra van szükség, vagy hogy a kikapcsolódás szükségesebb, mint a fárasztó tanulmány, vagy hogy a napi kenyérrel való törődés nem teszi lehetővé a lélek szükségszerű megnyitását, ahogy azt az Ige megköveteli.

Aztán mindez fellelhető ebben a „nem akarja ismerni az Igét valami más miatt”!

Most eljött az ideje az őszinte és bátor beismerésnek! Az egyenes kérdésekre való beismerésnek. Az Ige minden bizonnyal nem hordozható azok után, akik nem érdeklődnek iránta! Ez a rendelkezés érvényben marad, mivel része az emberek különválasztásának.

Azzal, hogy a szent Ige számára nem szabad senkit megnyerni, hogy nem szabad felkínálni vagy hordozni valaki után, érhető el, hogy minden egyénnek meg kell mutatnia, hogy valóban magában hordozza-e az Igazság utáni vágyat.

Ahol az ilyen belső vágy valóban jelen van, és nincs zavarossá téve vagy elnyomva észbeli önteltség és jobban tudni akarás által, ott a szellemi segítség oly erősen beavatkozik, hogy az ilyen személy minden esetben kapcsolatba kerül az én Igémmel a számára megfelelő időben, és így lehetőséget kap arra, hogy végső döntést hozzon saját útjáról.

Ám azok, akikben ilyen vágy nincs, már elítéltettek!

Ez a törvény automatikus működése, mely most feltartóztathatatlanul halad előre a földön is.

Ezért minden földi ember számára eljön most a szükség órája, amikor nagy szüksége lesz az Igére!

Én és az Ige egyek vagyunk! Aki tehát ismeri az én Igémet, az engem is ismer. Ehhez engem fizikailag látni nem szükséges; mert az ilyen ember szellemi kapcsolatra tesz szert velem, függetlenül attól, hogy ezt tudatosítja, vagy sem. Az olyan ember, aki elfogadta az én Igémet, ezzel engem is elfogadott és kötődik hozzám.

Ám aki ily módon kötődik, azt a sötétség nem hurcolhatja el. A sötétség nem tudja őt lerántani a bomlás térségeibe, ahová őt magát most a Fény nyomása letaszítja!

És ez a minden emberi szellem számára döntő pillanat lesz az ő szükségének órája!

Ha nem él szilárdan az Ige szerint, nem tudja megragadni azt a szálat, ami őt biztosan megtartaná, szelleme kötetlenül tovább fog bolyongani, hacsak közben nem csatlakozik teljesen a sötétséghez, és nem süllyed le vele az iszonyatba. Ilyen esetben még az egyébként mindig szívesen segítő szellemeknek is tétlenül félre kell állniuk.

Ha a szellem kötetlen marad, és nem kapaszkodik meg az Igében, akkor a süllyedő sötétség magával rántja, mert a Fény nem tartja meg, és mivel egy szellem sem ingadozhat tovább langyosságában bizonytalanul és nem tévelyeghet. Vagy fel a Fény felé, vagy le a sötétségbe! A halogató várakozás és mérlegelés ideje eltelt.

„Azt én sem fogom ismerni az ő szükségének órájában!” ezért ez egy súlyos ítélet is az egész teremtésben.

Milyen szánalmas, hogy az emberek még a komoly dolgok mellett is fásultan mennek el, és szellemi restségükben mindent csak akkor ismernek fel, ha fel kell ismerniük. De akkor már késő. E végzetes restségben csak az emberiség eddig oly bűnösen használt szabad akaratának kihatásai rejlenek, amellyel ilyen bódult állapotba kényszerítette magát.

Az összes ember, mint minden teremtmény, a törvényben áll; szorosan körülfogja és áthatja őket a törvény, és maguk is a törvényben, a törvény által keletkeztek. Benne élnek és szabad akaratukkal maguknak szövik saját sorsukat, saját útjukat.

Ezek az önmaguk alkotta utak vezetik őket az inkarnálódásnál is célirányosan itt a Földön azokhoz a szülőkhöz, akikre gyermekkorukban feltétlenül szükségük van. Így tehát azok közé a körülmények közé kerülnek, melyek hasznosak számukra, mivel így éppen azt kapják, ami saját akarásuk fonalainak gyümölcseként számukra megérett.

Az így létrejövő tapasztalásban tovább érlelődnek; hiszen ha korábbi akarásuk rossz volt, akkor vele teljesen azonosak lesznek annak gyümölcsei is, melyeket közben meg kell ismerniük. Ez a történés az elkerülhetetlen végkövetkezményekkel ugyanakkor az egykor táplált kívánságok folyamatos teljesítése is, melyek elrejtve ott szunnyadnak minden akarásban, s minden akarás hajtórugóját alkotják. Bár az ilyen gyümölcsök gyakran egy földi élettel később érkeznek meg, de sosem maradnak el.

A következményekben ezen kívül egyúttal benne rejlik még mindannak a leoldódása is, amit az ember addig kialakított, legyen az jó vagy rossz. Ha levonva belőle a tanulságot felismeri, milyen is ő maga, akkor ezzel minden pillanatban, ahogy minden élethelyzetben, lehetősége van a felemelkedésre; hiszen semmi sincs oly nehéz, hogy ne lehetne megváltoztatni, ha jelen van a jóra irányuló komoly akarás.

Így működik ez megállás nélkül örökös mozgás közepette a Teremtés egészében és az emberi szellem is, mint minden teremtmény, a törvény fonalaiban szövi szakadatlanul sorsát, útja jellegét. Szelleme minden rezdülése, lelke minden változása, teste minden cselekedete, minden szava tudtán kívül és önműködően mindig új fonalakat fűz a már meglévőkhöz, egyiket a másikhoz, együtt a másikkal, egyiket a másikon át. Egyre csak alakít és alakít, még földi nevét is kialakítja már előre, melyet következő földi élete során viselnie kell, és melyet elkerülhetetlenül viselni fog, mivel saját szövedéke fonalai biztosan, megtéveszthetetlenül elvezetik hozzá!

Így minden egyes földi név is a törvény hatása alatt áll. Sosem véletlen, sosincs anélkül, hogy viselője előbb maga ne adott volna hozzá alapot, mivel minden lélek saját szövedéke fonalain, akárha sínen, feltartóztathatatlanul oda fut inkarnálódni, ahová a Teremtés őstörvényei szerint pontosan tartozik.

Végül a fonalak a növekvő anyagi sűrűsödéssel egyre jobban megfeszülnek ott, ahol a durva finomanyagúság sugárzásai szorosan érintkeznek a finom durvaanyagúság sugárzásaival, és egy új földi élet időtartamára kezet nyújtanak egymásnak, hogy létrejöjjön a mágneses, szilárd összekapcsolódás.

A mindenkori földi létezés azután addig tart, ameddig a lélek e sugárzásainak eredeti ereje a földi életben az oldódás valamilyen módja révén megváltozik, amivel a vonzás mágneses ereje is ugyanakkor inkább felfelé irányul, mintsem lefelé a durvaanyagúság irányába. Ennek eredményeképpen végül törvényszerűen ismét bekövetkezik a lélek finomanyagúságának leválasztódása a durvaanyagú testről, mivel valóságos összekeveredés sosem jött létre, pusztán összekapcsolódás, melyet a kölcsönös kisugárzás hőfokának egy egészen pontosan meghatározott ereje mágnesesen tartott fenn.

Így adódik azonban az is, hogy a léleknek abban a pillanatban le kell válnia az erőszak által elpusztított vagy valamilyen betegség által tönkretett, esetleg a kor által legyengített testről, amikor e test megváltozott állapota által már nem tudja létrehozni a sugárzásnak azt az erejét, mely olyan jellegű mágneses vonzerőt eredményez, ami szükséges ahhoz, hogy a maga részével hozzájáruljon a lélek és a test kölcsönösen erős összekapcsolódásához!

Ebből adódik a földi halál, vagyis a durvaanyagú test visszahullása, lehullása a szellem finomanyagú burkáról, tehát a szétválás. Egy olyan folyamat, mely a rendíthetetlen törvényekkel összhangban bekövetkezik a két jelleg között, melyek csak egy pontosan meghatározott hőfokon a közben létrehozott kisugárzás által kapcsolódnak egymáshoz, de sose forrhatnak össze, és ismét leválnak egymásról, ha a két különböző jelleg valamelyike már nem tudja teljesíteni a neki megszabott feltételt.

Sőt a durvaanyagú test alvásakor is létrejön a lélek szilárd kapcsolódásának a fellazulása, mivel a testnek alváskor másféle kisugárzása van, mely nem tartja a lelket olyan erősen, ahogy az szükséges a szilárd kapcsolódáshoz. De mivel a sugárzás létezik, csak fellazulás történik. E fellazulás minden ébredéskor azonnal újra megszűnik.

De ha az ember például csak a durvaanyagúság felé fordul, mint a magukat oly büszkén realistáknak vagy materialistáknak nevező emberek, akkor ezzel együtt fog járni, hogy az ilyen ember lelke e belső késztetés során különlegesen erős, a durvaanyagúság felé hajló kisugárzást hoz létre. E folyamat eredményezi a nagyon nehéz földi haldoklást, mert a lélek egyoldalúan a durvaanyagú testbe próbál kapaszkodni, és így egy olyan állapot lép föl, melyet nehéz haláltusának neveznek. A kisugárzás jellege tehát sok mindent, sőt mindent meghatároz a Teremtésben. Számtalan folyamatot meg lehet vele magyarázni.

Azt, hogy a lélek hogyan jut éppen a számára kijelölt durvaanyagú testhez, már megmagyaráztam a születés titkáról szóló előadásomban. A jövendő szülőkhöz fűződő szálak azok azonos jellege szerint fonódtak, mely előbb vonzásként hatott, egyre erősebben és erősebben, míg a szálak és a leendő test az érettség egy bizonyos fokán egymáshoz csatolódtak és összekapcsolódtak, s rákényszerítik a lelket az inkarnálódásra.

És a szülők már viselni fogják azt a nevet, melyet azon jelleg szerint szereztek maguknak, ahogy a szálakat fonták maguknak. Ezért ugyanannak a névnek meg kell felelnie az érkező azonos jelleget képviselő léleknek is, melynek inkarnálódnia kell. Még az új földi ember keresztnevét is – a látszólagos fontolgatás ellenére – mindig csak aszerint a jelleg szerint adják, mely meg fog felelni az azonos jellegnek, mivel a gondolkodás és fontolgatás mindig csak az adott jelleghez idomul. A jelleget a gondolkodásban mindig pontosan fel lehet ismerni, és ezért a gondolati formák esetén az ezerféle különbözőségek ellenére is világosan és élesen meg lehet különböztetni azokat a jellegeket, melyekhez a formák tartoznak. Erről a gondolati formákról szóló magyarázataimban egyszer már beszéltem.

A jelleg mindenre nézve alapvető fontosságú. Ennek megfelelően a megkeresztelendő gyermek nevének kiválasztása – a legnagyobb tépelődés közepette is – mindig úgy fog történni, hogy a törvénynek megfeleljen az a név, amelyet a jelleg eredményez vagy kiérdemel, mivel az ember közben egyáltalán semmi mást nem tehet, mert alá van vetve a törvényeknek, melyek jellegének megfelelően hatnak rá.

Mindez ennek ellenére sosem zárja ki a szabad akaratot; hiszen az ember minden jellege a valóságban csupán saját, tényleges akarásának a gyümölcse, melyet magában hordoz.

Az csupán megvetésre méltó mentegetőzés, ha az ember önmagát azzal próbálja áltatni, hogy a teremtéstörvények kényszere alatt nincs szabad akarata. Amit e törvény kényszerének hatására saját magán kell megtapasztalnia, az mind saját akarásának a gyümölcse, mely megelőzte azt, és előbb létrehozta hozzá a fonalakat, melyek azután a gyümölcsöket ennek megfelelően érlelték be.

Így most minden ember a Földön éppen azt a nevet viseli, melyet kiérdemelt. Ezért nem csak úgy hívják, ahogy a neve szól, nem csak így nevezik, hanem olyan, mint a neve. Az ember az, amit a neve mond!

Ebben nincs véletlen. Valamilyen úton-módon létrejön az előírt kapcsolat; hiszen a szálakat az emberek addig nem tudják széttépni, ameddig ezek a szálak az emberi szellemekről, akiket érintenek, s akiken függenek, le nem hullanak.

Ez egy olyan tudás, melyet az emberiség ma még nem ismer, s ezért nagy valószínűséggel még kinevet, mint mindent, amit nem tud megérteni. De ez az emberiség nem ismeri az isteni törvényeket sem, melyek a Teremtés őskezdete óta kitörölhetetlenül bele vannak vésve a Teremtésbe, melyeknek az emberiség létezését köszönheti, melyek az emberre is minden egyes percben hatnak, az ember segítői, miként bírái mindenben, amit tesz és gondol, melyek nélkül egyetlen lélegzetvételre sem lenne képes! És mindezt nem ismeri!

Ezért azon sem lehet csodálkozni, hogy az ember sok dolgot nem akar a törvények hajlíthatatlan következményeinek elismerni, hanem gúnyolódva igyekszik kinevetni azokat. De éppen abban, amit az embernek feltétlenül tudnia illenék, tudnia kellene, teljesen tapasztalatlan vagy szépítgetés nélkül kifejezve, ostobább, mint bármely más teremtmény e Teremtésben, mely teljes életével egyszerűen a Teremtésben rezeg. És ezen ostobaságból mindenen csak nevet, ami felfoghatatlan számára. Pedig a gúnyolódás és nevetés éppen tudatlansága bizonyítéka és bevallása egyben, melyekért hamarosan szégyenkezni fog, miután majd tudatlansága miatt rátör a kétségbeesés.

Már csak a kétségbeesés rombolhatja le a kemény burkokat, melyek most szorosan körülfogják az embereket, és ennyire korlátozzák őket.

Ezért éppenséggel nincs szükség arra, hogy elmondjam nektek, milyen érzéssel fogadom az ellenségeskedést, amit az emberek ellenemben már felhánytak. Képzelhetitek, mit látok magam előtt a törvények következményeiként, mikor oly sokan akarnak ítélkezni az én Üzenetem fölött, vagy ki akarják gúnyolni, és amikor rátok, akik igyekeztek követni engem, úgy tekintenek, mint akik tévutakon járnak. Ezek mindegyikének el kell most mennie Isten akaratának kardja előtt. El kell számolniuk minden szóval, minden egyes gondolattal; mert ebből nekik semmi nem lesz elengedve!

Most olyan erő veri majd őket, melynek nem tudnak ellenállni, amely előtt tehetetlennek, és ami azokon a szálakon fut és ütlegeli őket, melyeket ők maguk fontak és szőttek akaratukkal és cselekedeteikkel!