105. Meseszerű elbeszélés.

A homályba merülő ókorban, amikor az ég és a föld még egy volt, és amikor a halál még ismeretlen volt, és teljes dicsőségében maga Allah vándorolt az övéivel itt a földön, ahol volt egy barátja és szolgája, akitől sosem vált meg, és aki előtt az ő lelkének nem volt semmi titka. Azt, aki annyira felvilágosult és felmagasztalt volt, aki előtt mind a hét Boldogság nyitva állt, Omkarnak hívták.

Egy este, így szólt Allah mély szomorúsággal a barátjához és szolgájához: „Lásd, nekem minden változás és minden dolog vége nyilvánvaló. Látom az emberi faj pusztulását, látom az ő gonosz tetteiket, és látom a bűneiket. Hamarosan fel kell emelnünk a lábunkat erről a földgolyóról, és el kell repülnünk. Egyre mélyebbre süllyednek majd azok, akik itt maradtak, míg végül nem lesz semmi út, ami tőlük felvezetne hozzánk!”

„Hát már nincs semmi mentség e szerencsétleneknek?” szólt Omkar és szíve remegett.

Allah lehajtotta örök fejét, és azt mondta: „De van; ha közülünk egy a legnagyobb zűrzavar legsötétebb órájában önként közéjük keveredne, és a Fény bennük lévő utolsó parányi sziporkáit viharos lélegzettel izzó lángra gyújtaná, ami emésztve a sötétséget egy új kort készítene elő - akkor ...”

Ujjongva örvendezett Omkar. „Ó, Teremtő! Akkor engedd meg nekem, ha erre méltónak tartasz, hogy elhozzam nekik ezt a Fényt!”

Elmosolyodott a Legjóságosabb: „Úgy legyen, ahogy kérted, de gondolkodási és próbaidő adatik neked. Mert e küldetés útja minden mélységen és fájdalmon átvezet.”

- - - Allah ujja új órára állította a világokat. Messze távol a Fénytől, mélységes sötétségben keringett a földgolyó. Csak néhány emberben éltek még homályos sejtelemként az emlékek csillaguk fényes múltjára.

Allah, az Örökkévaló, az arca elé szólította az ő szolgáját és barátját. „Készülj fel”, mondta komolyan, „hogy alászállj, és ott élj egy rövid ideig, ami gondolkodási időnek van kiszabva számodra. A te fényes lelkednek ugyanis idegen és ellenséges az ottani szellemi éjszaka. Csak azután mondd meg nekem, hogy lesz-e elég erőd a kért munka elvégzésére.”

Omkar arcra vetette magát, megköszönte és magasztalta az Örökkévalót.

Azután süllyedni kezdett a Föld irányában, és az ő Fényről szóló tudása és Fénybeli születése Allah kezében maradt...

Ezernyi illat varázslatos földjén lépett a lába erre a Földre. Ismeretlen illatok burkolták be az idegent, és kimondhatatlan honvágy marcangolta értetlen lelkét. A törzse őt, mint a legbátrabb lovast és halálmegvető harcost, sejkké avatta. Karját az elnyomottaknak és gyengéknek nyújtotta, számtalan harcot vívott az igazságosságért és az igazságért, nem törődve a Nílus menti hatalmas ellenséggel, akit ezzel saját maga és népe ellen fordított.

Minden nap új küzdelmeket, új győzelmeket látott - - - de éjszakánként lovának támaszkodva a határtalan sivatagban, vagy könnyű, magányos sátrában feküdt, fölötte némán vándoroltak a szemében tükröződő csillagok, teli a feléjük irányuló kétségbeesett kérdésekkel.

És Allah lehajolt, és látta a kínokat és az ellentmondásokat barátja és szolgája lelkében, melyben a szeretet és a szigorúság örök engesztelhetetlen harcban állt. És annyira sajnálta őt, a hűségest, hogy a lehető leghamarabb újra magához szólította.

Omkar ismét az Örökkévaló elé állt, és földi tapasztalatai úgy feküdtek kiterítve előtte, mint a színes imaszőnyeg, amelyen elmélyedve térdepelni szokott.

„Uram”, mondta gondterhelten: „megújítom buzgó kérésemet, hogy az utolsó órában küldj le engem, de engedd még meg, hogy kardod sugara legyen éles és rugalmas, és erejével megfeleljen minden ellenségnek. Vedd vissza tőlem a szeretetet és a gyengeséget, a részvétet és az emberi beszédbe és cselekvésbe vetett örömteli hitet!”

Allah lehajtotta örök fejét, és ismét jóváhagyóan intett.

„Úgy legyen,” mondta. „Te leszel az éles fegyver a kezemben. Ám a beteljesedés órájában megint visszaadom neked, hogy ismét egységes legyél, jóllehet két test vékony falával elválasztva.”

Allah azonnal mély álomba merítette barátját és szolgáját, akin a kettős lét misztériumát kellett végrehajtani. A tudattalanság éjszakája vette őt körül, amiből nevetés szakította ki, ami komoly és szigorú lelkét meglepte. – Tiszta, harangszóra emlékeztető nevetés gyöngyözte be Allah mind a hét mennyországát, gondtalanul továbbszállva az ő aranytrónusától a hét lépcsőfokon keresztül, erőteljesen tovább, ki a kék világmindenségbe, amivel ujjongva eljegyezte magát.

Omkar dermedten állt, képtelen volt megérteni, hogy ami körülötte lebeg és ujjongva nevetve körbe repdesi, az az ő része kell hogy legyen.

A trón lépcsőire vetette magát, és így szólt: „Teremtő, hadd menjen le egy rövid időre, hogy először megszokjam önmagamat.“

Ismét mosollyal intett jóváhagyása jeléül az Örökkévaló, és a megvilágosult gondolatait már semmi gyöngyöző nevetés nem zavarta többé. Elnémult és eltűnt. - - -

Az emberiség egyik legpompásabb királyi udvarában, idegenként és magányosan, népének sötét jövőjét látó látnoki tekintettel, mintha átok terhelné - ment földi évei során mintha sírban haladna. Allah örök, rendíthetetlen törvényei szerint nehéz szenvedésével megoldotta a karmát, amit Omkar, az ő másik énje, volt kénytelen háborús létében megkötni.

Gyilkosának tőre elvágta a történések utolsó megkötő fonalát. Fájdalom és sötétség maradt vissza földi testének öltözékében. Ujjongva emelkedett fel Omkar karjába. Az egység törvényére hallgatva, nem akart soha többé kettéválni, vele együtt esküdött.

Ránézett és mosolyogva fogadta az ő kezéből a boldogságot. - - -

Allah ujja egy új és egyben utolsó sötét órát állított be a Föld számára. Az áthatolhatatlan éjszaka ezen a csillagon nyugodott. A számtalan háborúban meggyilkolt embermilliók vérének szaga gomolygott, és az őrült forgatag moraja egészen felemelkedett.

Akkor odahívta Allah barátját és szolgáját. A tekintete komolysággal és aggodalommal volt tele.

„Az óra itt van, teljesüljön be a te kívánságod. Vidd le oda a békét.” És elfordította az arcát, hogy elrejtse az érzelmeit.

A Fény világáról szóló tudás ismét Allah kezében maradt, és csak olyannak adható, aki már bizonyított és aki tudatos. Miriam büszkén kísérte ki, annak bizonyságával, hogy nemsokára majd ő is követheti őt.

Omkar lába most egy új korszak közepébe lépett, a napnyugta birodalmába. Azonban akaratlanul is még egyszer oda hajtotta a vágy, ahol a földön évezredekkel azelőtt harcolt és szenvedett. A vad, napbarnított fajok testvérének érezte magát, kiknek fehér burnusza a viharos vágta szelében lobogott, és szikár, bátor arcukban, mint a tükörben, önmagát vélte látni.

Hiába keresett, hívott és hallgatózott, egy hang sem szólalt meg, hogy válaszoljon neki. Mintha ősi nomád vér ostora hajtotta volna tovább, más országokba, távoli népekhez. –

Közben eljött az idő, amikor Miriamnak is le kellett mennie. Orcája elé hívta őt az Örökkévaló, és amikor elé állt és vidám nevetéssel felnézett rá, akkor az ő szeretete járta át, és így szólt hozzá: „Miriam, gyermekem, akkor menj hát le te is azután, akihez tartozol, mint test a fejhez, mint a fa a gyökerekhez, melyek az erőt vezetik hozzá. A te kezedbe helyezem a Teremtő tündöklő szeretetét, hogy meggyógyítsad a sebeket, amelyeket Omkarnak ejtenie kell az én szolgálatomban, hogy beteljesüljön az Ige, amikor eljön az óra. Legyen áldott a te kezed, telítve az én teremtő szeretetem gyógyító erejével!”

És Allah megáldotta őt, aki oly közel állt az ő szívéhez, és utasította az angyalait, kísérjék le a leendő gyermeket, és hűségesen őrizzék. Így történt, hogy a csodálatosan vezetett Mária haladt rövid földi létében, amit egyedül, Omkar nélkül kellett bejárnia, és a kereszteződésen, amit Allah ujja találkozási pontként kijelölt, gyermeki őszinteséggel ment elébe.

Hosszú és nehéz volt az ő útja, fáradtan és porosan, a keserű földi tapasztalatok súlyos terhével állt meg előtte.

A földi vakság még mindkettőjük szemét lekötötte; csak az egyforma vágy remegett emlékeztetőül a mellükben. Tekintet nélkül a környezetükre kezet ráztak, és bátran emelkedni kezdtek a keskeny ösvényen, mely előttük kanyargott az ég felé, és amit sajátjukként ismertek.

Aztán betelt az idő, és egy kéz felemelkedett, hogy elüsse a tizenkettőt.

Maga az Örökkévaló vette le a kendőt Omkar és Miriam szeméről. A fal eltűnt. Olyan volt ez, mint valamikor a homályos ókorban. A Földön vándoroltak, de szemük szilárdan és elvakítatlanul Allah örök dicsőségében nyugodott.

Az események köre mozgásban volt, a kezdet és a vég egy új kapcsolatra készült.

A most már tudó Omkar visszatekintett földi útjának nyomaira, és némán fejet hajtott a bölcs vezetés előtt, ami őt hevítette mint a nemes acélt, megedzette és megkeményítette.

„Hogy jó kard legyek a te kezedben,” suttogta felfelé nézve, és feladatának felismerése izzó villámként hasított belé. A testté lett ember forrón lelkesedve ezerszeresen örvendezett a régesrégi döntésnek. És Allah elfogadta ezt az új esküt, és elküldte a hűségesnek a fényes harcosok seregeit, hogy mellette álljanak a döntő harc kezdetekor.

Mert messziről felismerhetően állt most a nem e Földről való védelem fényében, mert a beteljesülés órájában Allah ujja levette válláról a sötét köpenyt.

A minden Fényt és Tisztaságot ős örökkön gyűlölő sötétség fortyogott most a lábánál, és forrongva fröcsögött ellene, hogy elpusztítsa őt.

Teli türelmetlenséggel, a visszatartott erőtől remegve ott termett, ahol az a legvadabbul háborgott, és villámként zúzta szét a sötétséget, áttörve rajta, hogy a világos seregek utána nyomulhassanak. A szeretettel szolgáló Miriam állt az oldalán, gyógyítva a sebeket, amiket az Igére hallgatva őneki osztogatnia kellett.

Ez a harc eleinte hiábavalónak és reménytelennek tűnt, mert magának a sötétségnek a termőtalaján viseltetett, ami állandóan új harcosok végeláthatatlan tömegét uszította ellene, hogy féktelen dühvel és elvakítva, szörnyként rontsanak rá arra, amit nem érthettek meg, és ami veszélyeztette bálványaikat, amiket ezeréves erőfeszítéssel hoztak létre.

Sokan azonban, akikben Allah mélyen eltemetett Fényének szikrája parázslott, figyelmesen hallgattak. Az ős örök vágy felébredt, és a próféta tanításától éltetve gyorsan növekedett. Özönlöttek hozzá, éljenezték azt, aki a nehéz szellemi igából kiszabadította őket, és a szörnyűségek közepette hittel várták a Fény megígért idejét.

És amikor végre megjelentek a régen megígért jelek, amikor a földgolyó, mint egy labda a játszadozó gyermek kezében, magasba röppent a régi pályájáról, melyen évmilliókig keringett, amikor feljött egy csillag az új égen, világos csóvát húzva maga után szélesen, ami alatt az emberiség már egyszer imádkozva borult arcra – akkor a pusztulás jajgatásából és üvöltéséből milliók győzedelmes ujjongása szállt fel teli hálával Allah trónjához!

A múltbeli események pora csak szemcse volt az új számára. Már semmi sem emlékeztetett a sötét múlt arany és vér mámorára. -

Világosan ragyogva keringett a Föld Allah, az Örökkévaló lábánál, kinek szeme szeretettel és örömmel ölelte át a csillagot, melyen a harcos és győztes Omkar most papként szolgált, míg a hatalmas honvágy ismét felfelé űzte őt, amikor a Föld már fárasztotta.

De Allah meghagyta, hogy barátjának és szolgájának visszatérésekor ünnepség készíttessék az ő trónjának lépcsőin, melynek ragyogása felhőtlen éjszakákon egészen a Földig lesugárzott, és az emberek mellébe a felemelkedés forró, kimondhatatlan vágyát öntötte...