46. A szentek segítségül hívása.

Kérdés:

Abdrushinnak mi az álláspontja a szentek segítségül hívásával kapcsolatban; helytelennek tartja?

Válasz:

A segítségül hívás nem dicsőítés! Ezért a szellemi segítők és vezetők segítségül hívása önmagában egy szép szokás, ha ez a helyes értelemben történik. Most sok az olyan ember, aki tudja, hogy van szellemi vezetése. Ezeket a szellemi vezetőket, legalább is a közvetleneket, akik a földi emberhez legközelebb állnak, még távolról sem lehet „szentek“ nevezni.

Az azonban helyénvaló, ha az emberi szellem belül köszönetet mond a vezetőknek, hiszen ők pártfogoltjaikkal gyakran több gondot és fájdalmat élnek át, mint örömet. A vezetés gyötrelmes munkájáért a hálaszó mindig helyénvaló. Az időnkénti segítségkérés sem helytelen, ha ez nem megy át a dicsőítésbe, ami csak az Istennek jár.

A legfelső vezető akarat minden ember számára a szellemi birodalomban székel. Onnan irányul lefelé a végrehajtó segítők egész láncolata. Ezek közül az utolsó segítő mindig olyan típusú, hogy csak egy kicsivel áll magasabban, mint a pártfogoltja, mert különben nem jöhetne érezhetően kapcsolatba vele. Leggyakrabban ez egy olyan emberi szellem, aki még kontaktusban áll a Földdel; mert ha már túl magasan lenne, akkor a földi ember által már nem lenne „kiérezhető“. A ilyen vezető minden mozzanatnál együtt is érezhet vele, és korábban megértheti őt. És amikor a pártfogolt komoly dolgokért imádkozik, akkor az imádságban hozzá kapcsolódik. A földi szenvedés szempontjából az ő közbenjárásának nagyobb az ereje, mint egy magasabb szellem közbenjárásának, aki már nem képes olyan erősen átérezni a földi szenvedést, mert már elvesztette az ilyen dolgok bármiféle megértésének képességét.

Az imádságban csak az érzelem az irányadó erő, nem a szavak, amelyek erőtlenül szertefoszlanak, mint a hang a szélben. A szavak csak a mi érzelemben való lelki elmélyedésünket segítik, hogy az érzelem irányulását tisztázzák és támogassák.

A legfelső vezető akarat tehát a szellemi birodalomban található, és az összes segítő láncolatán keresztül közvetítődik, míg a legalsó, a földi ember legközelebbi segítője megpróbálja ezt az akaratot pártfogoltjának megvilágítani, tekintettel az ő összes erősségére és gyengeségére, amiket csak a legközelebb álló vezető ismerhet megfigyelés és átérzés által. Közben nem szabad elfelejteni, hogy mindig a vezetett ember akarata a döntő, mivel a tetteiért ő a felelős. Vagyis a vezetés csak segítség!

A vezetők egész láncolatának tevékenysége, egészen a szellemiségben lévő legfelsőig, a segítség fejében megérdemli az emberi köszönetet, bár a visszahatás során a vezetés közbeni állhatatos igyekezetükért maguk a vezetők is nyernek. Éppúgy lehetséges és szükséges, hogy a földi emberek az igaz közbenjárás kérésével forduljanak hozzájuk. Ez nem helytelen, és ez sok áldást hoz. -

De kit lehet „szentnek“ nyilvánítani? Egyedül csak az a „szent“, ami közvetlen kapcsolatban áll az Istenivel, semmi más. Ezért hívják „Szent Szellemnek“ eltérően a szellemitől. Senki sem lehet szentté, aki kezdettől fogva nem az, mert a szentség ismét csak a lényeggel függ össze, és nem érdem. Sajnos, a „szent“ szó gyakran teljesen helytelenül van használva. Talán nincs olyan megfontolt, gondolkodó és érző ember, aki azt komolyan veszi, aki meg lenne győződve arról, hogy a földi emberek valakit szentté tehetnek, és hogy ebben a földi emberek véleménye vagy meggyőződése valami szerepet játszik!

Nem akarom itt a bizonyos körökben bevett szokásokat becsmérelni, amennyiben valóban jóhiszeműen teszik; de végül is azoknak, akik ezt végzik időről időre kissé át kellene gondolniuk ezeket szokásokat, hogy tudják, mit is csinálnak. Mert aki nem tudja pontosan, hogy mit tesz, annak a tettei soha nem hozhatnak valódi hasznot, mert akkor ez csak üres forma és sablon marad, amiből a valódi élet hiányzik. És élet nélkül semmiféle imádság nem szállhat fel addig a pontig, ahonnan eljön a beteljesülés.

De végül minden valódi gondolkodónak, aki lustaságból vagy gyávaságból nem hagyja magát eltántorítani, néhány dolog megvilágosul. Aki nem gondolkodik, akik felszínes, az a legátfogóbb magyarázat után sem jutna el a felismerésig illetve a megértésig. Aki helyesen olvasta az én Grál-üzenetemet, az már magában is választ talált a kérdésekre, anélkül, hogy ezekre kifejezetten rámutattam volna.

De szeretnék még egy segítséget nyújtani azzal, hogy utalni fogok a reinkarnációra, bár ezzel egy kicsit előre szaladok. Csak néhányan tartanak már olyan messze, hogy az általam itt kibontakoztatott képet ne érezzék túl idegennek. Ezért végtére nem is hibáztathatom őket, mert a szükséges ugrás, az eddigi nézetektől egészen ezekig a tényekig, mégis csak egy kicsit nagy. A belső erő, melynek tágulási képessége mindig a lélek mindenkori érettségétől függ, a teljes erőbedobás mellett is aligha érhet olyan messzire, mint ami a megismeréshez szükséges. Ebből az okból kifolyólag csak a fátyol csücskét szeretném fellebbenteni a valódi történésről, bár fennáll az a veszély, hogy ez groteszknek fog tűnni.

De ez nagy áldást jelentene az emberiségnek, és sok dolog megértését megkönnyítené, ha éppen ebben kaphatna világos áttekintést. Bár első pillanatban ez nagyon józanul hat, mint minden Igazság, de ugyanakkor frissítő hatású is. Az összes nézet, és ezzel sok ember földi élete is, így azonnal teljesen megváltozna az egészséges felemelkedés irányába. Az ugyanis nem maradhat hatás nélkül, ha valaki egyszerre csak képes helyesen szétnézni maga körül, és látni, hogy mindazok, akikről a múltban a történelemben mindenféle nagyot, szépet, de taszítót is tanult, többnyire újra vele élnek a Földön, hús-vér emberként, mint ő, csakhogy most más szerepben. Sőt, hogy ő maga talán az egyike azoknak, akiket valamilyen módon tisztel ... vagy akiket megvet.

De mindennek megvan a maga ideje. Ami ma még megmosolyogni való, azt rövid időn belül helyesnek, sőt magától értetődőnek fogják tartani. Ezért célzatosan mondom: Ezzel a rövid utalással ma még túlságosan előre szaladok.

Ha most például azt mondom, hogy Schiller a Wallensteinben saját átélését ábrázolta, hogy korábban mint Wallenstein élt a Földön, és még régebben több más szerepben is, akkor bizonyára hosszú lelki elmélyedést igényel, míg ezekkel a tényekkel behatóan megismerkedünk!

És továbbá ha azt mondom, hogy például a híres festő Rafael és Tiziano is ma az élők között találhatók, és fogalmuk sincs a korábbi történésekről és egykori művészetükről, akkor ez persze sokakat furcsán kell hogy érintsen. Már a puszta gondolat, hogy Rafael a mai szerepében bámulattal áll valami kép előtt, amit egy korábbi földi életében maga festett, az emlékek korlátozottságára való tekintettel szinte komikusan hat.

És ez mégsem mese, és nem is fantázia. Ha azt mondom, hogy Neumann Teréz volt valamikor az a lator a kereszten, aki káromolta Krisztust, és ezért a visszahatásokban még ma is viselnie kell a sebeket, míg el nem jut a vétek megbűnhődésére szolgáló felismerésig, akkor majd ebben ha nem is mindenki, de mégis nagyon sokan, sőt a legtöbb ember, kételkedni fog, és ezt fantáziának fogja tartani. De nincs olyan messze az idő, amikor ebben fel kell ismernie az igazságot!

Vegyük figyelembe, hogy Krisztus tanítványai is, akik saját kijelentésük szerint nem értették meg helyesen Mesterüket, illetve az ő Üzenetét, azóta már többször ismét itt voltak a Földön különböző szerepekben, és hogy többségükben ma ismét az emberek között vannak; akkor eszmefuttatásaiban hová kell eljutnia a gondolkodó embernek? Főleg, ha megismeri azokat az okokat és következményeket is, melyek ehhez az új születéshez vezettek.

Akkor sok eddigi elképzelés semmivé omlik össze, és a felfelé igyekvő emberi szellemnek megnyílik a kilátás egy új, nagy korszak örömteli beköszöntésére, ami oly sok régi szükségtelen bilincset széttör, és akkor szilárdan fog állni Istenének teremtésében, hogy benne végre tudatosan Őt szolgálja, és ezzel mindenekelőtt ... önmagát is. -