17. Buddhizmus.
Kérdés:
Talán nem akarok túl sokat, ha arra kérem Abdrushint, hogy magyarázza el milyen a hozzáállása a buddhisták legmagasztosabb eszméihez, akik a legnagyobb boldogságot a tökéletessé lett emberi szellem végleges feloldódásában látják?
Válasz:
Az ön kérdése már magában rejti a választ is. Igen, teljes határozottsággal ellenzem ezeket a gondolatokat, a szó legélesebb értelmében! A tökéletessé lett emberi szellem legnagyobb boldogsága a személyes-tudatos élet a teremtés paradicsomnak nevezett szellemi részében, és az innen végbemenő, a teremtés állandó fejlődésére irányuló, személyes-tudatos együttműködés Isten akarata szerint. Ha feloldódásnak kellene történnie, akkor az ember egész léte, a teremtés összes részének bevándorlása, teljesen céltalan lenne! Ez azonban nem egyeztethető össze a Teremtő tökéletes akaratával
Végül mindenki rájön, hogy a kész emberi szellem feloldódása soha nem jelenthet haladást, csak szörnyű hanyatlást! Az emberi szellem a paradicsomban is állandóan tovább fogja fejleszteni a képességeit, ám soha nem oldódik fel. Elvégre az ő vándorlásának és minden fejlődéshez tartozó szükségességnek a végső célja a személyes „Én“ öntudatosítása.
A feloldódás csak azt az emberi szellemet éri, amelyik helytelen nézetei következtében eltéved anyagiságbeli pályáján, elveszíti a helyes utat, és már nem képes rátalálni, hogy azokba a fényes magasságokba vezesse, ahonnan származik. Aztán természetes módon, amikor a világok általa lakott része a bomlásig jut, anyagi burkaival együtt ő maga is szétesik és feloldódik, miközben újra elveszti személyesen megszerzett „Énjét“, mint olyat. Így ismét megszűnik létezni mint személyiség. Ez az elbomlás azt jelenti, hogy örökre törlik a tudatos lét arany könyvéből, mert alkalmatlan volt, és nem kereste a fényes magasságokba vezető utat.
Ez egy teljesen természetes történés, önműködő folyamat, amit örök kárhozatnak neveznek. Ez az a legszörnyűbb, ami az ember személyes-öntudatos szellemével megeshet.
A magasságokba igyekvő fejlődő szellem azonban egyre jobban magába fogadja a Teremtő képét, és ideális emberi alakban, mint személyesen tudatos, belép a szellemi birodalomba, hogy ott állandóan tökéletesedve közreműködjön a teremtésben. Számára lehetetlen, hogy még feljebb menjen, és ezt nem lehet feloldódással sem elérni, ami által egyáltalán nem juthat fel; akkor ugyanis az ő útja a teremtésen túlra vezetne, amire ő nem képes. A teremtés fölött aztán az Isteni következik. Viszont az emberi szellem lényege nem Isteni, hanem szellemi eredetű, s ebből számára megváltoztathatatlan, természetes és áthághatatlan határok következnek. Származása következtében -amin nem lehet változtatni- a szellemiségben kell maradnia, nem juthat fel az Istenibe. Következésképpen az a buddhista eszme, amihez sok okkultista tartja magát, abban a hitben, hogy az ember Istenit hordoz magában, abszolút téves. Az ember teremtmény, tehát a teremtésben áll, és mindig is benne kell maradnia. Minden más állítás csak nevetséges felfuvalkodottságra utal, amitől már az egész emberiség szenved, és így lehetségesnek véli még a legfantasztikusabb és legtermészetellenesebb dolgokat is.
Az a buddhista elképzelés, hogy a fáradságosan megszerzett személyes-tudatos „Én“ feloldódása a legnagyobb boldogságról, a keleti népek kellemes elmélkedésre való hajlamából ered! Ez a hajlandóság mint vágy belopakodott a vallási nézetekbe, melyek mindig is viselik annak az országnak a jellegzetes pecsétjét, ahonnan származnak.