69. Jézus, az Isten Fia megkísértése a sivatagban.
Kérdés:
Gyakran gondolkoztam azon, hogy valójában miben állt Jézus, az Isten Fia életében a megkísértés a sivatagban. E közben a helyes értelmezésig nem jutottam el. Abdrushin ezt megvilágíthatná számomra?
Válasz:
Jó, hogy ez a kérdés is fel lett téve; mivel erről részletesen még nem beszéltünk. Valószínűleg még soha nem volt meglelve az akkori kísértés valódi értelme, mivel az ember ebben az esetben is, mint minden szellemi dologban, túl felszínes maradt. A helyes megértés természetesen feltételezi az én Üzenetem ismeretét. Megpróbálok most egy mélyebb bepillantást nyújtani.
Jézus a sivatagba ment, hogy ott az egyedülléttel támogassa és megkönnyítse saját tudásának szükséges áttörését, saját Istentől való származását illetően, ami működésének beteljesítéséhez elengedhetetlen volt.
Az ehhez társuló erő megsejtése fokozatosan nagy késztetéssel töltötte el, és meg akart nyilvánulni anélkül, hogy ezt Jézus már teljesen tudatosíthatta volna. Már csak néhány nap hiányzott, és teljesen világosan, durvaanyagú megnyilvánulásban beérett volna benne képességeinek ismerete.
De a kísértő számára akkor már túl késő lett volna, hogy olyasmire vegye rá Jézust, aminek már eleve meg kellett károsítania az ő működését.
A kísértő, mint mindig, ennél is ügyesen megragadta a szándékainak kedvező pillanatot. Ebben az esetben ez csak az átmeneti idő lehetett, az átható Isteni erő kiérzése, és ennek tudatos, az Isteni bölcsesség fényében való alkalmazása közben, ami egyúttal igyekezett megnyilvánulni.
A bölcsesség ismeri a ferdíthetetlen törvényeket, melyeket a Teremtő belehelyezett a teremtésbe, melyekből aztán a teremtés létrejött, és amelyek fenn is tartják.
A kísértő ismerte ezeket a törvényeket, és erre alapozta a tervét. Nagyon ügyesen választotta meg a pillanatot, amikor Jézus egyre világosabban tudatosította feladatát és a származását, de felismerése még nem volt teljesen egyértelmű, és benne még minden hullámzott és forrongott. Ez volt az egyetlen alkalom és lehetőség csapdákat állítani neki, melyek őt jövőbeni feladatát megkárosító meggondolatlanságokhoz vezethették volna, ezzel az emberek előtti fellépéseit hosszú időre már eleve hatástalanították, vagy legalábbis jelentősen meggyengítették volna.
Így a kísértő hamar megtalálta a legérzékenyebb pontot erre a támadásra. Ez az Isten Fiának az emberek iránti kimondhatatlan szeretete volt. Hiszen Jézus tárt karokkal akart közeledni az emberiséghez, örömmel akart segíteni, mivel ő volt Isten szeretetének földi megtestesülése.
Ezért hízelgett a kísértő: „Ha Isten Fia vagy, változtasd ezeket a köveket kenyérré!“ Ehhez egy mélyebb értelem járult; hogy az emberek majd ujjongva mennek elébe, hogy szívesen megnyíljanak az ő Igéjének, amit tudás általi megszabadításukra el akart hozni.
Jézus így rögtön a fellépése után megnyerte volna a népet a maga számára, és könnyebb lett volna a működése.
Ebben rejlett a csábítás! Az Igével segíteni akaró szeretetnek, aki természetesen magában hordozta a igyekezetet, hogy olyan gyorsan és áthatóan hasson, amennyire csak lehetséges, ez valóban csábító cél volt.
Ha ez ily módon végrehajtható lett volna, akkor szó sem lehetett volna kísértésről, hanem mindez segítségnek bizonyult volna az Isten Fia gyorsabb működésének megvalósítására, ami persze nem állt a kísértő szándékában.
A kísértés abból állt, hogy olyasmire vegye rá Jézust, ami számára nem lenne lehetséges, és amivel csalódást okozna az embereknek! Ez azonban csak abban az időben történhetett meg, míg Jézus még nem volt „kész földi működésére“, amikor ugyan már érezte magában a csodás működésre szolgáló hatalmas erőt, és sejtette Isteni eredetét is, de még nem jutott el a tudatos működéshez szükséges ismerethez. Ennélfogva még nem tudta áttekinteni az önműködően ható törvényeket, melyeket a megváltoztathatatlan Isteni akarat helyezett a teremtésbe. A törvények, melyekbe Ő beletehette és ... bele is kellett tennie a hatalmát, mivel ezek az Atya Istenből áradnak, az Ő akaratán keresztül, és tökéletesek és ezért soha nem lehet elferdíteni őket.
Jézus ezért soha nem változtathatta volna át a köveket kenyérré, mert a teremtés törvényeiben ilyen lehetőség nem adatott. Éppúgy nem vethette le magát a templom legmagasabb tornyából anélkül, hogy földi teste ne szenvedett volna károsodást.
A kísértés abban rejlett, hogy a csábító olyasmire akarta rávenni Jézust, ami sikertelenül kellett hogy végződjön, hogy az embereknél már előre aláássa a küldetésébe vetett hitet.
A kísértő ismerte a teremtés törvényeit, ismerte a földi emberek gondolkodásmódjának korlátozottságát, ami ma is hajlamos elfogadni azt az elterjedt téveszmét, hogy a tökéletes Isten az Ő mindenhatóságában önkényes cselekedeteket hajthat végre, saját tökéletes teremtéstörvényeivel ellentétben!
A kísértő mindezt kihasználta abban az időben, amikor Jézusban már az áttörésig érlelődött az önismeret, és belső késztetése hevesen hullámzott, de teljesen még nem világosodott meg. Így akart sugalmazásával már előre nehéz csapást mérni az Isten Fiának működésére, illetve ezt teljesen lehetetlenné tenni; eközben megfelelő talajként az akkor még vérmes szeretetet és segíteni akarást választotta, amit még jobban felszított.
Ebben rejlett Jézus megkísértése érlelődése közben; ami azon az igyekezeten alapult, hogy még megkezdése előtt komoly megrázkódtatás érje az segítség egész művét.
De éppen ez az ösztönzés okozta, hogy ugyanabban a pillanatban az Isten Fiában áttört a felismerés, és visszautasította a kísértőt.
Valóban furcsa, hogy a különböző keresztény-vallási közösségek azt tartják a legmélyebb hitnek, ha Isten tökéletességét és mindenhatóságát abban látják, hogy egyszerűen mindent tehet anélkül, hogy betartaná saját teremtéstörvényeit, melyekben a mindenhatósága rejlik. Így minden további nélkül azt is feltételezik, hogy Jézus a köveket kenyérré változtathatta volna.
De éppen azzal, hogy a csábító ajánlatát „kísértés“ számba veszik, tulajdonképpen ők maguk bizonyítják a teremtéstörvények magyarázatának helyességét az én Üzenetemben! Mert ha az ő hitük helyes lenne, hogy Jézus az Isten Fiaként ezt megtehette volna, akkor a csábító ajánlata nem lett volna semmiféle „kísértés“, hanem valódi nagy segítség.
A kísértés azonban mindig kárt kell hogy hozzon, ahogy a valóságban ez a csábító szándékában is állt. Ezt az eseményt kísértésnek venni, és egyúttal a csodákba vetett feltétlen hitet tanítani, ebben áthidalhatatlan ellentmondás rejlik, ami világosan rámutat, hogy ezek a tanok teljesen híján vannak a valódi tudásnak, és hogy határtalan felületességre épülnek.
Így ezer dologban mutatkoznak meg a vallási intézmények meglévő tanainak hiányosságai, és már egy futólagos rávilágítás is sok tarthatatlan tudatlanságot felszínre hoz.