71. Kiűzetés a Paradicsomból.
Kérdés:
Hogy történt valójában a kiűzetés a Paradicsomból?
Válasz:
E kérdés megválaszolása előtt fel kell tennem egy ellenkérdést: Ez a kérdés a teremtés természetes fejlődésére vonatkozik, vagy a „bűnbe eséssel“ kapcsolatos eseményekre? Mivel ez két teljesen különböző dolog, nincs közöttük semmi összefüggés.
Az egyszerűség kedvéért szeretném mindkettőt megválaszolni. Nézzük először a teremtés fejlődésének folyamatát. Valójában az emberi szellemek tudattalan csíráinak kiindulási pontjáról van szó az úgynevezett Paradicsom határától. A csírák innen indulnak el, hogy oda mint teljesen tudatosak ismét visszatérjenek.
Ez egy teljesen természetes folyamat, amit találóbb „kijuttatásnak“ nevezni. Még világosabban a „leválasztás“ szó fejezi ki.
A teremtés folyamatos fejlődése közben ez a tudattalan szellemi csírák távozása, automatikus kibocsátása a Paradicsommal szomszédos szellemi rög térségéből. Erre az öntudatosodás vágya készteti, és ez jelenti az anyagiságokbeli vándorlás kezdetét az öntudatosítás céljából.
De ez nem büntetés, hanem kegyelem. Ezt már bővebben elmagyaráztam az Üzenetemben, mert ez a teremtés ismeretéhez szükséges tudás.
Az a büntetés azonban, ami a bűnbeesést követte, egyedi aktus volt, ami úgy mint minden más, szintén egész természetesen játszódott le, és a már kifejlett emberi szellemeket érintette.
A bűnbeesés a Földön történt meg, és az ész ébredéséhez kötődik, amit Lucifernek kellett az embernek adnia, hogy az anyagiságban felemelkedjen. De nem azért lett nekiadva, hogy az ember ezt az észt imádja azzal, hogy ebben látja a legmagasabbat. Az ember az ész segítségével akart uralkodni, és ezzel a rabszolgájává lett ahelyett, hogy anyagiságokbeli vándorlásának finoman csiszolt eszközévé tette volna. Ezzel kellett volna, hálából a Teremtőnek, minden durvaanyagút szeretettel megnemesítenie és felemelnie.
Mivel az ész a földhöz van láncolva, és mindig is az marad, az emberi szellem leláncolta vele magát, és így megszakított minden kapcsolatot a fényes magasságokkal, saját igazi otthonával.
Elveszítette a számára oly fontos kapcsolatot a Fénnyel, és ezzel elvágta a hazatérés lehetőségét. Amikor a földi ember az észt a legmagasabbra emelte, olyanná lett mint egy felül bekötött zsák, mert így elzárta a kilátást felfelé.
Mivel az ész, mint a földi agy terméke, csak mindazt képes megérteni, ami hozzá hasonlóan a durvaanyagúsághoz tartozik, ami ebből származik, vagy ehhez szorosan kapcsolódik.
Ezért természetesen elutasít mindent, ami nem tartozik ehhez az anyagisághoz, vagy értetlenül áll ezekkel a dolgokkal szemben, ami ugyanaz, mintha ezeket nem ismerné el.
Ez a minden magasabbtól, anyagtalantól való lekapcsolódás olyan, mintha el lenne vágva a Paradicsomtól. Ez bizonyára minden gondolkodó ember számára könnyen megérthető. Ennél a történésnél az ember a Földön volt, nem a Paradicsomban, amitől elválasztotta magát.
Az „Orcád verítékével egyed a te kenyeredet“ kijelentést sem nehéz megérteni. A valóságban ezek a szavak el sem hangzottak, erre nem volt szükség, mivel mint természetes következmény ez automatikusan beállt.
Mihelyt az ember az ész uralmával elválasztotta magát a szellemi birodalomban található Paradicsomtól, és minden magasabbtól, anyagon kívülitől, mert ezt már nem volt képes megérteni, és ezért többé nem is tudott róla, az egész gondolkodásmódja és minden cselekedete csak arra kellett hogy irányuljon, ami a földhöz kötődik, ahogy ez az észnek megfelel. Ez csak ilyen, lényegében alacsony dolgok iránti törekvést eredményezett! A földi ember tekintete elfordult a magasabb dolgoktól, és csak a Földre és a földi szükségletekre irányult, melyekért az összes erejét kimerítette. Ezért nem maradt más hátra, mint arca verítékével és embertársaival harcolva megküzdeni a mindennapi kenyérért.
Ebben rejlett a büntetés, ami azonban az Istentől, és az Ő fényes magaslataitól való elfordulás következtében, önműködően jött létre, és azért mert a durvaanyagúságba kapaszkodott, ahonnan fáradságosan kellett megszereznie azt, amire az esze vágyakozott.
Ez az önműködő és természetes történés volt képletesen ábrázolva a bűnbeesésben, és a Paradicsomból való kiűzetésben, ami nem volt semmi más, mint önkényes elkülönülés a szellemi Paradicsomtól.
A csábítás nem a Paradicsomban, hanem a Földön történt; mert a kígyó soha nem osonhatott volna be a Paradicsomban, teljesen eltekintve attól, hogy a Paradicsomban élő szellemeket egyáltalán nem lehetett volna ily módon kísérteni, mivel ők csak az érzelemben vibrálnak és működnek!
Ott nincs szükségük észre, aminek a csábítás szólt, mert az csak az anyagisághoz tartozik.