11. Visszaesés a régi hibákba.
Kérdés:
Mi történik, ha az ember a meghallgatott imát követően ismét visszaesik régi hibáiba?
Válasz:
A legtöbb esetben az ember, sajnos, csak a legnagyobb bajban képes teljes buzgalommal imádkozni az ő Istenéhez. Mihelyt a veszély elmúlik, az imák hamar elsekélyesednek és felszínessé válnak, és a kérés beteljesülése után a buzgón könyörgő minden korábbi fogadalma gyakran elfelejtődik, mivel „egyéb fontos ügyek“ kerülnek az útjába. Minden ismét magától értetődő, hétköznapi, mellékes lesz. A gondolatok megint másra, a felszínesre, a földire terelődnek.
Ez azonban egy régi, jól ismert történés, ami évezredekkel ezelőtt sem volt másként, mint ma.
Például a betegség gondolkodási időt ad az embernek, amire lehet hogy később nem lesz meg, mert újból hagyja magát ettől túlságosan eltéríteni, gyakran teljesen mellékes dolgokkal. Soha nem lesz annyi becsülete, hogy beismerje: egyszerűen nem akarta másként!
Most maradjunk a beteg mellett. Néhány beteg tudja, hogy a végét járja, bár ez még sokáig eltarthat. Az természetes, hogy gondolatai -talán a kínzó fájdalom hatására is- megkomolyodnak, tekintettel a betegség végkifejletére és az ezzel járó eltávozásra. Épp úgy nyilvánvaló, hogy a fellépő lelki megrendültség következtében fogékonyabbá válik. Lehet, hogy minden elképzelése és jó fogadalma feléled, hogy mennyire másként rendezné el az életét, ha minden elvárás ellenére még egyszer megszabadulhatna fájdalmaitól és ... még nem kellene meghalnia.
Teljesen bátortalanul, mint valószínűtlenül nagy és meg nem érdemelt szerencse villan fel számára egy ilyen lehetőség a messzi távolban.
Az ilyen gondolatok azonban rejtett vágyakat ébresztenek, melyek gyakran buzgóbb imák, mint a gyógyulás közvetlen kérése, mert ilyen helyzetekben valóban tiszták és alázatosak.
De ha egy ilyen ember sokak meglepetésére kegyelmet nyer és váratlan javulásra kerül sor, akkor gyakran előfordul, hogy a beteg test fokozatos felerősödésével újra felmerülnek a korábbi hibák. És akkor az következik, ami már gyakran megtörtént, és ami még gyakran meg is fog történni: Bár az ember azt hiszi, hogy a fogadalmaival megegyező új utakon jár, de a valóságban ezek ismét a régi utak, csak új formában. A szabad akarat hatalma közben áldás helyett átokká vált.
Minden ismétlődő visszaesés természetesen beszűkíti az értelmi horizontját, úgyhogy ő maga sohasem láthatja ezt a süllyedést, és másoknak, akik a kellő időben megpróbálják erre figyelmeztetni, nem hisz, és így egyszerre csak jobban meg van terhelve vétekkel, mint azelőtt. Ezek olyan esetek, amikor jobb lett volna, ha soha nem jön segítség. Ezért a kérés meghallgatása nem hoz feltétlenül mindenki számára áldást.
Az ilyen szószegőnek is nevezhető emberbe, azonban nem üt bele föntről semmiféle fenyítő villám, és éppúgy nem betegszik meg és nem hal meg azonnal. Csak a naiv, tudatlan gondolkodásnak vannak ilyen elvárásai. Hiszen ez a Teremtő önkényes, saját törvényei ellen irányuló aktusa lenne. Ha az Ő kegyelme gyógyulást vagy javulást hozott, akkor ez a segítség teljesen a tökéletes törvények keretében, természetes folyamatként játszódott le. Sehogy máshogy. A Teremtő minden további nélkül nem vonja vissza ezt a gyógyulást vagy javulást csak azért, mert ezt a segítséget olyan valaki kapta ajándékba, aki aztán szabad akarata és régi hibái következtében erre méltatlanná lett. Új betegség majd csak egy új testi ok következtében lép fel. Esetleg azért, mert a régi betegségből fennmaradt valami maradvány, ami kezd újból megnyilvánulni.
Ezért helytelen lenne az ilyen esetekben esetleg a Teremtő igazságtalanságát látni, sőt azt hinni, hogy a javulás úgyis beállt volna, vagy hogy ez nem volt semmi különleges kegyelem. De még rosszabb abban a hitben élni, hogy a jó egészségi állapot és a jólét azt bizonyítják, hogy az ember a helyes úton jár!
Ez az utóbbi rejti magában a legnagyobb veszélyt. Ez az önámítás annyira szép és megnyugtató, hogy sok ember szívesen hagyja magát megtéveszteni általa. Közben az ember évekig nem érzi magát vétkesnek. Talán egészen addig, míg át nem kell mennie a másvilágra. Aztán persze nagyon gyorsan felismeri, hogy mit csinált. Az ilyen ember sajnálatra méltó, de nem mindig elítélendő.
Ahogy ez fennáll a betegségnél, éppúgy fennáll a másféle meghallgatott imáknál is. Mint egyáltalán minden fentről jövő ajándéknál! Ha az ember már születésekor, vagy csak bizonyos idő elteltével, különleges képességet kapott valamilyen céllal, aminek nem felelt meg helyesen, akkor ez a képesség nincs azonnal megvonva tőle. Ám ez a képesség nem bontakozhat ki oly mértékben, mint a helyes út betartása mellett.
Minden esetre abba az irányba, amire eredetileg volt szánva, nagyon erősen elhomályosult és megzavarodott. Ám a kihasználatlan képesség meggyengülésével egy időben nem szűnik meg a magas célokra való törekvés vágya. Ha ehhez még hozzájárul a felfogóképesség beszűkülése, akkor olyan egyveleg jön létre, ami sok kárt és zavart okoz. Az ilyen ember maradéktalanul hiszi, hogy teljes mértékben ellátja feladatát, hogy a helyes úton jár, és hogy viszi valamire. De persze mindez hamis.
Aki ilyen kegyelemben részesült és nem teljesíti feladatát, az nélkülözi a Fény minden segítségét, amitől ő maga zárkózott el, és így a szükséges tudást is. Hiába hiszi, hogy egyedül is mindent jobban tud, az nem segít rajta. Ez lesz élete legnagyobb csapdája. Mihelyt aztán átmegy a másvilágra, el kell számolnia a rábízott tehetséggel, ahogy Krisztus oly sok példázatban találóan leírta a feltétlen visszahatás folyamatát.
Ezek a magyarázatok csak hozzávetőleges támpontként szolgálnak a kérdező további saját elgondolásaihoz, amiket kérdése alapján még meg akar valósítani. Ám mindaz, amit tudni akar, már világosan el lett mondva az én előadásaimban, és csak a történés folyamatát kell jól megfigyelnie.